Bácsmegyei Napló, 1927. január (28. évfolyam, 2-29. szám)
1927-01-23 / 21. szám
18. oldal. BÄCSMEGYE! NAPLÓ T927. január 23C 24.7%, magánkereskedelem 44, 35.3 és 24.9%. Emlitésreméltó a fogyasztási szövetkezetek tevékenysége az organizáció terén is. A szövetkezetek kétezer instruk tort foglalkoztatnak és Lcningradban létesült egy Szövetkezeti Főiskola, ahol évenként 2800 diák nyer kiképzést, akik azután a szövetkezetekben nyernek elhelyezést. Jelentős kultuTtevékenységet is fejtenek ki ezek a szövetkezetek, a központ kiadóvállalatának termékeit hozzák piacra és nagymennyiségű könyvet helyeznek ki, olyan helyeken is, ahol eddig a könyvkereskedelem nem sok eredményt mutathatott fel. Központi napilap is jelenik meg »Szövetkezeti Élet« (Kooperativnaja Shisn) címen. Kulturális célokra évenként húszmillió rubelt költ a Központi Fogyasztási Szövetkezet. Ez az összeg is azonban nyilvánvalóan kevés ahhoz, hogy a lakosság gazdasági és kulturális nívóját emelje. Különösen sokat szenved a szövetkezeti mozgalom, a vezetők és az alkalmazottak megbízhatatlansága miatt. Természetesen erősen harcol a kormányzat a nagy sikkasztások ellen és a büntetés igen szigorú. Mig a szövetkezeti mozgalom erősen kifejlődött Oroszországban, addig a lakosság nem tudott ezzel a fejlődéssel lépést tartani, nem volt idő az előkészítésre. Az állam példátlan támogatása azt a látszatot* kelti, mintha a szövetkezetek tulajdonképpen szubvencionált kormányzati intézmények lennének. A bizalom azonban növekvőben van és a lakosság részvétele gyengíteni fogja az állami befolyást. Palota... Irta! SomlyóZoltáu A karcsú körző fényes acélteste Uelészaladt a rajztömb közepébe: köröket irt le s kacsalábon forgó édes kis palotát rajzolt oda. A karcsú körző borzongó hegyéből kéjjes bizsergés szaladt végig a fehér papíron... Kéjjes, sunyi, önző és szinte emberi bizsergés: Ez, ez a tervem! És keresztülviszem!... A munka álljon feszes glóriába és rójjon össze vasból, fából, puha szmirnákból, bársonyból, aranyból és minden nemes és nemtelen anyagból fészket a nemes és nemtelen, felemelő és sárba tipró, a gyümölcsös és meddő Csóknak, az idegemnek!... Palotát, palotát! Kin- és gyönyörpalotát! És abba rejtsék millió titkával, bár sonya redöivel, ezüstlaméja és pókhálóselyme minden fényével és csillogó, illatos, gyilkosán hegyes körmöeskéje minden lomha és vágyakozó, ideges-őrült maeskamozdulatával a doromboló Cicát! ... Igen: a Cicát! Ki kerek puha hátát a szeszélyes vonalú Recamié mesteri gobelinjéhez dörzsöli, mig a kályha duruzsol ... Mert gondja nincs, csak gondolata! És ez a gondolat gyilkos! Gyilkosa mindég annak a százmilliónyi férfiseregnek, amelyet kiszorít az az egy, az az egyetlenegy, aki szeszélyből, puszta kedvtelésből a Cica csöppnyi szájára ta, pad -piócamódra!... Mert, ó, csak egy szája van a Cicának! Csak egyetlenegy! Csak egy szája van és csak egy démoni lelke! És csak egy akarata van: knyeretni ezt a százmilliót ... ...Odarejtsék a,Cicát! Ott aztán duruzsoljon a szeszélyes vonalú Recamié mesteri gobelinjén! Legalább šenkise látja, csak az az egy! De az az egy sem látja ám, mert istenien és pokolian megvakitja a duruzsoló, gömbölyű Cica ... És munkába fog verejtékezőn a pallér, a munkás, targoncák gurulnak és mésszé lesz a homok. S felnőnek, meredeznek a falak fenyegetően: nem lépsz be ide, te rongyos, te nyálad’ folyató százmillió!... És a kárpitos és az esztergályos és a szivárványosan fénytörő kristályok gyárosa sunyin nevet, az önzés gyönyöre szalad szét a száján: elrejtjük a cicát — ha én nem láthatom, amikor inge libegő oelyhé't lehántja magáról... ha én nem láthatom, ne lássa más se!... És a költő, e finomult lélek, ki csak rímei alamuszi hegyével meri megcsiklandozni a Cicát, egy elszánt hősi mozdulattal bedobja a csipkefüggönyös ablakon a verskötetet... Hogy az is foglárként rejtse, takarja, béklyózza a Cicát— S amikor kész a kacsalábon forgó, a hangfogó szolimákkal pompázó palota; . ' .'jliás indul. Lábuisftegyen, lopózva jönnek árnyékomban, testvériesen egymásután: a karcsú körző, meg a pallér, meg a munkás, a kárpitos meg az esztergályos és a fénytörő kristályok lihegő, pocakos gyárosa — és a függönyök ráncai mögül, ajtók hasadékán és csipkefüggönyön át belesnek éhes szemükkel, figyelnek és a vágytól a halántékukban szomjasan hörög a vér.. . Most már ledöntenék a betonfalakat, a márványpüléreket, már felrobbantanák a vastraverzeket dinamittal, hogy láthassák a doromboló cicát... És a költő, aki étheri lényből szövi lelke isteni ritmusait, az aranyos kulcslyuk nyitásán tartja kitágult, busiényü tolvaj szemét; cipője rongyos, kabátja vedlett, gyomra üres — de mindez nem bántja szivét Csak őt, a Cicát! Csak egyetlenegy pillanatra! Csak látni, csak bőre egy foltját legalább!... S míg a körzők s a csilla rgyárosok •világa már régen ágyukkal és gyilkos gázzal löveti egymás sűrű sorait, nogy ledöntsék a puhamélyü, asszonyi rózsa- és pézsmaillatu hússal bélelt szent palotát; addig a költő zizegő papirost és krajcáros grafitot vesz ki árva szivéből és remegő kezeivel veti a dicsőült betűt, lángző agyából kipattan az isteni mü: a vers a Cicához Bánáti históriák Elég az embernek egyetlen egyszer is végigmenni a régi uccákon, hogy megelevenedjenek a régi lakói, akik körülbelül ugyanazt a flasztert taposták, a melyen az utódok járnak. Istenem, utódok! Tudjátok-e ti, micsoda idők voltak azok, amikor Nédics Mariska és Perisics Zoltán járták a legdelibb módon a csárdást? Amikor Kellner Annus szebb volt, mint a magyarok Erzsébet királynéja legszebb korában, még a formáin is királynőibb! Perisics Zoltán ma a Bcga partjára épített palotájából tekint át az innenső oldalra, egyenest a városházára lát, aminthogy Krsztics Jócő bácsi sem mulasztotta el annak idején a nyugalom éveit és hosszú sétái alkalmával megtapasztalta a város házát, ha vájjon nem történt e baja? A Bega szelíden iolydogál s zöldesszinü vize értelmetlenül bámul a vándorra, aki megáll előtte, kérdezvén, ha vájjon ismeri-e? — Nem tudom, ki vagy, nem is hallottam rólad Jövök messzi vidékekről és igyekszem a végzetem felé, mert én vagyok az örök aktualitás. Ma mások a mesék, uj történeteket hómpölygetek — a te könnyeid rég elvesztek a semmiségbe, aminthogy megtudnád-e mondani, hová lett az a fecske, amely a te gyerekkorodban megborzolta a hátamat és kit melegített fájával az a burcsella, amelyen kergetöztél valamikor, amíg kivé- Hűltetek mind a ketten? Naivak vagytok, amikor a habjainkat nézitek s azt hiszitek, hogy azok a régiek. Mi képviseljük a modern iramot, láttok — máris eltűnünk, nem állhatunk meg az emlékeinknél, mint ti, balgák. Bár azt mondják, hogy az is valami. Ezek után, valóban, nincs más bátra, megyek a múltam alakjaihoz és kezdeni régen clpihent ismerősömön, Péter bácsin, aki az örök aggodalmak között töltötte éveit, mert hogy ö volt a szamarasok bankárja, sok-sok forintot hitelezett ki Marcinak, meg a többi derék viz-szállitónak és sohasem tudhatta, mikor emelkedik Becskerek arra a kárhoztatott nívóra, hogy egy szép napon berendezi a modern vízvezetéket. Mert akkor vége a szamarasok dicsőségének s a pálya robotosai uj foglalkozás után nézhetnek. (Akárcsak az a misztikus férfiú, akit a »Budzsák«-ban »úri drótos« címen tisz teltünk. Nyilván azért, mert a világjáró tótok mesterségét folytatta ugyan, de rendes éves lukasban, műhellyel, mig ö maga előkelő polgár maradt.) \m Péter bácsi városi képviselő is volt, szigorú sáfárja a köznek, védője minden garasnak, amelyet az a veszede lem fenyeget, hogy könnyehnüsködni próbálnak vele. Így esett meg, hogy mikor tüzelofat kapott valamelyik iskola, Péter bácsi az igazi bölcsek megfontoltságával és mindenre kiterjedő figyelmével szólt a tárgyhoz. — Megszavazom a fát. de csak télire. Aminthogy igaz is. Baaden Károly igazgató tir még képes rá, hogy a vakáció kánikulájában is tejár az iskolába és füttet. hattet, ameddig csak futja a hasábjaiból. Péter bácsi találta ki a plurális, sőt a kétágú szavazati jogot is olyan időben, amikor arról még nem álmodtak a világ politikusai. Egy határozat fölötti döntésnél felállt, amikor a tanács javaslata mellett szavaztak, de állva maradt akkor út, amikor ax ellenzéket olvasták össze. Rá is szólt Krsztics János polgármester, hogy nini, talán mégse lehet ez igy — ám Péter bácsi igen önérzetesen vágott vissza: — Vágy ván véleményszábádság, vágy nincs. Nekem igy tetszik. A szegedieknek van egy régi történetük a hires Juhász asztalosról, aki remekbekészült diófakoporsóit árulta a hetipiacokon, amikor ez még divatos volt Már hogy piacra vitték az ember utolsó hajlékát, szinte gusztus-csinálásra. — Nincs ennél tökéletesebb holmi, emberek, dicsérte Juhász mester a portékáját A világéit se vegyenek kentek érckoporsót, mert abban griinspánt k3p a halott. Péter bácsi is élesen kifogásolta, hogy a város kijavíttassa a lutheránus temetőhöz vezető utat, ámbár régen buzgó lutheránus hivő volt ő maga is. — Nincs semmi értelme a pénzpocsékolásnak ilyen íeleslegességekre. Mert mióta a köztemető létesülte, oda temet kézzé mindenki. És igazá is ván, mert ott sokkal szebb a kilátás és szábádább a Icvegü. Tót származású volt a másik kedves ismerős, gyerekkori kis pajtásaim apja. Mátyás bitó Is. Zólyomból indult cl, aztán közben Budapesten ugyVédéskedett, 'miS'kihévez ték Becskérekre jáfásblrónak. Bizonyára az a közpolgári íelfogás vezette, amely a »Kis biztost« többre becsüli nyugdijával a bizonytalan nagyobbnak pláne mikor egyre nőnek a gyerekek. Mi lehetett akkoi a járásbirói iizetés? Nincs a kezünkben statisztika, de igy is elmondhatjuk, hogy aligha haladta meg az évi ezerkétszáz forintot Harminc- év előtt nagy pénz, szinte vagyon, amit bt lehet osztani, habár nein nagyon rugda lózhat tőle az ember. Mátyás bácsinak mégis tellett egy-egy pohár sörre is a Magyar Király töizsasztalánál, ahol a megélhetési viszonyokról tárgyalva, sóhajtozva emlegette: — Mi a szegény hivatalnok a kicsi fizetéssel? Semmi. En egy 0000 forint forgalmazta ügyvédi irodát hagytam ott az állásomért. Addig emlegette, ami?, Lauka Guszti nem állhatta meg szó nélkül. — De bolond ember vagy te, Mátyás! Hogy lehet megválni egy ilyen forgalmú irodától? Amire Mátyás bácsi mérgesen legyintett. — Na igen! Hatezer forintot forgalmazta, de nem folyta be. A radnai búcsút is el kell mondanom, megemlékezve azokról a jámbor szívű népekről, akik igazi hitbeli buzgalommal látogatták a kegyhelyeket, hogy lelki megnyugvást szerezzenek. Időnként zarándokcsapatokkal volt tele a város, jöttek az alsó végekről a népek, azokhoz csatlakoztak a mieink s megindultak több napi járóföldön gyalog, meghaltak apró falvak kocsiszínjeiben, istállóiban s énekelték Mária tiszteletére a-zsolozsmákat. Egyformán népszerű volt a radnai búcsú, meg a tekiai és hozzá mindig gyalogszerrel, nein vasúton, vagy kocsin, mert ugyan mit is ér a fogadalom, meg a bünbánás, ha a külső kellékei a modem kényelem bünszerzői. Igy indult Radnára a VV.-cSalád is, az öreg keíekötömester a feleségével. Hát bizony uem vcfltak már rtiai gyerekek, a .becsületes munka is szorgalom mtígszabdalta az erejüket, de annál kedvesebb volt cselekedetük ama Magasságbéli előtt, aki örvendező szívvel mosolygott a Miasszonyunk bohóca áldozatán is. Elül haladt, szokás szerint, az asszonynép, utánuk következtek a férfiak, mert hogy ők is épp olyan hitbéli buzgalommal voltak megáldva, akárcsak a vászoncselédek. Útközben aztán utolérte őket az eső. Aki ernyőt hozott magával — hatalmas, tarkaszinü, családi szerszámot —■ az kifeszitette. Akinek nem volt, az svábszokás szerint a Kjére borította a szoknyáját. W.-né asszonyomnak nem volt ernyője, ő is a szoknyarendszer mellett szavazott így haladtak tovább, mikor az asszony egyre idegesebb lesz, suttogást hall, néha elfojtott nevetést, reápülantanak — amig felfedezi, hogy... izé... éggyei több szoknyát borított a fejére, mint amennyit tanácsos volt. (Ne feledjük el közben azt sem, hogy a túlzott fehérnemű-divatot abban az időben a becsületes konzervativizmus erkölcstelennek tartotta.) Magából, kikelve támadt az urára. — Te itt haladsz mögöttem, hagyod, hogy így rhenjek és nem figyelmeztetsz? Az öreg W a világ legszelídebb embere volt, azt semmi sem ugrasztottá ki a nyugalmából, most sem izgatta magát. — Mit tudhattam, édes fiam, hogy nem tartozik-e ez is a bucsujáró fogadalmadhoz' Torontáli. ALAKOK Kalauz (Még sohasem láttam, hol alszanak a villamosok, meghitt, sárga barátaim, melyek folyton orrom előtt csörömpölnek, mikor nem kellenek és sohase jelentkeznek, mikor kellenek. Ma sötét hajnalban, négy óra után egy kocsiszín mellett hajtattam cl, melyet kalauzaink makacsul >remisc*-nek neveznek, itt megállítottam az autót és kiszálltam, A villamoskocsik vagy ötvenen-hatvanan zord sorban állva pihenték ki napi fáradalmaikat a stricken,! még dermed ten és ülultan vesztegeltek, áram nélkül, mint gutaütött őskori szörnyek. Lassanként megelevenedett a telep. A csizmás ellenőr vastag télikabátban megjelent az indítóban, szállingóztak a kalauzok is, tizenkilenc éves gyerckembcrek. őszbecsavarodott hatvan éves öregek, mind egyformák, mind egyenruhában, átvették táblájukat, ásítva a kocsik mellé mentek, melyek ébredezni kezdtek. Lámpa-szemük eleinte mérgesen és vörösen hunyorgott, akár az iszákosoké, akik még szívesen aludnának egy verset, de aztán mégis csak tölpislantottak, hogy lássák az utat a sötétben. F.gy-két kedvetlen csöngetés hallatszott s ilyen kiáltások: 26-os lerdció, 24- es leráció. Én a 6-os leráciora ugrottam, mely a Boráros-tér felé tartott. Kalauzom zalamegyci fekete magyar, két gyermeke van s két csillaga. A két csillag nem a két gyermeket jelzi, hanem azt, hogy már nyolc éve szolgál Az egycsillagos napidijas, a háromcsillagos már liz éve van a társaságnál. Nyakában jegytáska, csörömpölő rézfillérekkel, meg a csipesz gyermekkorunk közös álma, mellyel mindent ki akartunk lyukasztani s félelme is, hogy valaki majd fülünket csipteti vele. Életemben először kezembe veszem ezt a csipeszt s a ködöt lyukasztgatom.) — Hány lyukat csiptetnck a jegybe? —- Négyet De az átszálló jegy már olyan, mint egy szita. — Mi a fizetése. — Másfél millió havonta meg a lakbér. — Hol lakik? — Itt a szomszédban a sógorom családjával egy szoba-konyhás lakásban. Nagy a leléptidij. (Topog a hidegben, dörzsöli kezét, egyedül vagyok vele a kocsin.) Azért nem panaszkodom. Nyolc órai szolgálati idő, három órai leváltás, azalatt ehetetn is, át is melegedhetem. Csak a közönség. — Nincs megelégedve a közönséggel? — Tisztelet a kivételeknek: nem. A iegycsalók ötszörös munkát adnak a kalauznak. Nincs olyan óra, hogy ne lenne valami kalamajka. — Hol szokott ez clöfordulid?
