Bácsmegyei Napló, 1927. január (28. évfolyam, 2-29. szám)

1927-01-23 / 21. szám

1927. január 23.

BÁCSMEGYEI NAPLÓ

15. oldal.

A vajdasági irodalom

A »Bácsmegyei Napló« két egymásutáni vasárnapi- számában két cikk jelent meg. A második, amely egy egyszerű iparos írása (égy becskereki fazekasmester Irta), Tt is nagyon érdekes, fiiért azt bizonyítja, hogy a szerkesztőségeken, irodalmi törzsasztalokon kívül mások is érdeklődnek az irodalom iránt.

D. J, aki január kilencedikén »Amnesztia vagy statárium« cimü cikkével bevetette ezt a vitát, azt állítja, hogy vajdasági irodalom nincs, mert ami van, az nem vajdasági és nem irodalom. Rámutat arra, hogy ami a »Bácsmegyei Napló« karácsonyi számában Vajdasági Irodalom gyűjtőim alatt megjelent az Marosvásárhelytől Ohiólg mindenütt megjelenhetett volna bármely magyar lap irodalmi mellékletén.

Megbocsát D. J., de ezeknek a kifogásoknak az elavultságuknál csak az alaptalanságuk a nagyobb.

Amikor a kilencvenes években a magyar irodalom európai arányokat vett, akkor jöttek a szőrszálhasogató ósdi kritikusok, azzal a váddal, hogy a magyar irodalom nem magyar, mert vers és próza hősei, ha véletlenül magyar is a nevük nem magyarosan gondolkoznak, hanem lehetnének franciák is, ha a Péter név helyett Gaston nevet adnának nekik. Időbe telt és csak európai sikerek hatása alatt látták be, hogy »Az Ördög« is magyar nemcsak a »Sárga csikó.« Ép Így vajdasági és Borsody Lajos novellája és a Beadecker elmefutattásai, ha a történetek nem is kimondottan vajdaságiak és nem teszi vajdaságivá Székula Jenő regényét az, hogy a mai Vajdaság területén játszik. Szenteleky Kornél vajdasági iró, ha Párisból ir is és vajdasági irodalmat nem teszi sem vajdaságivá sem Irodalommá, ha egy novella KruSevljan játszódik le.

Mindez nem jelenti azt, hogy nem kellene megírni, a mai Vajdaság regényét, vagy a mai Vajdaság novelláját, de sem a cselekedet színhelye, sem a szereplők nevei nem teszik vajdaságivá az irodalmat

D. J.- megállapítása, hogy a mai vajdasági Irodalom nem irodalom, olyan, amivel nem lehet vitába szállni. Egyéni dolog, hogy ki mit tart irodalomnak. Ismerek egy szuboticai orvost, aki nem olvassa más író könyvét, csak olyanét, aki már legalább Nobel dijat nyert. Tagadhatatlan azonban, hogy addig is iró az iró, a mig eljut az elismerésnek a Nobel díjban megnyilatkozó formájáig. Ez a válasz D. J.-tiek arra az állítására is, hogy csak az abszolút jó könyv, csak az abszolút irodalmi érték számára tartja indokoltnak az érdeklődő pártfogást és az olvasónak azt a támogatását, hogy meg is vegye a könyvet. Én inkább Beta pártján vagyok, aki érdeklődést kér mindéit kísérlet számára is azon a jogcímen, mert az akar valamit és mert vajdasági. Hivatkozom arra, hogy a magyar színészet Pesten sohse gyűrhette volna le a német színészeket, ha a magyar közönségben nem lett volna benne sz az érzés, hogy támogatni kell a magyar színjátszást, qsak azért, mert magyar. A gyapju-uccai német színházban jobb színészek, jobb darabokat játszottak szebb kiállításban és j mégis a magyarul csak félig-meddig tu- j dó pesti svábok és zsidók eljártak a magyar színházba is, hogy biztosítsák a magyar színészet számára az életet és a fejlődést Csak igy vált lehetővé, hogy a magyar színészet nemcsak méltó versenytársa a német színjátszásnak, hanem | felül is múlta azt.

A vajdasági közönségnek, vajdasági öntudatának kell lenni. Ez a vajdasági ön- j tudat azt kívánja, hogy érdeklődő tá-! mogatás fogadja, ami vajdasági irodalom és vajdasági művészet.

Tagadhatatlan, hogy az utódállamok j irodalmi életében a vajdasági irodalom a i legkevésbbé fejlett, a leggyöngébb és a legkevesebb reprezentatív írót is tud felmutatni. Ennek oka talán nem is, amit D.

.1. mond, hogy itt nincs egy Osvath Ernő, aki a tehetségeket felkutatja és támogatja, nincs Kazinczy, aki levelez, biztat, bátorít. Mert hiszen Romániában és Csehszlovákiában sincs. Az oka az, hogy a vajdasági magyarságnak van a legkevesebb' jogi éspolitikai szabadsága. A szabadságnak a hiánya megérzik az irodalmon is, mert minden, ami korlátok közzé van szo! ritva tespedésre Ítéltetett. A második és szintén nem jelentéktelen ok, hogy a Vajdaságban nincs nagyvárosi élet. A nagyváros az irodalom és a művészetek igazi műhelye. Meri igaz, hogy Madách Alsósztregován irta meg az »Ember Tragédiáját, de tagadhatatlan, az is, hogy a nagyváros nemcsak a gazdasági, hanem szellemi életnek is központja, nagyvárosból indul ki és oda tér vissza minden, ami fontos, életbevágó és lényeges. Nagyvárosba tódulnak az öntudatra ébredt lángelmék, tehetségek és itt keresik' az utat és eszközöket, hogy teremthessenek és érvényesülhessenek, alkossanak vagy elbukjanak. A Vajdaságnak pedig nincsenek nagyvárosai és azért nehezebben teremtődhet meg itt az irodalmi élet és az irodalom.

Mégis az a néhány könyv, amely az utóbbi évben megjelent több, mint biztató jele a kezdetnek és van még egy, ami pozitívum arra, hogy megkezdődik itt is az az irodalom, amely méltón áll meg az utódállamok irodalma mellett. Akármennyire szerénytelenségnek vagy öndicsekvésnek tartjuk, ki kell mondani, hogy ez a pozitívum a »Bácsmegye Napló.« Ennek a lapnak a vasárnapi melléklete az utóbbi Időben, mintha célul tűzte

volna ki, hogy pótolja a hiányzó vajdasági irodalmi lapot. Többet, nagyobbat, érdekesebbet és értékesebbet ad. mint akármilyen vajdasági irodalmi hetilap adhat és ha nem is tisztán vajdasági, de teret nyit a vajdasági Íróknak. Hogy ezek nem mind tehetségek?... A »Pesti Divatában sem csupa Petőfi irt és mégis nevelt egy Petőfit. A vajdasági irodalom is várja a maga Petőfijét...

Dr. Szántó Miklós.

*

A kérdéshez újólag hozzászól D. J. is. aki a kérdést felvetette s a következőket mondja:

A vajdasági irodalom problémájához csak ennyit:

Ez nem az elnézés és a rigorózitás szembeállítása. Elnéz^nek kell lenni a tehetséggel szemben, de csak a tehetséggel szemben szabad elnézőnek lenni. Kíméletlen szigorúsággal csak a tehetségtelenséget kell üldözni. Ha tehetség, fogadja elnéző szeretet, gyámolitó jóság, segítő bátorítás. És támogatás, támogatás, támogatás. Ha tehetségtelenség, riassza el és üldözze ki a rigorozitás.

(d. j.)

Irodalmi levél

Irt :

Ez az irás olyan levelekre szóló válasz, amelyeket egyes cikkeim váltanak I ki az olvasóimból, jobban é% pontosabban: a nőolvasóimból. A hozzászólásokat ugyanis, amelyeket visszhangképen a Bácsmegyei Naplóban megjelent dolgaimra kapok, kilenctizedrészben nők írják. Dicséretül állapítom- ezt meg, — nem a magam dicséretére, hanem azokéra, akik küldik őket. Dicséretére a nőnek, aki hálásabb, figyelmesebb és minden tekintetben idcálisabb olvasó, mint a nagyon kritikus és »borzasztóan« elfoglalt férfi, aki alig ér rá, hogy végigolvasson egy »elvont« témával foglalkozó Cikket, s«mindenre inkább gondol mint hogy pörbe szálljon annak írójával, ellentmondjon neki vagy épen 'udvarias bókkal adja tudtára, mennyire egyetért vele, A gyanútlan, lelkes és »ráérő«, a naiv és az iró hozzáértésében megbízó nő ezt sokszor megteszi, — mondom: tizszerte gyakrabban, mint a férfi. ^

Többé-kevésbbé bizony ma is úgy van, mint a szépirodalom fejlődése és szárnypróhálgatása idejében volt, — a könyveket a férfiak veszik meg, de a nők olvassák, az újságokon pedig úgy osztozik meg a két nem, hogy a politikai rovatokat a férjek és apák, a lap irodalmi részét pedig az asszonyok és leányok kisérik figyelemmel, s azzel is bizonyítják, mennyivel disztingváltabb az ízlésük. Igen természetes, hogy ez utóbbiak azok, akik olvasás közben és azután is személyes kapcsolatban varrnak az Íróval, meleg intimitással mélyednek el a fejtegetéseibe, bizalommal teszik magukéivá annak legmerészebb paradokszait s könnyen határozzák el magukat a vele való társalgás folytatására: fölkeresik őt a kérdéseikkel, maguk is fölvetnek egy-egy problémát, témákkal iparkodnak kedveskedni neki, tanácsot kérnek tőle (nemcsak irodalmi, de szívügyekben is), be’éjc kötnek, hol naiv ügyetlenséggel, hol raff inált ügyességgel, s esetleg — az Írótól függ, meg a nőtől — kacérkodnak vele.

Nos, én őszinte sajnálatomra túl éltem azon a koron, amelyben kokettiroztak velem az irodalmi nők s az u. n. nyájas olvasónök. Aki ma ir nekem, az ebben a tekintetben egészen a désintéressemet erényes és kényelmes álláspontján van velem szemben, az nem irántam érdeklődik s nem az udvarlásomat kívánja a bájos de tökéletlen ortográfiájával kihuncutkodni — az az irodalmat szereti, nemi érdek nélkül szól hozzá egy-egy fölbukkant kérdéshez s bizonyos, hogy nem flörtöt kezdeményez, amikor olyan iióhoz cimez episztolát, aki a legtöbb ily Írás küldőjének a nagyapja lehetne.

E levelek észrevehetően különböznek azoktól, amelyeket évtizedek előtt kaptam. Azok, a régiek* legtöbbször színes lukszuspapirosra voltak irva (szinte rajzolva), Szénássynak a legfényüzőbb

Baedeker

kreációra s látszott rajtuk, hogy nem első fogalmazványok, hanem gondos, majdnem kalligrafikus másolatok s az is. hogy inkább a férfinak mint az Írónak szóltak. A mostaniak sokkal őszintébb — talán egészen őszinte — írások, kevésbbé előkelő papirosra vetvćk (Istenem, a papiros azóta oly drága s az iró oly öreg lett!) s a fogalmazásukon észre lehet venni, hogy úgy kerültek hozzám, ahogy a szerzőjük elgondolta őket, minden retouche és stylkozmetika nélkül. Nem oly cizelált közlések, de közvetlenebbek, nem oly elegánsak, de természetesebbek és kizárólag az írónak szánvák

— a férfi, aki időközben aggastyánná

züllött, már nem létezik a levél írónője előtt. WN5 ;;

Mégis, tz érdeklődő válaszokat- és kérdéseket, hozzászólásokat és polémiákat nem kisebb örömmel veszem át a derék postástól mint azokat, amelyeket abban az időben Intéztek hozzám, amikor az- olvasónők szemében nemcsak iró, de I férfi is voltam s amikor egyik-másik ily j levélre nem az iró, hanem a férfi küldött választ. Jón-rosszon tül benső örömömre szolgál, hogy egészen fiatal hölgyek

— az írásukról látszik, milyen fiatalok —■ affajta fejtegetések iránt is érdeklődnek, amelyeknek szerzői nem fiatal Írók s oly kérdésekhez is hozzászólnak, amelyeket oly ember vetett föl, aki mint lérii a dolog természeténél s a természet rendjénél fogva teljesen közömbös előttük.

Ezt a tisztán irodalmi érdeklődést csak nőknél találni — férfiaknál az vajmi ritkán jelentkezik. Igen nagy írónak, óriás sikerek diadalmas hősének kell lenni annak a litterátornak, vezető elmének s a nemzete büszkeségének, aki intelligens urakat annyira nyugtalanít, hogy az ismeretségét óhajtják s levelezést kezdetiének vele vagy egyéb közeledést keresnének hozzá. Az eszményibb gondolkozást! nő, ha szeret egy Írót olvasni, személyes kapcsolatba is kivan vele jönni

— a könyvön s az újságon túl az iró is érdekli. Innen a sok női levél, amelyet az iró kap. A férfi általában nem ir oly i könnyen s oly szívesen levelet (talán : azért, mert kevesebb fáradságába kerül) : mint a nő, aki ebben a viszonylatban még a 17. és 18. század világában él, a mikor levelezni valóságos kulturfoglaikozás volt, divat és élvezet, úri szokás és kellemes flört. Az Írógépek teljesen csődbe kergették a kedélyes és szellemes levelezést. eszméknek és gondolatoknak ez intim kicserélését. Ezek a nagyszerű masinák még csak az Íróknak paríroznak valahogy s ki tudja, ők is oly elmésen irnak-e ővele mint ahogy a tollúkkal írtak e pompás találmány előtt? S ki tudja, Voltaire és Galiani, Goethe és Kazinczy, Browning és Ruskjn oly szép leveleket irnáöak-e, ha ma élnének s a baráti közléseiket nem ludtollal percegtetnék, de német vagy angol type-writer* en kopogtatnák le? A nő, ha csak nem

vele keresi a kenyerét, még tával áll ettől a máskülönben pompás szerkezettől

— még a maga kezevonásával, a lelke rezzenéseivel s az érzései kirobbanásával köt bele az íróba, helyeselve vagy helytelenítve, amit az újságban vagy egy könyvben tőle olvas.

Ezentúl válaszolni szándékozom a Bácsmegyei Naplóban azokra a levelekre, amelyek alkalmasak arra, hogy vitatkozást keltsenek az Írónál vagy érdeklődést a közönségnél.

#

Ezúttal arra az írásra üzenek pár szót, amely panaszosan említi, hogy az újabb szépirodalomban, amelyet a levél Írója szerint bátran lehetne csufirodalomnak nevezni, oly predomlnáns szerepet játszik a rut s szinte elfojtja benne a szépet, amelyről pedig különböző nyelveken az elnevezését is kapta: szépirodalom, schöne Litteratur, belles-lettr.es, stb. »Az iskolában bezzeg nem igy tanultuk« — Írja a hölgy — »ott az irodalom a lányszivünk, a naiv elménk s a fiatal fantáziánk előtt mint a Szépnek tükre, festése és érzékitése jelentkezett s ha modern könyvet veszünk a ‘kezünkbe, mily gyakran találjuk e tanoknak a cáfolatát bennük: a rutát és sokszor a perverzül rutát! Muszáj ennek igy lenni?«

Úgy látszik, kedves hölgy, hogy muszáj.

A komoly szépirodalomban — amelyből kénytelen vagyok kizárni az ifjúság számára tendenciózusan készült és ad asam Delphini »javított« könyveket, a varrólány-litteraturát és kontesszregényeket

— nagyobb szerepet játszik (és pedig nem visszaélésképpen, hanem természetszerűleg) a rut mint a szép,

S erre igazán ráillik a mondás: luciis a non lucendo. Szépnek mondunk valamit, amiben tagadhatatlanul van szép is, de több benne a rut, s a téma megérdemelné, hogy tanulmányt írjunk róla ezen a cimen: a rut a szépirodalomban. tanulmányt s a mottója lehetne a rövid vers, amelyet a Macbeth boszorkányai rikoltanak: Szép a rut és rut a szép... Ebben, a litteraturában, nem mtílűF róía, több a bűn, mint az eréiiy s több a gonosztevő mint a kifogástalan gentleman. Nemcsak azért, rnert az életben, amelyet fest, több a komrszfráter mint a római jellem, gyakoribb spéciesz a Trunkenbold, mint a Tugendbold, de azért Is, mert irodalmi szempontból sokszor érdekesebb a rossz ember mint az evangyéliomi karakter. Az erős gonoszok és kíméletlen törtetők jóval komplikáltabb lények és tarkább karakterek mint a jószivüek és a légyneksemvétők' s így az irodalom számára — főleg az oly könyvek részére, amelyek százezer példányban akarnak elfogyni — »alkalmasabbak, használhatóbbak«.

Egy olyan könyvre és jellemre mint a wakeiicldi pap száz olyan regény és regényhős esik, amiknél az erkölcsileg rut az uralkodó elem. Az iró jobb anyagot, több változatosságot talál bennünk, s azt mondja: én sokra becsülöm az erényt, a gyermekeimet is arra nevelem, tisztelem és szeretem a kifogástalan jellemű férfiakat és a finom, házias és hűséges asszonyokat, de a regényeimben és a novelláimban nem használhatom őket, hisz oly kevéssé érdekesek; a publikum szövevénye«» mesét kiváu, ebbe ezek a derék urak és asszonyságok nem illenek bele; és érdekes, problematikus, erős, erőszakos, szenvsdelmes jellemeket akar látni, nem pedig jóságos, erényes, de kávétozsonnázó, rendszeres, hivatali órát el nem mulasztó fád természeteket. Hát én — folytatja az iró — kénytelen vagyok lemondani róluk, maradjanak otthon a háztüzhelyük mellett, a családjuk körében, a kis vendéglőjükben és a nagy kávéházukban, és ne kívánkozzanak az irodalomba, amely a céljaira jobban használhatja az érdekes bűnöket mint az unalmas erényeket. Különben is, az életben több a piszok mint a tisztaság

— s nincs annyi szobalány és szobainas az egész világon s az összes vígjátékokban Goldonitól egészen Sacha Guitry-ig amennyi ennek a piszoknak az eltakarítására elegendő volna; több a* becstelenség mint a becsület — s nincs