Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)
1926-12-25 / 352. szám
£01 Karácsonyi vásár —• Oda nem viszlek, mert meghalsz, — válaszolt kom<n lyan a Szél. — De én oda akarok menni, a kis gyerekek mind ide nézek és várnak engem. És most már sirt is a Hópehely. öreg, vastag szive volt a Szélnek, de nem birta hallgatni i kis Hópehely keserves sírását.-—Jól van, — mondta neki, — hát elviszlek, csak ka paszkodjál a bundámba. De nem teszlek le a földre. — Én pedig nem nézek rád, hogy meg ne halj, —szólt a Napsugár. — Én kitérek utadból és el fogok rejtőzni, hogy a szépségednek ne ártson meg az én nedves szürkeségem, — mondta a Kőd. Hópehely nevetve hajrázott a Szél fagyos bundáján. Lenn kicsi gyerekek várták, mosolygó piros arccal, lármás örömmel. Hópehely integetett feléjük. A Napsugár eltűnt már akkor, a Köd elbujdosott, hogy ne lássák, amikor a kis Hópehely közel ér a földhöz. A Szél már. a házak tetején karikázott és akkor Hópehely hirtelen elengedte a Szél sörényes csuklóját. Nevetve, lassan keringőzött lefelé. Még a szemét is lehunyta, olyan boldog volt. Egy mosolygó csöpp gyerek arcára ült. Oda kívánkozott. De a másik pillanatban már vége volt. Meghalt a kicsi Hópehelyke. A gyerekek nevettek, de ez nem fájt neki. ö is mosolygott, mert tudta, hogy nekik mindig szabad örülni és úgy érezte hogy az egész csak olyan játék és tréfa mint a búj ósdi. Itt van 3 rajz. mely bemutatja, hogyan kell egy varjut tojásíorinából kialakítani Rajzolj előbb egy tojás (elipszis) formát, erre elől a fejet, hátul a fark tollazatot s alól illeszd oda a két lábat s készen áll a madár. Akár ki is színezheted, ha van festéked. Nossza rajta, ki az ügyes!? *QJ4 KI AZ ÜGYES KÖZIETEK? más® mancsában még akkor is fogott Morgó Mackó erre Muncurkóval megindult hazafelé. Csakhogy a léggömbös ember utánuk szaladt és kártérítést követelt. A vége az lett. hogy a nemzetes úrinak az elrepült száz léggömböt meg kellett fizetni. Az utón a nemzetes ur nem szólt egy árva szót sem. De hazaérve akkorra pofont adott Muncurkónak, hogy az ágyulővésnek is beillett volna. — Mordizomadta — mondta ráadásul — nesze léggömbi * eliT tobBet. Adcüg-addig lesegette Cifrácska az ebédet, hogy utoljára beleütötte a fejét egy kilométemnitaté kőbe. —Ninf, csak most veszem észre, hogy nem is éhes vagyok én, hanem szomjas. Szaladt is mindjárt a Fehér-tóra, — hát ahogy belenéz, látja ám, hogy ugyancsak csak hunyorgat rá a viz tükréből egy másik agár. De szakasztott olyan ám, mint ő, még a nyelvét is úgy lógatja. Nagymérgesen vicsorítja rá a fogát Cifrácska s csaholja az idegen kutyának, hogy mit keres ő Tálason, ahol csak egy agár van és azt Cifrácskának hívják? Nem szólt erre az idegen agár egy hangot se, csak éppen a fogát vicsorította ő is. Nekibőszült erre Cifrácska és fölemelte az első lábát: — Bizony képen felejtelek én, te csavargó agár! Az ám. csakhogy a csavargó agár is fölemelte az első lábát s olyan harapósén nézett, hogy Cifrácskának elment a kedve a hadakozástól. — Maradj magadnak, — öltötte rá a nyelvét, — találok én még vizet magamnak Tálason. Szalad vagy öt lépést a tó parton, belüti az orrát a vízbe: hát megint összeér azzal az idegen ebállatéval! Ugrik megint vagy ötöt: megint ott az a se országa, se hazája agár. De most már olyan ijedt az ő képe isr akár a Cifrácskáé. — Van itt ész, hamar kész! — legyezte magát a fülével a tálasi agár, — Van a templomkertben egy csorgó-kut, ott már tudom, nem találsz meg. Nem hiába már akkor csak úgy szédelgett a szomjúságtól, tele is szedte ám magát vízzel a csorgó-kutnál úgy, hogy egész megtagadt bele. — Megállj, te másik agár, most tanítalak már meg rá, mi az az agár-becsület! Úgy szaladt visza a Fehér-tóra, mint akit ostorral hajtanak, el is fáradt nagyon, alig lihegett mire odaért. — No, igy nem lehet viaskodni, — szomorodott el, — még egyszer vissza kell szaladnom egy ital vízre a csorgó-kuthoz, hanem aztán majd lesz, ami lesz! Hát az lett, hogy mire visszaért a csorgó-kutról, megint kívánta az ital vizet, mert majd megölte a nagy szomjúság. Visszament harmadszor, negyedszer is, vissza, mig csak a lábé Azonoan nagyon tetszett a nemzctea urnák az elefánt Különösen a lábát csudába meg, amely olyan vastag volt akár egy tölgyfa. — Hej, — gondolta magában, — ha nekem ilyen hatalmas lábam volna, akkor a dióevésnél nem kellene a fogamat fárasztanom, mert egy lábbal akár száz diót is feltörhetnék egyszerre, csak rájuk kellene lépnem. A zsiráf nyakát is megbámulta a nemzetes ur és ezt gondolta magában: — Hej ha nekem ilyen hosszú nyakam lenne, akkor az erdei méhek nem fog <->«k ki rajtam azzal, hogy a fák magas üdvaiba rakják a mézüket, mert ilyen hatalmas nyakkal akármilyen magas odúba elérném azt. Egyszerre csak nagyot dobbant Morgó nemzetes uram szive, mikor a medveosíitályhoz ért. örült, hogy rokonokat talált az állatseregletben, bár sajnálta őket, hogy ketrecben kell élniök. Egyszerre megszólalt az egyik állatsereglet! medve: — Adj’ isten. Morgó Mackó bátya! Morgó nemzetes ur odanézett, de nem ismerte a köszönő medvét, azért megkérdezte: — Honnót ismersz te engem? — En ne ismerném kegyelmedet, nemzetes ur? Hiszen én vagyok Diófaló Jakab, fia Diófaló Jeromosnak, aki az erdő-U9 4»
