Bácsmegyei Napló, 1927. február (28. évfolyam, 30-57. szám)

1927-02-13 / 42. szám

1527. feoružr 13.

BÁCSMEGYEI napló

17. oldal.

Széljegyzetek

a vsfíjílasá^i majyar irodaiam kérdéséhez

Nem vagyok egészen biztos benne: .ldomos-e részemről ebhez az újabban sokat hánytorgatott kérdéshez hozzászólnom. Régóta összenőttem a tolláimmá!, néhány könyv címlapján ott szerénykedik a nevem és ha a külső cselekvés itt mérvadó lőhet: iró volnék ha nem másért, hát azért, mert rengeteg papírra tett betű protezsál a nyilvánosságnál ennek a minőségnek némi elismerése irányában. Igen ám, de hiszen itt éppen a vajdasági tollíorgatókról van szó, akiknek szerényen a háttérben illik maradniok, amikor őket csepülik, vagy nekik veregetik meg a vállukat. Hogy o kérdésben mégis hallatom a szavamat: annak a B. N. megtisztelő felhívása az oka.

Az első kérdés, amit e lap hasábjain felvetettek: van-e itt egyáltalán irodalom és ha — minden ellenkező látszat mellett is -- volna ilyesféle, vájjon az vajdaságinak tekinthető-e? Nem tudom, vajon az első kérdésnek puszta fölvetésével, tehát annak a hangoztatásával, hogy amit itt az irodalom cégére alatt fiatalja és öregje müvei, esetleg nem is! érdemli meg a magasabb irásmüvészetnek kbáró fogalmi meghatározást, — szolgájuk-e egyáltalán az irodalom megerősödését? Nem méltóztatnak észrevenni, mennyi lekicsinylést, milyen generális lebecsülést fogai magában minden Itt élő, szépet akaró, tollal áldott, vagy vert Íróval szemben ez a kérdés? Lehet-e ily kérdés felvetésével sarkalni, buzdítani azt az amugyis egészen kicsiny, többnyire a közöny Szaharáján szárnyaszegetten bandukoló gárdát, amelynek éltető levegője egyesegyedül a több-kevesebb elismerés? Ha nincs irodalom: úgy Baidcker kivételes tehetsége hosszú évtizedek óta hiába sugárzik a Vajdaságban élő telkekre, úgy Szentel, ky Kornél finoman cizellált gondolatai hmba rajzanak a magyar értelem felé, úgy Tamás István friss és száz színben tündöklő meglátásai hiába rajzolódnak fel a mi borongós horizontunkra?

Ami pedig azt a másik kérdést illeti: vajdaságinak minősithető-e ez az irodalom — ebben a tekintetben dr. Szántó Miklós széles okfejtéssé-! megalapozott cikkéhez Is szeretnék még egyet-mást hozzáfűzni. A Vajdaság geográfiaiig meghatározott terület, de nem —• az irodalom számára. Mert tessék elhinni, a szuboticai szállások körül élő magyarság lelki összetételében ma még vajmi keveset különbözik a szeged-tanyai magyar néptől. Ezzel szemben D. J. rámutat az újabb idők nagy változásaira és úgy véli, hogy az itt élő magyarság uj élete, uj vágyai, uj standard-ja a figyelő szem és az ihletés irói kéz számára kimerithetet'en ktnesesbányát jelent De nem gondolja D. J., hogy a nagy változás óta eltelt nyolc esztendő, tehát ez az aránylag rövid idő az itt élő magyar lelkét még nem individualizálta annyira, hogy a minden eredeti lelkiségre szeizmografszerüen reagáló irodalom ebben a megváltozott életben, tollal még át nem szántott, szűz területet láthatná? Ez az uj élet a tiszta irodalom számára ma még nem anyag, mert még nem vonta át a történelem bronz-patinája, mert csak tulközelről lehet szemlélni és mert a toll, ha erre a területre téved, léptennyomon politikába ütköznék, holott művészetet keres. Cikket, reflexiót ezerszámra lehet róla Írni, éppen csak regényt, drámát, novellát vagy verset nem. Vájjon a sokkal gazdagabb, történelmileg is egészségesebb Erdély irodalma kitermelte-e már a tegnapitól különböző mai székely uj figuráját? Hát Szlovenszkó mai magyarjára hol akadt rá D. J. az ottani Írók müveiben?

Azután meg: az általános érvégü irodalmi szempontok mellett micsoda külön értéke van az irodalmi műnek, ha ennek speciális rainametléki. themseparti vagy vajdasági jellege van? De még ha v -.Ina is: bizony a madarat nem lehet más énekre tnitani, mint amivel a természet megajándékozta és az eredendő hajlandósággal fémjelzett írónak sem lehet leckét feladni olykép, liogy elgondolásainak szárnyalását kormányozza ezentúl más irányok felé. Ezért is nem látom gyakorlati értékét ennek a kérdésnek, vagy szemrehányásnak.

És nem látom sem aktualitását, sem célját annak a figyelmeztetésnek, hogy tessék a jelentkező tehetségtevenséget agyonütni, a tehetséget pedig elnéző támogatással, jóakaró gyöngédséggel ajnározni. Hát olyan sok iró tolong a vajdasági irodalom berkeiben, hogy ebben a rakoncátlan táborban egyszer már aztán rendet kell teremteni?! Persze, hogy a gyöngeség előtt nem szabad az elismerés mesebeli kapuját kitárni, de ezt a Kikindátó! Tokióig érvényes szabályt miért kell a Vajdaság számára külön aláhúzással hangoztatni? És netn persze, hogy az irói értéket szerető gondoskodással és atyai jóindulattal kellene kezelni, mert az igazi talentumnak nem elnéző gyámolitásra van szüksége, hanem arra, hogy egy európai látkörü, tudásánál és Ízlésénél fogva minden öszszenasonlitásra képes, nagy irói kvalitásokkal rendelkező kritika, az Ítélkező ar-espág méltóságával, helyezve el az irói terméket az ő tmegi.lető rangfokozatba. A kritikus tolla nem kard és nem kellemesen csiklandozó pávatoll, hanem finom mérőeszköz. A kritikus a közönség (és nem az iró) számára méri le az irodalmi mü értékeit és ezzel a személyt nem látó munkával teszi egyúttal az Írónak is a legnagyobb .szolgálatot. Az elnéző, kegyes és szeretettel teljes

kritikának amellett, hogy sérti az lró önérzetét, fanyar mel'lékize is van, ami az érdeklődő közönségnek elveszi az étvágyát Komoly, tárgyilagos, hogy úgy mondjam: méltóságteljes kritika méltó egyedül az igazi tehetség rangjelzéséhez.

Még valamit Nem lehet, még a pusz> tuló irodalom megmentése céljából sem, a közönséghez oly fajta intelemmel for dúlni, hogy igaz ugyan, hogy itt komoly irodalom nincs, de azért, jó magyarom, mégis kötelességed, azt az ilyen-amolyan magyar könyvet elolvasnod. Nem hl szem, hogy az ilyen buzdításnak bármilyen foganatja lenne, mert a könyvolvasásnak lelki élvezet a célja, kötelességszerüen pedig élvezni nem lehet Ennél a módszernél még jobb, ha a létező vagy nem létező vajdasági magyar irodalmat a saját erejére bízzuk és minél kevésbé vetjük fel a kérdést, van-e vagy nincs errefelé magyar irodalom?

Ha pedig irodalom-politika nélkül még sem lehet az itteni magyar irodalom ügyét előbbre vinni, úgy legfeljebb azt kell megtenni, amit vagy húsz esztendővel ezelőtt tettek meg Budapesten az arra hivatottak: gondoskodtak arról, hogy a tehetségesnek tartott iró neve minél inkább kerüljön forgalomba, hogy tiszta és messzire hangzó csengést adjanak ennek a névnek, hogy azt szinte beleégessék a közönség tudatába.

Buzdítani, lelkesíteni, gyámolitani Írót és irodalmat mindenképen lehet, épen csak azzal' a kézlegyintéssel nem, amellyel — lelkes mondatok közé takarva a lényeget — kétségbe vonják még az irodalom létezését is.

Dr. Borsodi Lajos

Irodalmi levél

Irta: Baedeker

Semmise bizonyíthatja meggyőzőbben, hogy van irodalom a Vajdaságban mint az az esztétikai társalgás; amely betek óta folyik róla. — az a sok tartalmas cikk, amely foglalkozik vele, akár azt erősíti, hogy van. akár azt panaszolja föl, hogy nincs. Ahol irodalomról beszélnek, c tt már van irodalom .

Ha egy áldozatrakész kiadó — például a Bdcsmcgyei Napló tulajdonosa — kötetbe gyűjtve közrebocsáj taná az írásokat amelyek e problémát három esztendő óta vitatják, kételkedő és bizalmatlan publikum is látná, milyen erősen akaró és mily sokat Ígérő szellemi élet próbál élet rekelni ez országrész kultúrál szemponttól terméketlen és köves talajából! Maga az az előkelő színvonalú disputa, amelyet évekkel ezelőtt a lelkes Havas Emil (aki azóta nagy sajnálatomra hűtlen lett az irodalomhoz), a múlt év karácsonyon pedig a nagvtudásu és történelmi táviad éi szemlélő Béta indított meg, ez a két szóváltás is irodalom, meg pedig a javából, mert komoly vitatásokban ád hangot az es^,° vágynak, hogy itt — ebben a sötétben _ is legyen világosság, azaz irodalom, s legyen kritika, amely azt csatornázza, mederbe szorítsa os gyümölcsözővé tegye.

E vágvakozók egvike küMleges vajdasági irodalmat sürget amely kifejezője és tükrözője legyen ez országrész jellemének, megvilágítója a vajdasági magvar lélek vívódásának és reális festése a leguiabb kor újszerű és másszerti helyi életének. Aki erre buzdít, a kitűnő D. J„ ha nem is vicinális szellemi életre, de határvonalasra, geo- és etnográfiáiig a magyar liíteratura egvéb vidékeitől és termékeitől különböző írásokra gondol itt született és itt dolgozó irótársaiban azt az ambíciót óhajtja fölkelteni, hogy lokálkoloritos szépirodalmat teremtsenek. amelynek irói. hősei és történései magukon hordják a talajnak, levegőnek és embermiliőnek a jellegét amelyből az alkotásaik kipattanták.

A másik fölfogás, amelynek a finomtoüu Szeateleky Kornél a szószólója. megelégszik azzal, ha irodadcuom fejlődik és virágzik e határokon, falakon és környezeten belül lemond arról, hogy az vajdasági legyen. Meg is okolja, hogy miért nem támadhat iít sajátos országrészi irodalom, s bizonvitia. hogy létrejőve' telének és fejlődésének nem kedvez a történelmi múlt, megbénítja azt a lelkesítő tradíció Márna és gátat vet neki a miliő sivársága s az a Kulturcbiciter, amely az intézményeinkets a közönségünket gondosan óvja a csábos kultúra veszedelmes hatásaitól.

Elmés és ötletes bajvivás volt a polémia, melvet a B. N. kitűnő dolgozótársai (Béta, D. J, és Szentelekv) a közönség előtt acélos fegyvereikkel: a becsületes meggyőződésükkel s a szellemes érveikkel vívtak. Ami közbül jelent meg a tárgyról. egy jóindulatú és jóhiszemű dilettánsnak (Tóth Ferenc urnák) és a lap szombori szerkesztőiének (dr. Szántó Miklósnak) a tollából, szintén érdekes megnyilatkozása volt annak az érdeklődésnek, amelvet a fölvetett kérdés mindenfelé keltett. Semmi kétség, — a vita még folytatódik ( egyhamar aligha lesz vége), s néhány megjegyzéssel én is részt kivánok benne venni, mert az irodalom régi szerelmem nekem, s a vonzalmam hozzá oly őszinte, hogv nem hallgathatok egészen, amikor a kollégáim vitatkoznak róla.

A problémának egvéb részletei — oldalösvényei és mellékvágánnyal — is vannak. Például, nogv ki az iró és ki a műkedvelő, hogy’ kell bátorítani a tehetségekét mint kell elősegíteni könyveknek és folyóiratnak a megjelenését, mi az olvasók kötelessége. mi az Íróké, és mi a kiadóké, akik bizony egyáltalában nincsenek?... Mind alkalmas arra, hogv ahány fej (s illetve iró), annyi meggyőződés, vélemény és elmélet kívánkozzon ki belőle. Egyelőre csak a főkérdéshez lesz pár szavam, ahhoz, hogv van-e vajdasági magvar irodalom s hogy van-e rá szükség? S itt nem tehetek róla, teljes meggyőződésemmel a Szenmleky pártján vagyok. Le kell mondani arról, hogy itt vajdasági magyar literatura támadhasson, — nemcsak azért mert hiányoznak az összes előíöitételei. de azért is. mert nincsen rá szükség. Aim re szükség van itt, az némi magyar irodalom, s az van is. olyan amilyen. — hiszen mi Írók szeretnők legjobbal], ha az izmosabb és kifelé imponálóbb volna, de mi megbecsüljük azt a kicsit, ami van, abban a reményben, hogv meg fog nőni s ezt az üdvös fejlődést joggal várjuk el a közönségtől is. Tudniillik. hogv az is nőjjön meg számban és nőijön meg az irodalmunk megbecsülésében.

Mert ne tessék elfelejteni: az irodalom fejlődése nem kevésbbé függ a publikumtól mint az Íróktól. Nemcsak talentumos Írókra, de lelkes, megértő í$ elnéző olvasókra is van szükség, hogv egészséges könyvek születhessenek, s nem olyanokra (akikre az egvik hozzászólás céloz), akik csak azokat tekintik íróknak és olvasásra érdemeseknek, akik dosztojevszki-szabásu regényeket és I maupassant-i szerkezetű novellákat produkálnak. Senkinek se kötelessége megelégedni azzal a magyar Irodalommal. amely nehéz viszonyok és nehezítő akadályok között itt próbálja bontogatni a szárnyait, s még az se baj, ha egvál.alában nem olvassa a mi szerény Írásainkat, de aki itt lakik, s van komoly kulturérzéke s nem szakadt el teljesen a talajtól, amelyen élnie és halnia kell, annak kívánnia kell, hogy legyen itt (mentül virágzóbb) magyar irodalom, sőt illik, hogy e célért áldozatot is hozzon. A nézet, hogy az ember a legjobb dolgokat — vom Guten das Beste — olvassa, igen egészséges nézet, s arra vall, hogy aki vallja, annak distingvált az esztétikai Ízlése. De micsoda sivár lélek az a »kul'turférfiu«, ha ily finomult kri!ikai érzék mellett közömbös neki, vájjon fejlődik-e itt is kulturélet, irodalom, zene és egyéb művészet, s nem hajlandó érte semmi áldozatra, mert hiszen az úgy se lehet olyan je entékeny, mint a nyugati nagyvárosok szellemi életének a ragyogó megnyilvánulása, s nem ád pénzt egy itt megjelent könyvért, mert azt nem a tiz legnagyobb iró egyike irta! (De most kapom magam rajta: mellékvágányra tévedtem. Sietek vissza afővonalra.)

Érthető, hogy másik barátom, az élénk kritikai érzékű D. J. vajdaságinak szeretné a mi szerény-szegény irodalmunkat. Szegedről jött ide, ahol megértő figyelemmel volt tanúja, mint csirázoü ki és szökött magasba az alföldi tanyák népéletéből egy egészen speciális vidékimagyar irodalom, s csak felénk dobogó szivének a rokonszenvót bizonyítja, ha hasonló jót, saját külön irodalmat kiván vajdaságiaknak is. öt sztendőn által a mi egyhangú és minden költőiség hijján szűkölködő életünket is jóindulatú érdeklődéssel kisérte, de éppen mert érdemünkön fölül kedvelt meg minket (s a legokosabb ember szeretete is vak), nem vette észre, amit a véletlenül itt született — óh vannak ily csodás véletlenek! — francia finomságú és byron-i érzékenységű Szenteleky kénytelen volt megállapítani: ez a levegő nem oly illatos, ez az erkölcsi humusz nem elégé termő, az itteni őslakosság kevésbbé eredeti, a íalvaink nem oly falusiasak s a városaink nem annyira városiasak, hogy egészséges lokálszines irodalom fakadhasson belőlük. De, mondom, szükség sincs rá. Goethe már több mint száz év előtt még a nemzeti irodalmat (a Nationallitteratar-1) is lebecsülje az eszményként óhajtandó világirodalom (Weltlitteratur) mellett, — azt hiszem hát, nem követünk el felségsértési a népünk szuverénül sa el en. ha mi meg ‘többre taksáljuk és szívesebben ápoljuk a magyar irodalmat dltalá-