Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)
1927-03-20 / 77. szám
1927. március 20. RÁCSMEGYEI NAPLÖ 17. oldal A holt város ébredése Irta: Révész Béla / Arras, március hó »A francia főhadiszállás«. Még mindig igy mondják. Arrast említve a marsaitokat emlegetik. Errefelé estek el a francia tábornokok, akik seregeik élén közel-tusákra szálltak, közel, annyira érintkezőén, hogy a németek a temető faláig megközelítették a várost, később is mind össze 1300 méternyi távolság választotta el egymástól a frontokat, négy éven át, igy ostromolják a németek, tartják a franciák Arrast. Arras kapuja volt az északnyugati harctérnek, ha ledöntik, felgöngyölítik a Notre Dame de Lorette vonalában sorakozó stratégiai kívánatosságokat, viszont Paris felé is nyílnék az ut, mely a Marne-nál torlaszokkal elakadt. Ennyire kitanitott haditudománnyal, nemmindennapi érzés a nevezetes várossal találkozni, ősi, hatalmas város, a francia kultúrának büszkesége, de a vitézségnek is, nem csak a világháború okán, hanem más, régebbi, patakzó világverekedések emlékeivel is. öreg háborúk nyomai fölött uj nyomok, romok... Csípős séta esik a télvégi délutánon Arras táruló és ösvényes uccáin. Számolgatjuk a tegnapot, hiszen kilenc év előtt történt, ami történt és Arras éktelenül ékesen mutogatja ma is. hogy »főhadiszállás« volt, négy éven át dobolt fölötte a pergő, tátongó temetője nem csak embereknek, de tömegsírja a legszebb épületeknek is. Az újjáépítő nemzeti íöibuzdulást nem lehet keveselni és Arras-ért és a város még mindig romok világ útja Franciaországnak az északi államok felé, állami segély, idekoncentrált munkaerő mind dolgozott, dolgozik Arras-ért és aváros még mindig romok látványossága: nem tudják fölépíteni, nem tudnak elkészülni vele .. Akármerre indulunk: lyukas uccák. Uj épületek mellett, a feldöntött, felpörkölt, szétnyitott házak. Arras vezető-uccája, a Rue Gambette, előkelő friss és mégis ódon arculatú. A megsemmisült palotákat visszarestaurálták öreg formáikkal, lehetőleg abból az anyagból, amit a romokból kimenteni tudtak. Pompázó, szép házak, de közhü! szállodát pillantunk meg érintetlenül, úgy, ahogy a háború után visszamaradt. Süvegét, tetejét elhordta az á'gyutüz, feltűnő barokk homlokát' meghasitotta a sorjázó telitalálat, lekaszált óriási építmény, a feltépett emeletek fantasztikusan csüngnek alá, a menyezetek, padlózatok piszkos belei himbálnak az űrben , agyonlyuggatott monstrum, kilencedik éve igy áll: tüntet! Demonstrációs azQnban mindenfelé a város. Lépten nyomon az uj házak szomszédjában földig sújtott paloták, villák, a kovácsolt vasnak nagy lukszusa lehet erretájt, a szétvert falak között még áll a csipkézett kapu, remekül kalapált ornamentikák, karcsú, könnyű az egész és még csipkézettebb. ahogy a formáit a golyók megsokasitva megdolgozták, a reneszánsz, finom villáról lóg a kicsiny erkély, kovácsolt minden porcikája, igy zülötten, rozsdásan is kecses kalitka az uccán, milyen efvonultan, finoman lehetett benne ülni... és feltűnik az erkély, hogy pompás rózsái átlátszóak, mint a szita, éles, magányos golyók tudnak csak igy kovácsolni, rébuszös tünemény, talán: a közelharc. Elrongyolt házak között á'.l a nyurga, öreg-uj épület. Látni rajta, hogy mostaniban lett ilyen ép-kéz-láb, de látni rajta azt is, hogy hamvából, romjaiból kelt uj életre, öreg tag ait összehordták a mesterek, nagyon érdekes épület és a gazdája alighanem filozofálni is tud. Tömör gondolat virít a ház homlokáról. Mindössze három szám, igy 1681-1730-1926. Ennyiszer tarolta le az ősi fészket a há,boru, de törhetetlenül újra és újra épül. Még akkor is, ha uj numerust kellene irni a számok mellé. Bizakodás, életvágy, erő: erről valóban szépen zeng az ujjuló város. A tradíciókat őrző házak fölépüinek és dacosan emelkedik halottaiból ódon Arras. E’c van halottjuk, aki, ami szemükfénye volt és nines feltámadás! A katedráiig. A francia építőművészet büszkesége, a stilus hérosza, mint a reimsi katedrális. csucsiveiő formák és a francia iskolák tanítják, hogy uj melódiával csendítette meg a dóm építését a francia géniusz. »A szárnyalás remeke« és az évszázadok összehordott csudája összetörve hever előttünk. »C'est la guerre« — keresgéltünk sírok. csontok, romok között és itt ránkvizionál fölrepüiő elevenséggel a ledőlt boltozatok, oszlopok közül. Az arrasi katedráiisnak ugyanaz volt a sorsa, mint a reimsinek. Közelebb akarták tolni az istenhez, tehát hegyre építették. Igen ám, a hegy: »kilátó« és a háború sátáni ingerlékenysége főként az ilyen istenes magaslatokat üldözi. Az arrasi katedráiisnak még az is a rosszabb sorsa volt, hogy közvetlen mögötte húzódott az északnyugati harcokat tápláló municiós raktár és el lehet mondani, hogy ezen a tájékon kő kövön nem maradt és ormótlan uj hegyekkel lenn hever a völgyben a katedrális. a hozzája tartozó szeminárium és velük zuhant a municiós raktár is. A szó szoros értelmében, fájdalmas látnivaló. A legszebb ivek, hajlatok, amiket az emberek fölé kifesziteni tudott művészet, nyomorultan mocskolódnak a mélységben, dudva tenyészik rajtuk, márványok nemes, öreg patináján, amiket érlelt odabenn az idő, tovább képzi fdekiinn az eső, a hires oszlopok ketté törve, szinte átmérve az egész romhalmazt, mint elesett gigászok mutogatják büszke homlokukat cirádák, virágok, reliefek, amik a magasság távlatában simulnak, zárulnak, szépülnek, idelcnn ismeretlen érzéssel brutálisan szembeütköznek a gyönyörű ablakok esnek, lógnak pozdorjás szilánkjaikkal repkednek, fuj a szél és síit a nap, szentek Rezegnek a cserepes, színes üvegeken, a katedrális nyitott, a boltozata eltűnt, valahogy igy tárulva, arányaival kitágultan még hatalmasabb, mint zártan, azt mondják a katedrátokról, hogy az évtizedek alatt a követ kőre rakják és úgy formálják, hogy térdepeljen az Isten előtt ez a katedrdiis, visszamaradt falaival, meghasogatott oszlopaival, megtörött iveivel, ágaskodó magányos csúcsaival, tényleg olyan, mint a titáni rimánkodás mennyek alatt, romok fölött.... A katedrális körül milyenek is lehetnek a házak? nem kell a szót szaporítani, fotográfiákat hoztunk a helyszínről, reprodukáljuk azokat. Az arrasi nép, kilenc év óta jó mellékkeresethez jutott. A környéken gyűjtik a rezet, vasat, szeges drótokat, az államnak van errefelé beváltó hivatala. Kilenc év óta az arrasi humusz pompásan ontja a réznek, vasnak, szögesdrótnak eléggé pénzes kalászait és azt mondják az elbizakodott bennszülöttek, hogy az arraskörnyéki földek, tárnák: kimerithetetlenek__ A fölbukott házak odvas koszorújában tömbösen, izmosán áll a friss épület: az u] kaszárnya. A katona silbakol előtte Ugyanúgy, mint kilenc év előtt a négy év előtt... Arrébb egy bájos házacska előtt apró gyerekek viháncolnak: »École Mater nelle.i Óvoda: a Jövendő: az emberkék mire fölserdülnek, bizonyára jobban megtudják majd óvni Arrast. Vége lehet az ovodai mulatságnak, mert a tipegésre alakalmas rokokó-lépcsőn, rohamoznak, jönnek le a gyerekek a szülők elé futnak. Fürge kis lurkók, még a lánykák fején is csákó és kard az oldalukon. IRÓTARSAK írta: Baedeker Mostanában, amikor gyakrabban ' merült föl a kérdés, hogy — itt a Vajdaságban — azok közül, akik Írnak, ki az iró, elgondolkoztam többször azon az ellenállhatatlan alkotásvágyon és hivatásérzésen, amely oly sok embert csábit erre a pályára, holott annak fölületén az a veszély fenyegeti őket, hogy ha kevésbbé elmések, mint Anatole France, nem oly stilmüvészek, mint Flaubert s nem oly bölcselmi mélységüek, mint — mondjuk — Keyserling, még a saját rokonságuk, az asztaltársaságuk s a kártyapartnerük se ismeri el őket annak, amik lenni akarnak: íróknak. Csak valamelyes betegség lehet, amely őket ily szomorú perspektíva ellenére az irodalom karjaiba kényszeríti, s őket azért, hogy a nagy szellemek irótársaivá lehessenek, a betűk —- a saját maguk betűinek — rabjaivá teszi. Mily jól hangzik az a szó: irótdrs! S mily bizsergősen boldogító érzés, ha a beérkezett nagy iró kollégájának nevezi a kezdőt! Ma ez a szó: irótárs nem volna, bizonyára kevesebb lenne az iró... Victor Hugo-ról beszélik, hogy egy a szárnyait próbálgató fiatal verselő beküldte neki véleménynyujtás végett néhány költeményét, s a nagy romantikus azt felelte neki: »Uram, hogy én költő vagyok-e, azt nem tudom, de hogy ön: az, azt bizonyosan tudom«, stb. Lehet-e kívánni a még oly tehetségtelen kezdőtől, hogy menjen becsületes mesterségre és hagyjon békét a költészetnek, ha ily hízelgő formában ismeri el egy halhatatlan Mester az ircársának? Ugy-e hogy nem? Az a »reményteljes« fiatalember attól fogva a Nyomorultak szerzőjének az irótársa lett, — oly titulus, amely némely rendjelnél is dicsőségesebb Lehet egyébaránt, hogy véletlenül talentuma is volt, de az ily véletlen sokkal ritkább, mint a betegség, amelyről szó van: az iróskodás. Kevés betegség olyan ragályos, mint ez. Mig a diftériának és sok más azelőtt halálthnzó kórnak rég fölfedezték a bacillusát és megtalálták a szérumát, addig ennek a — közönségre nézve — kellemetlen hajnak a therániáia még gyermekcipőkben tipeg. Szerencsére a betegség ad vitám. hogy orvosi kisér kifejezést használjak, nem veszedelmes, s h? még olv súlyos szimptomák közt iép is föl. nem fenyeget lethális kimenetellel. Magyarul szólva: az iróskodó. bár a nyavalyája a legtöbbször gyógyíthatatlan. szubjetive kitünően érzi magát s rendesen életben marad. A közönséggel pedig ki törődik? Legkevesebbet az Írogató ur vagy az iróféle, aki azt hiszi, hogy mert irni és olvasni nagynehezen megtanult. a primitiv tudománnyal már jussa van az akadémiához, a halhatatlansághoz, s ha meghal: díszsírhelyhez, a Vajdaságban pedig a megalakulni sehogyse tudó irodalmi társaság elnökségéhez Innen az az állandó és szűnni nem akaró ostrom és ijesztő közelharc, amelynek a szerkesztőségek, a színházak, a drámabiráló bizottságok és a többi kritikai areopágok folyton ki vannak téve mindenféle, a helyesírási szabályokkal hadilábon álló hölgyek s azokkal kissé jobban megbarátkozott urak részéről. Mert, sajátságos, a két nem közti tagadhatatlanul nagy különbség az iróskodás körül is megnyilvánul, — a gyengébb nem az irodalomban is gyöngébbnek bizonyul (a szegény Sapphotól kezdve egészen Mérő Margitig) és a Parnasszusra törekvő asszonyságok és leányzók még hiányosabb ismeYetekkel vágynak e magaslatra, mint az Olimposzt ostromló himnemü ellenlángelmék és félreismert tehetségtelenségek. Sőt gyöngébb »heiyesirók« is a versenyző férfiaknál, akik ha nem biztosak valamely szóban, megnézik a szótárban, hogy hogyan kell őket irni. Az iróskodó hölgy, aki jobban bízik a véletlenben s a maga kétségtelen tudásában. mint a szellemtelen és unalmas szótáréban, ezt nem teszi, s azzal vigasztalj au magát hogy a jó Isten a szívről Ítéli meg az embert (s főleg az asszonyt) s nem az ortográfiáról— Ellenben a nők itt is, az iróskodás körül, mint egyébaránt mindenütt, szeretetreméltóbbak a férfiaknál, s ha csinosak, a helyesírási hibáik nem csúfítják el őket oly mértékben, mint a férfiakat az a körülmény, ha nem tudják, hogy a halat csak egy 1-el s a tollat legfeljebb kettővel írják. És aztán, meg kell vallani, vannak tehetséges nők, akik nem tudják hová tenni a pontot meg a vesszőt, de azért tűrhető regényt és elég hosszú novellát képesek kikölteni. A levelesládám terjedelmes episztolát őriz egy magvar Írónőtől, amely hemzseg az ortográfiái csalódásoktól, — s a hölgy mégis olyan elbeszélő müveket irt, amelyeket a megjelenésük idejében szívesen olvasott a közönség és udvarias fogadtatásban részesített a kritika. Ha egy férfi nem tud ortográfiát, egészen biztos, hogy regényt se tud irni, mig a nőnél (aki sokkal tehetségesebb, mint a férfi) ezt sohase lehessen tudni... ö helyesírás nélkül is boldogulhat az irodalomban (példa rá Geoffrin-né asszony, aki botrányos helyesírással irt irodalmi becsű leveleket), mig a szegény férfi sokszor a legtökélesebb ortográfiával sem- Hát még ha az a kezdetleges kis kvalitása is hiányzik? Egy ilyen figurának a példáját szolgáltatta a múlt század harmadik harmadában Victor Noir, akinek a nevét rég elfelejtette (sőt meg se tudta) volna az utókor, ha »szerencséjére« nem hal meg oly feltűnést keltő körülmények között, amelyek az »eset«-ét históriai eseménnyé s őt magát majdnem halhatatlanná tették. Ez a jobb sorsra érdemes fiatalember is írónak tartotta magát s az újságoknál akart érvényesülni és szerencsét csinálni, pedig a szellemi tevékenységével aligha érdemelte meg azt a kevéske puskaport is, amelyet beléje küldött Pierre Bonaparte herceg. az akkor még trónoló III. Napoleon császár közeli rokona. Nagy botránnyá dagadt ez a posztolydurranás, — olyanféle szenzációs eseménnyé, mint Magyarországon régente az úgynevezett »katonai átférnek, amikor osztrák tisztek magyar polgárok ellen rántották ki minden komoly ok nélkül hősi kardjukat a hüvelyéből. A »szoldateszka« egyegy ilyen merénylete nemcsak az újságoknak »jött jól«, amelyek akkoriban két hétig megéltek egy ilyen kardafférböl (néha meg is gyanúsították őket, hogy ők rendezik), de az áldozatoknak is, akik lelkes tüntetések objektumaivá s a nap hőseivé lettek, arcképüket a Vasárnapi Újság közölte s a tiszteletükre rendezett banketten két ellenzéki pártvezér közt ültek. A szegény Victor Noir is ily karriert csinál bizonyosan, ha a herceg pisztolya csak sebet ejt a fiatalemberen, de a pisztoly mindig bolondabb volt a kardnál, megölte a fiút, akinek igy csak a temetése volt grandiózus, százezer ember kísérte utolsó utján, — ha csupán sebet kap, a fölgyógyulása után őt is banketten ünnepelték s az egészségére elhangzott felköszöntőkben talán kiváló tehetségű irótársnak is elkeresztelték volna... A szerencsétlen ifjú, amint majdnem hatvanéves újságokban olvashatjuk, párbajügyben kereste föl a temperamentumos herceget, s ez — az ellenfele segédjét! — tanácskozás közben revolverrel és korzikai brutalitással szonika lelőtte. Ez a 'lövés siettette a második császárság összeomlását s a Bonaparte-ház bukását, a kis zsurnalisztából pedig mártírt, és nemzeti halottat csinált. A szegény vértanúnak, úgy látszik, a tudatlanság és müveletlenség volt a legkirívóbb tulajdonsága, mert — ugyancsak ott olvassuk — Girardin, az akkori zsurnalisztika fejedelme, mikor meghallotta az esetét, állítólag igy kiáltott föl: — Nos, eggyel megint kevesebben vagyunk, akik nem tudunk órtografice irni. Girardin persze tudott, de nem szenvedhette azokat, akik hljjávai voltak ennek a művészetnek, s igy
