Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)

1927-03-27 / 84. szám

19 £7. ' árcius 27.

BÁGSMEGYEI NAPLÓ

ami

A magyar harangvirág

és viola gyöze ms Pirisban

Párts, március hó

Paris nem szentimentális, dg azért érzelmes. Nagyon szereti a virágokat. Riviera, Provence télen át feltolódik Parisig és uecasarkokon, uccákon át a gördülő nedves kocsikon, a kirakatokban mindenütt a déli virágok. Színek habzó pompája, szegfűk^ rózsák, krizantómumok rezgő hegyei és köztük a hihetetlen tömegekben elomló, félénk illatú mimóza.

Déli napsütés, üvegliázak furfangos verőfénye, mind virágot termel Parisnak és nem elég!

A virágok illúzióját kívánja Paris, a chansont, mely hnggyanó, könnyed, egy kicsit könnyes: Jóleső. Mindenki szereti itt a virágot. Persze a nő az, akiért megmozdulnak a ligetek, a virágajándék az övék és aki nem kap ajándékot, az öregek is, a hamnpipökés csúnyák is magukhoz váltják a kedvességet. A virágoknak az a soha nem csökkenő, mindig friss kultusza a magyarázata, hogy a virág mellé megszületett a párisi művirág is. Spedáütás, amiért eljönnek a világ minden tájékáról, mint a párisi partomért, női ruhákért, ékszerekért. Kertekkel, üvegházakkal versenyeznek a párisi müvirággyárak és a termelés arányait nemzeti erénynek is lehetne mondani, mert temérdek aranyfrankét tudnak elhelyezni így is állami kincstárba.

Távolról seni nemzetgazdasági értekezést akarunk itt rögtönözni, csak meghangsulyoznánk: mi a virág Parisban? Az élövirágot felfalják és megteremtik melléje a majdnem élőt, a legkiválóbb vegyészek olyan anyagot tudnak kifundálni, hogy a művirág szirmai húsosak, érintésre idegesek, virágosán bársonyosak, laboratóriumok kitalálják a preparátumokat és rálehelik a művirágra az orchideának, krizanlémumnak titkos színeit, egeméi több tnüvirdggydr dolgozik Párishan és s művirágüzleteket össze sem tudjuk számolni, a legnevezetesebb • hői : ruhaszíiliW nők, kalapszalónök nevezetességei, hogy náluk kaphatók a legraffináltabb bövészette! és művészettel készített művirágok, Páris irányit, diktál, szállít ily is Londonnak. Npwyornak, Rómának, Budapestnek, n párisi művirág kaeératl, utolérhetetlent)! kitűzött 5 ; világ hegyében és* mindezek után, a nagy keretnek fölvázolása után el akarjuk mondani, hogyan hódított mégis Parisban a magyar virág.

Finnyás, gőgös, verhetetlen párisi virágok szédületes flórájában, maga* nyostm, győztesen áll a harangvirág, mákvirág, habvirág, viola, muskátli ...

Virágokról van s*ó, hát esv kissé érzelmes, megindító a história is.

Tényleg úgy történt, hogy elindult Pestről, tudatlan nekibátorodással egy fiatal leápy Páris felé. A művészet hájtó ösztöne vérségiben, életre keltett magyar virágok kicsiny poggyászában, a leányka nevét leírjuk: Révai Éva, a legigényesebb párisi művészeti lapok sokat írnak mostanában róla.

A különös történetet úgy mondjuk tovább. hogy Révai Éva megérkezett párisba, buzgalmasan és naivan beállított mindjárt a nagy virággyárakba, kínálta portékáit, de bizony a virág-oligarchák nem voltak kiváncsiak a kisasszony produkciójára, kurtán, nem is furcsán, mindenünnen elküldték- Meddő próbálkozások titán, a magyar leány Poiret szentélye elé került. Még az alvezérekkel tárgyglt és mar csak annyit kért:

— legalább nézzék meg a virágaimat ...

— lássuk —■ hangzott végre az unott, de nagyszerű válasz.

A magyar leány kivette skatulyáiból kincseit, fölmutatta harangvirágkreációit, melléjük helyezte a violának, fürtös babvirágnak változatait, a tündöklő, ismert párisi Virágok között annyira újszerű, orisinalitás volt. amiket Révai Éva az elkényeztetett franciák elé kiterített, hogy tüstént vitték a kisasszonyt és virágait Poiret-lsten elé.

A sikernek, a beérkezésnek brüüáns hirtelensége volt ez és a friss pályaut formáiét tálén úgy hangsúlyozhatjuk meg legjobban, ha elmondjuk, az ifjú uüvészleány ma ott tart, hogy megkomponálja a virágait és c virágokhoz »Révai Éva munkáit a legkiválóbb fiakreáiia 1‘olret. Paaulne a ruháit, ama tál művészek munkát között kell értétiindér ruhákat...

Speciális magyar siker, « magyar pk centusnak diadala, mely az abszolút művészet közvetlenségével tudja kiíe itatni magút. Különleges artlsztikumnak tartják ina Párisban Révai Éva virágait, a »Salon d'Automne« ezidei tárlatán ki is állítottuk produktumait és a párisi mübirálók isy imák a magyar virágok művészéről:

»Révai Éva vitrinje feltűnik. Stilizált virágait triegcsudáljuk, e nemben ilyesmit még nem láttunk. Művészete nem hasonlít senkinek a művészetéhez.«

»Révai Éva budapesti eredetű és magúval hozta az eleganciának, szépnek ösztönét. ízlése, hangja megcsendit valami idegenséget, de különösen dallamos.«

kelni.«

»Bár Révai Éva cseh eredetű, méltó arra, hogy egészen párisi legyen.«

Jól induló karrier. Figyelik a franciák. Nem éppen barátságosan a párisi vetélytársak. Följegyezni való érdekesség, hogy a francia orchideák, Íriszek j mesterei utánozni próbálják a magyar virágot. Nem tudják. A magyar harang virág, viola sután, durván hullik ki francia ujjak közül, pedig épp a kecses igénytelenségükkel, képzclctérlntö sajátosságukkal, a fűszeres etnográfiájukkal hódítanak Révai Éva virágai.

Raflináltan primitív, buja művészet.

Illata a tavaszodó magyar mezőé, vadvlrágize szüzibb, gerjesebb, mint a Guerlain-parfőmé...

Révész Béla

Titkos drámaírók

Irta: i'aedeker

Azt találtam megjegyezni a múlt héten, hogy egy bolond százat és e^y Író kétszázat csinál, amire tevéiben es levelezőlapon azt feleli és kifogásolja egy^ egy olvasóm, hogy ez az állításom: túl zás.

Lohet. Megengedem, hogy van némi lódltás-tóditás benne, mint ahogy magú’ ban az irodalomban Is van, amely maga se igen egyéb, mint — persze szép és művészi — nagyítás. Az írók mind túloznál^ s az ö szertelenségeik, tulságaik merészmondásaik, szép hazugságaik és hazug szépségeik nélkül a szépirodalmi írások nem szórakoztató olvasmány, de unalmas jegyzőkönyvek lentiének. A túl' zás jelentő* és üdvös szerepet játszik a nyomtatott betű birodalmában, a Tiporttói kezdve az epopeáig (amely a túlzásai ellenére is unalmas sokszor), s a naplhirtől kezdve egészen az ötfelvonásos és halálos kimenetelű tragédiáig.. Az Írónak, ha valóságos Irodalmat akar prO' dukálni, muszáj tutazni, mert ha azt írja le. ami van és úgy ahogy történt, akkor előadói jelentést vagy tapuvallo. mást..ír és nem művészi írást, egy darab életet talán, de nem szép életet és életsg'épSÍPCt. Tál neki.' ha amikor bizonyítani és meggyőzni akar, -nem twoz erősen. Homérosztól Shakespcare-lg s az avoni hattyútól Molnár Fereneig minden jró ezt csinálja, $ a túlzásaiból él mes löl-robSíuk Molnár Ferenc Például: jól.

As hát. hogy túloztam, nem hiba. s szívesen ismerem be: egy iró nem csinál betüszerlnt pont kétszázat, valamint egy bolond se okvetlen és kerekszám százat. D« erre a kis túlzásra szüksége volt a közmondásnak (amely szerint minden bolond után tnás száz szalad), s az Írónak, aki szerint ő kétannyit ültet a Pegazusra, Szüksége van rá azért, hogy elrettentse a '«iondóriikra hajlandókat és az Írásra diszponáltpkat, — szüksége van rá, hogy kevesebb ember bolonduljon meg és kevesebb Iró támadjon. Mivelhogy az egyikből is, a másikból is van már elég.

Különösen a drámaíróból van sok, s kiváltkép a sz-inmüirás az, amely mint a Loreley» bűvös-csábos dala dicstelen kudarcokra ösztökéli és csúfos bukásokba csalogatja bele a tehetségteleneket. Az írásnak egyetlen területét se lepték el a kockáztató, próbálkozó, párost-páratlant és háthasikerült látszó műkedvelők oly nagy számmal, mint a drámáét- A drámairás jobb üzlet lévén, mint a regénygyártás. jobban is vonzza azokat az irodalmi akarnokokat. akik azt hiszik, hogy a felvonásokra osztott Írásbeli dolgoza.t már színmű, s. a lelenetekre szabott társalgás, amely jól végződik, már vígjáték. A molnárfercpci sikerek amelyek dollárokat is hoznak, jobban kecsegtetnek, mint a móriezzsigmondiak amelyek csak pengőket jövedelmeznek- A színpad fényesebben csillog, mint a könyvesbolt, s egy pazarul világított nézőtérnek a tapsorkánja szédltőbb, mint a kölcsönkönyytár kezelőjének az a bókja, hogy legújabb regényad a gép- Iróklsasszonyoknak és egyéb nyálas olvasóknak a tetszését megnyerte. Titkos regényíró ennélfogva igen kevés van, titkos drámairó rengeteg sok. Fogadok Fenyvessel, aki ősszel regénypályázatot hirdetett hogy' nem érkezik be rá több pályamű ötnél-hatnál. De próbáljon egyszer drámára tűzni ki tízezer dináros Jutalmat, — tucatszámra fosnak Jönni az alsó-, közép- és felsőfajn drámák. Etek a müvek már rég készek, a szerzőik fiókjában fepsznek, s alig várják, bogy az én t. barátom őket versenyre szólítsa ■..

Nekem is volt némi ismeretséeem e pályázó titánok közt. amikor végig kellett olvasnom oly remekműveket, amelyeket versekben írtak ugyan meg a pá lyágó költők, s mégis olyan prózaiak voltak, mint az újságok közgazdasági rovata: drámákat, amelyekben a szeren kívül (akiért szintén nem lett volna kár) mindenki meghal: vígjátékot amelyben a mulattató elemet nem a helyzetek kómikuma s a Jellemek félszegsége, s nem is a párbeszédek ?1- méssége s a szerző esprit-Je szolgáltatja (mert mindez hiányzik belőle), hanem a zárójelek közé ékelt utasítások, amelyek csupa lehetetlenséget kívántak a szereplőktől. Égy ily — máskülönben 'elég szomorú —- darabban a szerző utasítása szerint a drámai hős »karosszék ben ül és Lilire gondol«, ugyan ő ké‘ sőbb Lili szobaleányának, aki levelet hoz tőle, »gazdag borravalót ad«, később pedig, amikor a levélből arról értesül, hogy az Imádottja szakit vele, »bosszút for ralva rohan el és öngyilkos gondolatokkal vívódik.« Éz persze még majdnem normális beszéd egy a karácsonyi-pátmrmdlts beszéd* eev a Karácsonvi-Páamefvnek első' Jelenete a költő meghagyásához képest azzal kezdődött, .hogy »fiatalemberek föl-atá sétálnak és síké rült vicceket mondanak.« Fájdalom, e viccek, amelyekre oly nagy szükség lett volna e. sivár világban, örökre elves?, tek az emberiség számára, mert a jeles pályamű sose került szinre s a valószínűleg igen szellemes ifjú emberek nem jutottak abba a helyzetbe, hogy sikerült vicceikkel a közönséget mulattassák- Még furább utasítás volt az, amelyet egy német lustspieldichter adott a rendezőnek, s amely igy szóit; »A háttérben kiüt a harmincéves háború.« Az Ilyenekhez képest azok, amelyeket saiát drámabirálói gyakorlatomból idéztem, bevallom. majdnem bölcsességek, de azért eléggé bolondok ahhoz, hogy az ember, főleg, ha van egyéb elfoglaltsága is, ne kívánjon drámabjráió lenni.

Vájjon melyik ily kritikusnak nem volt dolga basopló vadzsenikkel, s melyik nem szerzett halálos, soha ki nem békitbető ellenségeket ez urak köréből? Tudvalevőleg az abszolút tehetségtelenjét; az, amely nem tűr el kritikát, s az az »iró«, akiben az alkotókészségnek még csak szikrája sincs, az a legérzékenyebb és az tart a legtöbbet magáról. Az ilyen ember 3 jó tanácsot semmibe se veszi,

jóakaró kritikát pedig, amelyet maga kunyorál ki. becsületbeli sértésnek tekinti, mfhelyest az nem föltétlenül elismerő. Még megvan a levele annak az ismeretlen, de a saját széniében halhatatlan költőnek, akt »becsületszavára« erősítette, hogy a drámáját »rendkívüli gyönyörűséggel fogom olvasni.« Igen. a íevél nem veszett el, de a drámairó becsülete igen. — a müvét ugyanis nem olvashattam rendkívüli gyönyörűséggel, mert bosszantóan együgyű volt. Á levél megvan, de a tekintélyem a jó ur előtt már nincs meg, — a kérdéses dráma írója már rég nem köszön nekem, mert bár azt hazudtam neki. hogy a müve tehetségről tanúskodik, nem voltam oly jellemtglen, hogy azt a század legkitűnőbb remekének ismerjem el.

Máskor meg egy tisztességesen — tehát épen nem köítőlleg — öltözött úriember látogatott meg (amint később megtudtam: pénzügyi tisztviselő), s miután a nevét megmondta, gondosan körülnézett a helyiségben, ahol fogadtam, ha vájjon nem leselkedik-e indiszkrét fül. hogy kihallgassa a társalgásunkat.

— Közlendőm van táraságoddal, — mondta végre.

Modorában a végnélkíilí aJázaUmít mellett volt valami megnyerő szerénység, olyan szinte szátulomranteátó ügyetlenség, mely a derék férfiút előttem rokonszenvessé tette.

Persze, nem sejtettem, fcogy ml járatban van!

— Bátran beszélhet, — nyugtattam meg, s hogy árulástól ne kelljen tartania, a mellékszoba ajtaját becsuktam.

— Nagyságos aram, — így szólt kissé elpirulva (mintha érezte volna» boav szégyenteljes dolgot Ismer be magáról)

— bocsásson meg az alkalmatlankodásomért.,, Én nagyon szeretem az Irodalmat és a színházat, szenvedélyem az- Írás, amelyet többre becsülök a kátyúzásnál, sőt — ne nevessen ki. kérem! — még a nőknél is...

— No, no, -- mondtam. — Akkor az ön szenvedélye igazán órjá6j lehet, mert a np, amint tudjuk, ugyancsak jó márka, egészen elsőrendű cikk. s ha ön az irodalmat ennél is jobban szereti —

— Igen. igen, az írás legyőzhetetlen szenvedély nálam, inig a nőt csak annyira szeretem, amennyire a háza* ember, aki hű a feleségéhez, szeretheti. Én bizony ezt a jó asszonyt elhanyagolom a nagy passzióimért... Bátor vagyok közölni önnel, hogy drámát Írtam.

— Mit? — kiáltottam rémülten.

Rosszra voltam elkészülve, közgazdasági tanulmányra, filozófiai értekezésre, még balladára is. de ilyen rertenctes^gre — főleg. pénzügyi tisztviselőtől ■— mégse.

— Drámát, nagy jó uram, — hebegte a vendégem félénken.

— Az lehetetlen! — próbáltam rgje tréfálni. — A? nem lehet.., önnek olyan Jó arca van!

De a látszat (a jó arc) gyakran csal, s a dráma — és pedig tragédia! — csakugyan megvolt. Az idegen ur kihúzta a zsebéből s az íróasztalomra tette,

— Nagyon kérem Uraságodat, akinek az ítéletében föltétlenül megbízok, — így szólt a szerzője —. kegyeskedjék elolvasni $ a véleményét velem közölni. Rt az adresszem.

Azt is az íróasztalomra tette... Hiába tiltakoztam. Azt a kifogásomat, bogy nem értek a dramaturgiához, hogy a katarzist nem tudom megkülönböztetni a katarustól, s hogy a színpad titkairól halavány dunsztotn sincs, azzal cáfolta meg. hogy már tagja voltam nem egy Urámablrálóblzottságnak (irántija ez bizonyítana valamit!), S hogy különben is jó ember vagyok. Ezt be keilctt Ismernem, aminek az lett a szomorú, de előrelátható következménye, hogy a kézirat nálam maradt.

Mit tehettem? Elolvastam s a szerijének azzal az udvarias kritikával kSM- tem vissza, hogy a »Trójai faló« (ez volt a tragédia elme) »nagyon értékes irodalmi alkotás, örökké fogom sajnálni, hogy azt nem én Írtam, de — fájdalom!

— nem színpadra való. amely mé* nincs azon az erkölcsi és művészi színvonalon, hogy az Ily nemes költői müveknek Otthont nyújthatna«. Ezt Írtam szórul-szóra, s azt hiszem, ezzel eléggé bebizonyítottam, hogy semmit se értek a dramaturgiához. Ha azt közöltem volna a tragédia írójával, amit gondoltam a darabjáról. tudniillik, hogy az »olyan sületlenség, amelynél emeletesebbet még pem olvastam«.,k6zelebb álltam volna a szakértéshez, de alighanem örök ellenséget szerzettem volna magamnak. Amit abból vélek következtethetni, hogy a *Tróiai faló« szerzőié méz est »» envho ŐS alapjában igen hízelgő Ítéletet |$ rossz néven vette s azóta haragban van velem. Hiába emelem meg előtte a kalapomat, nem viszonozza a köszöntésemet, s tüntetőleg fordítja el a fejét.,ha az uéeán meglát.

Tanulság* nagy bolond, aki tragédiát ir, de az se éppon bölcs, aki tragédiát

bírál.

Még furább titkos drámaíróról js van tudomásom, akit személyesen nem ismertem ugyan, de a mulatságos történetén még ma is nevetek.

Egy jeles színműírónk sok jó kedvvel szokta elbeszélni, hogy mért kellett elcsapnia az inasát. Átadom a szót őneki. Természetesen nem a* inasnak, hanem a drámairónak- Az inas valószínűleg másképp adta volna elő az esetet.

*

A jó fiú már félesztendő óta szolgált nálam s a legnagyobb mértékben meg voltam vele elégedve. Nem lopott, nem csalt, nem feleselt, nem lustálkodott, nem lumpolt, szóval: mlntalnas volt. S hogy pozitívumot is mondjak: a cipőim sohase voltak olyan fényesek, mint az ő idejében. Azt hittem, addig maradunk együtt, amig valamelyikünk — például ő — meg nem hal. Csak egy hibát födöztem föl benne, de ez nagy volt. Jndiszkrét, tudvágyó és kiváncsi volt. — nemcsak a könyveimet szerette olvasni, de a kézirataim közt is babrált, s a szlnmütervezeteimnek se hagyott békét. Pe-