Bácsmegyei Napló, 1927. február (28. évfolyam, 30-57. szám)
1927-02-06 / 35. szám
‘ y27. február 6. BACSMEGTEI NAPLŐ 19. oldal. sts. az Isteni, az Örök, a Csodálatos. — Mikor az ember egyedül marad Niké templománál, ahol egykoron Thészposz anyja várta fiát Kréta szigetéröv, ahonnan különben Pireuszig meg Pszitalla szigetéig lát el a Tévedő tekintet, okvetlenül vissza kell fordulnunk önmagunkba, eredetünk, fajtánk, kultúránk életébe. Néhány pillanatig nem szobád ereznünk a je'ent s ezalatt a néhány pillanat alatt évszázadokat .élünk át visszafelé. Ilyen szédülős nagy élmény bizony netn akad mindennap, kedves lady, különösen nem az Ön hazájában, ahol tiszteletreméltó fiatat! házóriásttk vannak, de nincsenek ilyen ósJi, ezeresztendős kőtörmelékek s ahol a libegős holnapkeresé.vben sohasem gondolnak arra, hogy az életnek tegnapja is volt. Itt, az Akropoliszon a tökéletesség élt kétezer esztendővel ezelőtt s a tökéletesség már az istenség fogalomkörébe tartozik. Ha végig suhintjuk az ■ emlékek szendergő bokrait, ha a lét, a t fejlődés ágaskodó heidését ismét felidézzük. mint bűvös szellemeket, ha a homo sapiens érthetetlen célú törtetésére vágyj művészetének misztikus, örök keresésére gondolunk — szédülős, kísérteties I zsongás támad bennünk és félnünk kei! az élettől, az istentől, a nagy titoktól, mert minden végtelen, rejtélyes hatalom marad kicsiny és lapos látkörünkben.- Ön azon sajnálkozik, kedves lady, hogy milyen kegyetlenek voltak a törökök meg az idő ezekkel a tökéletes alkotásokkal szemben s hogy a nagyszerűségekből ma már csupán kőtörmelékek maradtak. Igaza van, kedves lády, de most nem ez a legfontosabb. Gondolja el, hogy mi most szent földön járunk, ahol az istenség lakozott s ezért nem szabad könnyedén, langyos sajnálkozással végigtaposnunk a köveket. Most az illene, hogy befelé fordulna tekintetünk, hogy magunkba szállnánk, amint az a templomban szokásos. Most ott állunk, ahol az istenség kétezer évvel ezelőtt a tökéletesség templomait építette emberi kezekkel és agyakkal a maga dicsőségére. Álljon meg egy percre, lady, s csak egy percig érezze az istenség hatalmát meg életünk fájdalmas talányát. Csak egy percig. .. — I beg your pardon, lady, csak enynylt akartam mondani. Szentelek? Kornél Párisi portrék Edouard Herriot A szajhamenti könyvesbódék között csavarogtam épen. Olyan kedvesek ezek a csöpp barna skatulyák az esőverte, liimlöhelyes kőgáton. Mennyi könyv! Mázsával se lehetne felmérni a bennük rejtőző szellemeket, a szerelem, a törtészett ki eből a városból. Mindenhez értenek és a semmiből élnek. Vagy titkos éjszakai mulató fölhajtójának, aki extragyönyörökkel akar lépre csalni. Mert Párishan sohasem lehet tudni,, hogy mit akarhat egy magányos fiatalembertől nelem, a filozófia és a pornográfia ördögeit. Az egyszerit emberek itt szerzik be egész életre »lelki szükségleteiket.« A modern manna. Olcsó és néha meglepő könyv ritkaság is akad a sok ócska limlom között. Bibliofilek számára külön csemege ezekben a vén szemetes ládákban turkálni. Amikor az egyik legújabb kiadást* Einstein kötetet a kezembe vettem, hogy az ára titán érdeklődjem, hirtelen egy kéz nehezedett a vállatnra. — A Saint Michelen féláron is megkaphatja. Idősebb, joviális kinézésű pocakos ttr állott mögöttem. Javíthatatlan ősjogásznak gondoltam az első pilauatban, örök aiiUna.k. atrudvnfdí faitáia még nem .ve-. ! egy elhanyagolt külsejű öregur. — ön diák? — Nem, újságíró. — Trés bion! Akkor kollegák vagyunk. Én is szoktam újságokba firkálni. Miéri tagadjam? Megvetően néztem végig a fecsegő kövéret, ismerem ezt a fajtát, akik bekijldenek a szerkesztőnek egy ostoba vizállási cikket, vagy a bikatcnyésztésről egy unalmasat és ezzel egyidejűleg feladják a maguk hatalmas hirdetését. Másnap a nevük ökölnyl betűkkel visit az újság egyik cikke alatt, amelyet a lap munkatársával Írattak meg. És a klubban, \3gv a kaszinóban aztán az orra alá dö-göli az embertársainak: »olvastad?« - . ,-t- Miivé” országból való? — Jugoszlávií Egyszerre közlékeny lett. — A szlávokat nagyon szeretem. Életerős faj. A háború előtt a Balkán probléma diplomáciai frázis volt, de most bevonult a világpolitikába. A probléma kisebb lett és a szerb nép gazdagabb. Jugoszlávia a mi hatalmas egyenrangú barátunk. Oroszország most van kialakulóban. Az orosz nép külön élte a maga belső, vallásos életét és harcolt a szabadságáért. Az úgynevezett kultúráért lépésről-lépésre való küzdelemben nem vettek részt és most készen kapják a mi eredményeinket. Kiválogathatják majd a javát. Feltűnt, hogy a szembejövők mind hangos előzékenységgel üdvözölték uj barátomat, aki mindenkinek előre köszönt. Egyszer aztán meghallottam a nevét Is: Monsieur Herriot. ÉS ekkor hirtelen ráöstnertem a fényképeken és karikatúrákon ezerszer látott arcra, a többszörös miniszterelnökre, Lyon polgármesterére. Edouard Herriotra. A párisiak megfordulnak utána és végig gusztálják, akár a midinetteket. Népszerű és egyszerű. Nincs benne semmi leereszkedő, nem váll* veregetős, uramöcsémező, fölényes bácsika, inkább kedélyes modern Harun AI Rasid, kimegy kószálni a Szajna partjára és felcsip magának valakit, vadidegent, akivel elcsevegjen a világ folyásáról. — Kollega űr — mondotta, pedig én nem voltam soha. miniszterelnök, se polgármester, se irodalomtanár — kollega ur, a népek bizonyos hivatást teljesítenek, aztán ha elvégezték küldetésüket, levonulnak á történelem arénájáról. — És Franciaországnak mi a hivatá- 1 sa? — akartam kérdezni, de 5 tovább , folytatta; A történelem viszontagságai próbára teszik a legedzettebb politikus idegeit is Ki tolhatja fel magát vezérré az események elébe? Látja, Oroszország is évszázadokig rothadt, de ez a, hogy úgy mondjam részleges rothadás, ami az élő testből vált ki, most pompás trágyául szolgál az nj< generációnak. Hogy ők be-' váltják-e á hozzájuk fűzött reményeket? Istenem, minden serdülő nemzedéktől iliik flipet és nagyszerűt várni. Higyje érnem mindig a jószándékon múlik az eredmény^ — Mi a véleménye a szláv népek j egyesüléséről? — Azelőtt rendszerint azzal biztattuk magunkat, hogy »majd idővel« következik be, ha a kis nemzetek megszabadulnak kicsinyes érdekektől és a hiú spekuláns politikától. De az internacionális élet, amely napról-napra természetesebb és legálisabb, feleslegessé teszi a nacionalizmus szintetikonát: ez a nemzetiszínű ragasztó talán erősebb volt, de több bajt is okozott. A nemzetközi ember nem gyűlölheti a szomszédját, akivel közös érdekei és céljai vannak. Milyen groteszk: a kapitalizmus a legnagyobb ellensége a szocializmusnak és mégis a gazdasági vérkeringés sodorta össze egy kalap alá a legbizarabb, a Maurice A nagy költő kis fia itt ül minden áldott nap a montparnessei kávéházban, lehörpinti a csésze csokoládéját, átböngészi az'újságjait és fogadja a tisztelők hódolatát, amelyet legsasfiókibb mosolyával honorál. Künnt esett az eső és ebben a Nőé bárkájában a legfurcsább egzisztenciák verődtek egybe. A nagyságos asszony csokoládét szörpöl, a kokott is csokoláj dét szörpöl, miközben a nagyságos aszr I szony urával flörtöl. Az ur megnézi a nőt tetőtől talpig, habozik, aztán — rövid leiki tusa után -— ismét- a Journal* jába temetkezik. Bah, Parisban nem érdemes nőkre pazarolni az időt. Kicsikém! — igy becézi a könnyebb műfajú női nem Edmond Rostand egyetlen gyermekét: gügyögnek %hozzá és , barackot nyomnak borzas, mügöndör buksijára. Pedig már rég elhullatta a I csikófogait. Hiába, ő kilencvenéves kobrában is csak a kis Rosland marad. Valami halálos fáradság ül a szemén, lelkén, csoda, hogy az idő még jár, hogy az óra üt. hogy bealkonyul, mozdulni kell, lélegzeni, felkelni, fizetni és hazamati Jvilran ísjbáí .sevjzel tesz. legellentétesebb kősziveket is. Csupa ragyogó tisztesség ez az ember. ö az a legjobb férj, legjobb apa, legjobb polgár típus, akinek vállain a köz bizalma nyugszik. Valami megnyugtató van ebben a szolid pocakban, a burzsoá nem aggodalmaskodik többé ha látja,; a falusi nép szereti a ritka férfiút, aki elől nem kell a szalmazsákba rejteni a bugyellánisát, a városi kispolgár pedig boldog, hogy nem kell lakatot tenni a Wertheim szekrénye szájára. Biztos tarokkozik a klubban és ebéd után szundit egyet a díványon. — Az irodálom a legérdekesebb az egész életben. Építeni? Mit ér? Az idő mindent t söpör. A szép szó, az igaz szó örökké m gmarad. A Luxemburgon át sétáltunk tovább. A kert iái r’zsdavörösen haldokoltak a permetező esőben. Mint a dögvész, mint az Istenítélet, úgy csapott le rájuk az ősz és a vérüket vette az egész világ előtt. A virágok szemei' nagyra nyíltak, még utoljára látni akarnak mindent és a szökőkút didergő, meztelen faunja zokogva sir. — Imádom a régi könyveket. Szenvedélyes bibliofil vagyak. A világ végére is elmennék egy ritkaságért. Ha más munkám nem is, de a könyvtáram maradandó. Alig hihető, hogy ez az imponálóan nagytudásu, nyájas professzor, aki könyvek Eiffel tornyai között andalog a Szajna partján, azonos azzal a Herriotval, aki borzalmas költségvetési viták barrikádjain csatázik és parlamenti zsibvásáron hangoskodik, izgul, veszekszik egy állítólagos szebb jövőért, amit már annyi sok ezer esztendő óta hajszolnak botor férfiak hasztalan. — Az emberek olyanok mint a gyerekek, nem az a fontos, hogy mit csinálnak, hanem hogy el tegyenek mindig valamivel foglalva. A mi irodalmunkba is felütötte fejét a bomlasztó áramlat, a mely úgy vonul végig egész Európa lltteraturáján, akár a spanyol járvány: »aktuális költészetet!« Mit jelent ez franciára fordítva? Hogy költőink száljának: le a felhőkből a boulevardokra és csinos rímeket faragjanak a katholiciznrus, vagy a kommunizmus toborzó őrmesterei számára! Én a magam részéről fájdalommal figyelem ezeket a jelenségeket. Az irodalom sokkal inkább szívügyein, semhogy agitációs frázisokká merném sülyeszteni. Mig a parkon áthaladtunk, egy portyázó fotóriporter botlott belénk, aki Herriot jelegzetes slampos öltözetét már messziről felösmerte és mellének szegezte a masináját. Muszáj már rendesen felöltözködnöm — mérgelődött a polgármester ur — hogy ne ösmerjenek rám ezek az átkozott fotográfusok! De önkéntelenül mégis barátságos arcot vágott. Ekkor azonban már késő volt A riporter közben exponált. Rostand — Interjút? — ráncolta összte irodalmi homlokát, amikor leültem az aszta; Iához — attól függ, hogy velem akar e beszélni, vagy az apámról? Béla király állhatott ilyen dillema előtt, amikor élébe rakták a koronát és a kardot, hogy válasszon. — önre vagyok kiváncsi —- jelentettem ki — Maurice Rostandra, az Íróra! Neheztelve mondta: — Az újságírók mindig az apámmal szekiroznak. Párhuzamot vonnak köztem és ö közötte és rossz tréfákat engednek meg maguknak a rovásomra. Mintha én tehetnék arról, hogy világhírű ember fiának születtem! — De hisz ön is dolgozik? —- Igen, hogyne! A Potlniérc színházban most fut a La déserteuse cimü verses darabom. Ennek a főszerepét én játszom. Nem látott még benne? —- Legnagyobb sajnálatomra . ... A költő kihúzott a zsebéből egy köteg szabadjegyet. — Tessék. Légyen szerencsém és ha vannak barátai, őket is hozza el. I Hallatlanul kedves és szeretetreméltó.
