Bácsmegyei Napló, 1926. november (27. évfolyam, 302-329. szám)
1926-11-07 / 306. szám
BÄCSMEGYEI NAPLÓ 1926. november 7. 20. oldal. Szilágyi Géza: Kirakat előtt Hogy ödöngtem unt ólmos ég alatt, Fojtó uccún a hentes boltja mellett: Hiúságom kínokban megellett: Csuí kölyke egy keserves gondolat. A kirakatba vágytam egyre csak, Büszkélkedő dísztárgynak a középre, Mig bámészan kószál az uccu népe, Akarva-akaratlan lássanak! De soha nem juthattam el oda, A nagy Kirakat-Rendező kegyében Nem voltam annyi testvéremmel én sem. A lomraktárból nem hoz ki csoda. Ha nem embernek, sertésnek kelek E mocsár-létre, most talán a hentes Főmre gondol, kirakatot ha rendez: Kiteszi s rajta babér díszeleg... ALAKOK Sekrestyés (Olaszországból ismerem őket: világius-papos mozdulatukat, mindig kopott ruhájukat, mely a tömjén és viaszgyertyák szagát árasztja. Ott majdnem mind idegenvezetők is, a művészettörténet egy-egy fejezetének dióhéjkiadásai, gyorstanfolyamok tájékozatlan külföldiek részére. Ezek látcsővel és létrával szolgáinak, szentek és festők életéről meséinek, gyorsan térdelnek és még gyorsabban fölkelnek, félrehúzzák a függönyöket a politikonok mellől és beirányiiiák a szemünket, aztán tapintatosan félrenéznek, mig zsebünkben a szoldókat keressük s úgy fogadják el, mintha semmit sem kapnának, csak köszönésükön érzik, hogy közben gyakorlott tapintószemölcseik fölbecsülték a romlandó anyagi javak értékét. Ez a sekrestyés itt a kis budai templomban egészen más. Egyetlen képet mutat, a kegyképet, csak azt tudja róla, hogy a tizenhetedik századból származik, de hogy ki festette, arra vonatkozólag már nem tud fölvilágositást adni. Alig huszonötéves. A templom, miután tizenkettő felé jár, majdnem üres. Bemegyünk a sekrestyébe, ahol egy ezüsttálcán még ott áll a vizes és boros ampolna. Előbb harangoz. Látom, hogy a közeli házakon dolgozó kőművesek hogyan vágják oda a vakolókanalat az első csenditésre. Hóra canonica. A templomot bezárja s a nagy kulcsot télikabátja zsebébe dugja.) — Ez mindig önnél van? — Természetesen. Az egész templomot nekem adták át, én vagyok érte felelős anyagilag és erkölcsileg. (Az egyházfi az Isten házában a házmester.) — Mikor szokott bejönni? — Hajnali ötkor. Háromnegyed hatkor harangozok. Naponta négy szentmise van. Tizenkettőkor hazamegyek ebédelni, délután háromkor ismét itt vagyok, hatig, a májusi ájtatosság és a rózsafüzérünnepek idején hétig. Gyakran temetésem is van, sirkiséretem. — És ünnepe? — Soha. Akkor van a legtöbb dolgom. Néha olyan nagy a tolongás, hogy kék köpenyemről, amint perselyezek, a gombok is leszakadnak. Az én mesterségemben fő a pontosság. Egy percet sem szabad késni. Folyton a naptárt kell nézni, az órát, a percmutatót. — Mikor került ide? — Három éve. Tizenkét éves korom óta ebben a templomban ministráltam. Szerettem volna pap lenni, de nem tanulhattam. Akkor elmentem géplakatosnak. Egy este a prelátus ür megszólított, hogy nem jönnék-e el egyházfinak a régi, öreg sekrestyés helyébe, az nagyon részeges volt. így álltam be. — Milyen végzettsége van? — Hat elemi. De már tudok valamit latinul is. Mindennap tanulok. — Mi az például latinul »ház?« — Azt nem tudom. (Ellenben tudja, hogy mi az gremiale, omnipotens, patena. Úgy tud latinul, mint németül azok a ceglédi fiuk, akik a régi közös hadseregben szolgáltak.) — Mondja, sirnak még a kis keresztények a keresztelésnél? — Csak akkor, ha nyakon öntik őket vízzel. Főképp az úriak. A parasztaszszonyok előbb máktejjel itatják meg a csecsemőiket. A nagyúri házaknál pedig otthon tartják a keresztelőt, langyos vízzel. — Hányán járnak ebbe a templomba? — Hétköznap délelőtt kétszáz-kétszázötven ember, délután a litániára négyszáz-négyszázötven ember. Vasárnap körülbelül háromezer, nagy ünnepeken néha négyezer is. — Jámborak a mai hívek? — A vallásosság egyre növekszik. Ezt a kisostyákon is látni. Például kérem tavaly csak negyvenkétezer kisostya fogyott el. Az idén minden héten ötezer darab. — Hol készítik az ostyákat? — Az Örökimádás templomában apácák sütik, tiszta búzalisztből. Beteszik az ostyasütőbe, egy pillanatig a láng fölé tartják, hogy formát kapjon, aztán fölszeletelik. — Honnan kapják a bort? — Á birtokunkról. Egy féldeci jut minden szentmiséhez s egy féldeci yiz. — A tömjént hol szerzi be? — Egy nagykereskedésben. — Mennyit szokott perselyezni? — Hétköznap tizenöt-húszezer koronát, vasárnap hatvan-hetvenezer koronát. — Mi a rendes adomány? Páris, október hó. A föld alatt még ömlőbben özönlenek az emberek, mint a föld fölött. A földalatti vasút, a Metro sűrűn nyargal minden irányban, de nem győzi befogadni az utasokat. A második osztályon közelharc-jellegü a beszállás, gyúrják egymást az emberek, nem éppen udvariasak, látom, amint egy férfi alaposan megkönyököl egy másik férfiút, nem szándékosan, de az iram hevében, a kocsiban ő maga is ráeszmél, hogy megbökte a szomszédját, furcsa pillanat, a mord ember nyájas lesz, alázatos, kérlelő, kérdi a felebarátját: — Megütöttem uram? Csupa gyöngédség a szava: — Nem fáj? Megütöttem önt? Bocsánat, bocsánat uram. Négyszer-ötször is kérdezgeti: —Nem fáj, nem fáj? ... Bocsánat, bo - csánat... Előbb még. vad. nyers, önző, most majdnem vigasztalhatatlan, alig is találja a módját vigasztalasainak. Milyen figyelmesek, gyöngédek tehát ezek a franciák! Népből való emberek, a soffőr is az autón, a kocsis a társzekéren, kik a kavargó párisi forgalomban úgy vigyáznak egymásra, mint a himestjjásra, egymást ügyelik, előzködnek, össze nem ütköznek, összekacsintanak és valahogy a bakról összefeleselnek. Őrjöng a forgalom, autók hadai előttük, mögöttük, de felfortyanva leugranak a kocsiról, megnézik egymást, már összecsapnak, testvériségüket felborítja az indulat, a düh, a kocsis vasmarkával elkapja a sofőr ábrázatát, a sofőr megkulcsolja a kocsis hörgő gégéjét, áll a földagadt forgalom, a tomboló két francia németet érez, egymásban, a boltokból szaladnak a hentesek, volna erejük hogy a harcosokat széjjelválasszák, de állnak véresen, bivaly-hatalmasan a viadorok körül. Szintúgy a felgyülekvő közönség sem mozdul, igézettel leigáz most mindenkit: a kíváncsiság... A nép ősi, feltörő őszinteségei, de sehol sem mutatnak annyi végletességet, mint e fajtát reprezentáló nagyvároban. Régóta figjmljük a disszonáns harmóniát, jó néhányszor megfordultunk a kitanulhatatlan Bábelben és tetszik nekünk ma is, hogy a postás még mindig, — Ezer korona. De az olyan szegény szentasszonyok még 50 koronát is adnak. Azok mindig megvárakoztatják az embert. Tavaly érdekes eset történt. Elcsíptem egy perselytolvajt Már régóta szemmel tartottam. Az Urfelmutatás alatt, mikor mindenki letérdelt, dézsmálgatta a perselyt. Egyszerre rácsaptam. Adja csak ide azt a pénzt. Csupa gyűrött bankó volt a zsebében, olyan, amilyen csak perselyből kerülhet elő. — És mit csinált vele? — Először is kivezettem. lekentem neki két hatalmas pofont. (Önérzetesen.) Futballista vagyok, hátvéd. Aztán átadtam a rendőrnek. Egy évet kapott. — Ki a legöregebb sekrestyés? — A Bazilika egyházfia nyoldvanesztendős. — Mi a maga fizetése? — Kétmillió korona fix, ebben benne van a temetés és esküvő, a keresztelő külön. Husvétkor még kapok huszonöt deka sonkát, egy ekkora fonott kalácsot, tormát és tiz tojást. Néha a hitektől egy nyakkendőt, harisnyát, egy ioboz cigarettát. (A sekrestyés folyton az élet nagy és ünnepi mozzanatait látja, a születést, a halált, a sok örömet és sok bánatot. Modorában van egy csöpp színészi is. Fekete haját oldalt választja el, lefésüli és erősen zsírozza, úgyhogy egy-egy fürt olyan, mint egy haluszony. Egyébként vidám és elégedett. Nincs gondja, mert fiatal. Nem érzi magát szegénynek. A templom egere mindenesetre szegényebb nála.) úgy komótosan járja végig az uccára kihelyezett levélszekrényeket, kulccsal nyitja, zárja az öreg ládákat, ugyanakkor, amikor a párisi csőposta, szikratávíró modernül, a lehető legtökéletesebb. Bizarr és megható az ódonságnak és újságnak összeszőtt arculata, ahogyan Párist minduntalan és kacéron felénk fordul. Gépkocsik félelmetes zakatolásában, kecskenyájat terel a pásztor, a paloták alattt és tiunkózik, hirdetve I dalolgat a kecsketejről... Csak az edényt kell lehozni az emeletekről és a kapu alatt megfejik nyomban a kecskét a mellbetegek épülésére. A transparensek, az ivlámpák párisi ragyogásában, a kávéházi asztalok gyulatartóiban kénes gyufát szervírozna«, a gyufatartó kedves, nagyhasu, recés, szagos sercentésre igen alkalmatos, amilyenekkel a magyar mezővárosok vendégfogadóiban itt-ott még találkozunk. Kontraszt másképpen. Elég baja a francia nagypolitikának, hogy a nép nem akar szaporodni. Menekülés a gyermektől, makacs megegyezés az emberpárok között, akiktől függ a nemzetboldogító százalék. Sehol olyan szigorú törvények, óvszerek, titkos műtétek ellen, mint Párisban és sehol annyi csalafintaság, elszántság, hogy törvényeket kijátszók, a jövevényt elodázzák. Szinte harcban állanak egymással a szomju állam és renitens alattvalók és a gyermekiszonyatnak a hisztériás városában, imádták a gyermekei. Az ellenlenkező szülők heroikus szeretettel és nek ^ gyermekért, ha felbukkan a tűzhely körül és ismerjük azt a szállodás házaspárt, akik boldog igavonással, garson nélkül, maguk söprik, tisztogatják, kiszolgálják a hotelt, takarékoskodnak — a gyerekért, akit a leggondosabban nevelnek, a legfinyásabban öltöztetnek, minden éberségük, önzetlenségük az övé. Vasárnap délután künn jártam Páris egyik munkáskerületében. Észrevenni való, hogy a legegyszerűbb munkásszülők mellett a sétáló gyerek a legigényesebben volt felöltözve. Szombat délután benéztem a Samaritain-áruházba. A gyermekruhák emeletén szemlélődtem. Roszul öltözött anyák szinte habzsolva vásárolták apróságaiknak a finom ruhácskákat, meleg bundácskákat, sapkát, sált, ott az emeleten öltöztették a gyereket, forgatták maguk előtt, rájuk nevetgéltek, nagyon tetszett nekik a gyerek, akitől egyébként oly vehemensen félnek... Csemetének, magtalan szerelemnek is előzménye: a csók. Párisi szerelmesek igen gyakorolják. A lány, a férfi, ha összeülnek a kávéházban, a vendéglőben , hozzáférhetetlen szigete az örömnek, de elfordulva a világtól, üzengetnek is a világnak. Csókolódznak nyíltan, bátran a kávéházban, vendéglönen, a metróban, a villamos kosiban, sajátos szeméremmel, nem restelik magukat,, sietős a kedvük, láttam fiatalokat, akik embergázoló autók sűrűjében egy pillanatra megállották, mások ijedezve errearra ugrándoztak, ők a szirénák üdvözlésében csókot váltották. A társaságunkban az egyik hölgy furcsálkodik, mire a francia ismerősünk berzenkedve mondja: — Miért szégyeljék magukat? — Szégyeljék magukat az idegenek akik ilyesmit észrevesznek... Fölcsattanó, háborgó önérzet, mely szépen és groteszkül hat, mint a tilinkós kecskepásztor, az Eifel-torony vllágfókusza alatt... EMš a nenuetlém > Szent Rókus lóbsó uj lábat csinál. Ezen készítmény, mely külföldön régen és kitünően bevált, különleges sóessenciákból áll, melyet meleg lábvizben feloldunk. Ezáltal egy oxigénnel telített vizet nyerünk, mely csodálatosan jótékony hatást gyakorol a fáradt és fájós lábakra, megszűntén a fájdalmakat, melyeket a cipő szorítása okoz, meggyógyítja a láb püffedtségét és égő érzéseit Elegendő, ha egy csekély mennyiséget ebből a lábsóból teszünk egy lavór meleg vízbe és áztatjuk a fájós lábat 10—15 percig. Ezen idő múlva a láb dagadtsága, zuzódása, a kínzó égető érzések egy csapásra megszűnnek és többé újra el nem kezdődnek. Hosszabb áztatás megpuhitja a tyúkszemet és bőrkeményedéseket annyira, hogy azok könnyű szerrel, kés vagy beretva nélkül eltávolithatók. A legégetőbb, legmakacsabb lábfájások, fagyások elmúlnak a Szent Rókus lábsó használata által. Meg lehet ön győződve, hogy a Szent Rókus-lábsó a lábat tökéletesen újjá alakítja, úgy, hogy a szűk cipő, sőt az uj cipő is épen olyan kényelmes lesz, mintha évekig hordta volna. Megszabadítja önt a láb különböző zavaraitól, annyit járkálhat, amennyit akar, gyalogolhat, vagy állhat egy helyben órákig a fáradtság vagy fájdalom legcsekélyebb érzése nélkül. Egy nagy csomag Szent Rókus-lábsó ára 16 dinár. Kapható minden gyógyszertárban és drogériában. Ha nem kapná, forduljon az SHS királyság területére jogosított képviselethez: NADA DROGcR A Kolari Gubr ó Subotica Strossmayerova ulica 2. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Ezerarcú Páris Irta: Réi ész Béla
