Bácsmegyei Napló, 1927. január (28. évfolyam, 2-29. szám)
1927-01-09 / 7. szám
«6 ZB * >■ múlsz, lehunyjuk a szemünket és ott fogunk evezni az égszínkék tengeren és hallgatjuk a világ legédesebb, legbujább dalait! — Nászutasok leszünk! Nápolyból Párisba megyünk, onnan Londonba... — Azután Berlinbe! — Nem, oda ne. Ott biztosan egy szakállas, szemüveges professzor tart előadást Über Naturheilkunde. Hanem tudod mit? Elmegyünk Barcelonába, meghallgatjuk a legújabb spanyol tánczenét. Tihamér izgatottan kiáltott fel: — Megvan, elcsíptem, itt van Nápoly! Es miközben az egyik hallgatót fülére tette, már énekelte is a bűbájos szerenád első sorát: Stíl maré luccica... — Halló, beszállni, indulunk! — kiáltotta vígan Miéi és sietve felemelte a másik kagylót — Nápoly! — sóhajtotta néhány perc múlva Mici. Kétszer is voltam ott, de sohasem hittem, hogy ilyen gyönyörű. Csend volt. Egymáshoz simulva, édes átölelkezésben hallgattak, csak arcukon tükröződött a leírhatatlan gyönyör és meghatottság. Két szerelmes ember, aki szivébe fogadta távoli országok fájóan szép muzsikáját Minden énekes valami láthatatlan erőhöz, a Végtelenhez, a Naphoz, felhőkhöz vagy virágokhoz küldi énekét és most ők voltak az istenek, akik felhők, virágok és tengerek felett trónolva meglopták minden dal mézét, bóditó hangulatát. Most a londoni jazz-bandet hallgatták és Mici váltóval és karjaival táncolta a pompás zenét, miközben arra kényszeritette Tihamért, hogy ő is hasonló táncmozdulatokat végezzen. így azután szépen ülve végigtáncoltak már vagy három tourt, amikor Ádámné benyitott a szobába. — Jé, Ádámné, hát maga utánunk jött Londonba? kérdezte nevetve Mici. — A hangversenyirodából vannak itt, a leszámolást hozták el! Tihamér felugrott: — Hja persze, a holnapi előadásom. Kimutatás az Loh^firr’n í-íscTcczorcij Forró Pól rnisz és igazságtalan voltam a nőkhöz, akik mindig a pénzt hajszolták. Most azután magam sem vagyok különb. Komédiát lehetne ebből Írni, ha nem volna anynyira szomorú. Olyan nőt kerestem, akinek nincsenek anyagi ideáljai és mikor végre találtam egy ilyet, hát kezdek az anyagiakról beszélni. Pedig gyűlölőm a pénzt, hidd cl, kétségbeejt, hogy beszélnem kell róla, tisztátlannak érzem magam, borzalmas szépséghibája ez a mi gyönyörű barátságunknak. De hát mi lesz ebből? Elzüllök, megszürkülök, lerongyolódom melletted. Elfoglak veszíteni!... Mici tréfára fogta a ddgot: — Ejnye már, ki látott ilyet? Tragikus jeleneteket rögtönzöl a nászuton? Gyere, visszamegyünk Londonba. Azért igazán nem érdemes Pestre menni, hogy megtudjuk pénztelenségünket. Tihamérben még lázadozott a rosszkedv, de Mid odakuporodott az ölébe: — No, légy már jókedvű. Majd meglátod, hogy holnap estére minden jegy elfogy. Imádkozni fogok és fogadalmat teszek Szent Antalnak. Tudod, ilyenkor mindig sajnálom, hogy 111a már nincsen mint hajdan, külön istene a, szerelemnek. Vagy legalább egy védőszentje. Mert Szent Antal, aki ellenállt a pusztában a kisértésnek, nem igen értheti meg a mi szerelmünket, talán erkölcstelennek is tartja es akkor nem segít rajtunk. Van szentje az időjárásnak Szervác és Bonifác, a vadászoknak Hubertus, a tűzoltóknak Flórián, a gyerekeknek Szent Kristóf csak éppen a szerelmesekre nem vigyáz senki. No, ilyen csacsogásra mégis csak el kellett mosolyodni. Mici pedig lecsapott erre a biztató napsu gárra: — És most mondd meg, hogy hová akartál elvinni? Itáliába... a Lidóra! — Ragyogó. Hogy te milyen aranyos vagy. Egy ilyen drága, előkelő helyre? — Csufolódsz? Ellenkezőleg, imádlak. De vigyázz, szavadon 96 ennek rejtett, mély értelme is. Minél finomultabb a faj, annál magasabbrendü lesz ízlése és szerelme és ennek a finomult, egyéni ízlésnek megfelelőleg. amely az ősember csúrdaizlését felváltotta, a női szépség is egyéni lesz, millió változatot kap. A primitiv férfi a női szépség változatait csak a zsírpárnák különböző elhelyezésében, ruganyosságában látja, de fogalma sincsen arról az érzéki mámorról, melyet a bőr és haj különböző szinskálája vált ki. Viszont a kulturember színrészegsége már a perverzitásig fokozódik és a nők a kozmetika legravaszabb eszköveivel változtatják arcszínüket, kormozzák a szemük alját, fehérítik a karjukat és vállukaL festik a hajukat és tussal rajzolják meg szemöldökeiket. A primitiv embereknek nincs is festészetük. Formákban és színekben csak akkor kezd gyönyörködni az ember, mikor megszületik a költészet. — Ah. ki tudja, barátom, hogy nem a négerek Járnak-e jobban? Minthogy nem kell figyelmüket esztétikai részletekre iorditani. annál osztatlanabb erővel áldozhatnak a szeretkezésnek! Az ilyen bolond beszéden persze megint a könynyezésig lehetett kacagni. Azután Mici felállt a zongora mellől és odasimult Tihamérhoz: — írni? Most én vagyok az eleven írás Minden porcikám teli van hangulattal, örömmel... szét szeretném vetni a szoba kereteit, kinyúlni a végtelenbe, a tengerig, a babér és narancserdök üstökét megtépni, mindn embernek tudnék mesét mondani, teleszórnáin a világot uj életörömmel Di leülni, papírra vetni, kiadókkal tárgyalni, boltot csinálni ebből? Pfuj, ez olyaa, mint mikor hordóba ültetik a végtelen erdők pálmájáé és kávéház elé rakják. Ha muszáj, akkor az ember kiárusítja az erdőt, de most királyi tékozlással csak mi élvezzük azt! Erre persze muszáj volt néhány csókot adni. Tihamér a rádiószekrénykéhez lépett és forgatni kezdte a hullámkeresőL — Ma délután — mondotta — gondolások énekelnek Nápolyban. Leülünk a karosszékbe, te hozzám sL « ‘ !'isn"tonu vOio» azöttyegre. — Ic még nem ismered a nőket — kezdte újra az asuonv — Az okos, mindent megértő férfiakhoz nem a szerelmes asszonyok mennek, hanem a csalódottak a tanácsot és vigaszt keresők, akik nem csókot keresnek, hanem megértő, föléuyes barátot. De a szén vedéi vüket a komiszokhoz, az elmélkedés és lelkiisme rét nélkül mindenkin végiggázolókhoz viszik. lihanier kihűltén, rosszkedvűen tiltakozott: — Ali, úgy beszélsz, mint egy professzor! Mindaz, amll szemeimé vetettél, százszor inkább van meg benned mint berniem. Hiszen tegnap óta egyre csak oktatsz. boneolod a szavaimat, mozdulataimat. Tudod, ini vagyok én ebben a pillanatban? Egy nevetséges szarná 1* Solia ttnivire meg meg nem aláztak. Tévedsz Solia ennyire még nem szerettek! — - Szeretszr le szeretsz engem? Ezt a hideg, fölényes gúnyt nevezed szeielemnek? A nő tclallt. gyötiódö mozdulatot tett, arcán tái- Ja’&in tuktözódoit — Milyen (éktelenül hiú vagy! - sóhajtotta. — Mind ilyenek vagytuk Azt hittem, ha elmenekülök régi környezetemből, jufib és megértőbb embe-rekte akadok. De Ildiiden léili kényur. Nem okos, bátor asszonyok Kellenek nektek, hanem buta kis rabszolgák, alázatos lieteiák vagy bestiális démonok, akik ostoiral vágnak aicotukba! A szeme könnyes lett, a szava elhalkult.- Azt hitiem, te, az Író. megértesz engem De gyűlölöd az eszemet, mert attól lélsz, hogy néni káp rázlatsz cl elcgge Olyan őszinte szumoruság áradt ki szavaiból bogv lihamer megdöbbent és haragja egyszerre ni -zmveéltJves vagvba tuidult Magához ragadta a meglepett halkan lelsikoltó asszonyt és csókjaival árasztotta cl fiáját, arcat, száját...' Érezte, áléit vergődését, látta megriadt szemét s a győzelmes him vad WVrliiillánm tódult tél agyára. A nagy, lehér rózsák mintha megremegtek volna és onasiij nyílt kelyhűkből egyre pergették a súlyos illáin leveleket. 80
