Bácsmegyei Napló, 1926. november (27. évfolyam, 302-329. szám)
1926-11-28 / 327. szám
íy^O. november. 28. ___________ BACSMEGYEI NAPLÓ / Somlyó Zoltán Szerenád í. ' Ö, hölgyek hölgye, édes délvirág, Ó, völgyek völgye, forró mély világ, Tehozzád szól c fájó szerenád! Nézd, most jő fel a sápadt holdvilág. Minden kis állat egymásra borul, Csak mi kergetjük egymást botorul... Hiába bújsz cl, minden este várlak, Aludj, aludj, aludj!... Egyszer majd úgyis, úgyis megtalállak. 2. Az uccátokban gyenge kis világ, így játszódik a néma ispiláng — És még egy csudás és mesés világ: Szemed, e szentelt éji mécsvilág. Akárhol járok nappalokon át, Csak idehuzom utam fonalát. Az est parancsolja, hogy erre járjak... Aludj, szivem, aludj, Majd egyszer, egyszer úgyis megtalállak. 3. Szemed bogárja csöndben átúszik, Most ringó álomhajóval úszik. Ó, szembogár, te drága szent bogár, te messzi, messzi elcsöppent bogár... Te gyenge ,vagy, de én erős leszek, Kinyúlnak érted e kemény kezek... Ó, drága keblek, bár Sony hosszú vállak. Majdegyszer, egyszer úgyis megtalállak. 4. Az éjnek is már vége. vége lesz. Alvó szerelmem ébredj, ébredezz, Az éjnek is, az éji fénynek is, A lantos fájó énekének is. S mire a napfény újra rádragyog, Én már csak kósza éji árny vagyok, Ha élve nem, hát mélyén a halálnak, Aludj, szivem, aludj, Majd egyszer, egyszer úgyis megtalállak. 1789-ban kétszázíltven zerb iskola volt a Bánátban Már’a Terézia szerb űko’atorv -nyé ek százötvenedik é fordo íi;i Amikor a közoktatás reformja egész Európában nagy lendületet vett, Mária Terézia is gyökeres reformokat léptetett életbe Ausztria és Magyarország népoktatása, valamint a felsőbb iskoláztatás terén. Két évvel a német népiskolákról szóló törvény megalkotása után, 1776. november 2-ik napján kihirdették a szerb népiskolákról szóló törvényt is, amely »A temesvári Bánát illér triviális kisiskoláinak alkotmánya« néven ismeretes.* * Ez az iskolai alkotmány vetette meg alapját a monarchia szerbjei egy része számára iskolák rendszeres megnyitásának az államhatalom részéről, az iskolákat állami ellenőrzés alá helyezi és az uj iskolák megnyitásának gondja ezzel a metropolitáról az államra szállt át. Az Iskolai Alkotmány szerint minden helyen, ahol pravoszláv egyház állt fenn, pravoszláv iskolát is kellett nyitni. Ahol nem volt iskolaépület, vagy rossz állapotban volt, három hónapon belül uj épületet kellett emelni, még pedig a község középpontjában és a templomhoz közel. Az iskolaépületnek megfelelő tágasnak kellett lenni. A községnek gondoskodnia kellett arról, hogy az ut. amelyen a gyerekek az iskolába mennek, mindig tiszta legyen a hótól és a sártól. ugyancsak a községek viselték az iskola bebútorozásának költségeit. A tanítást külön helyiségekben kellett végezni, nem úgy mint azelőtt, a tanító lakásában és az ugyanazon osztályba járó fiukat és leányokat el kellett különíteni egymástól. Tanító csak az lehetett, aki az állami bizottság előtt vizsgát tett és ennek semmiféle mellékfoglalkozást nem volt szabad űznie. A tanítói vizsgán különös figyelmet fordítottak a jelölt pedagógiai készültségére. A tanítót és a nagylétszámu osztályok részére még egy segédtanítót is, a község választotta, a tanító elbocsátásáról a község köteles volt értesíteni az isko* Dr. Klrilovics Dimitrije cikke a Politikában: Az első törvény a szerb iskolákról. laigazgatót, ez pedig az Iskolabizottságot. A község adta a tanító állandó évi fizetését, továbbá ingyen lakást é$ két hold földet. Tanítóvá és segédtanítóvá csak pravoszláv vallásii, tehát szerb vagy román embert választhattak (az Alkotmány ugyanis a román iskolákra is vonatkozott). Csak végszükség esetén választhattak katholikus vallásu tanítót. Idegen állampolgár abban az esetben lehetett tanítóvá, ha tíz évet töltött Ausztria terüTetén és ha meg volt a szükséges kvalifikációja. Az oktatást a nemzeti nyelven kellett végezni. (E világos rendelkezés ellenére a tanítás mégsem folyhatott a szerb nemzeti nyelven, hanem az Oroszországból származó orosz, szláv tankönyvek nyelvén, amely hoszszu ideig . dívott a szerb irodalomban is.) Különleges érdeméül tudták be a tanítónak, ha tanítványait a német nyelvre is megtanította. Egy évvel a temesvári bánság Iskolaalkotmányának életbeléptetése után az Illér Üdvari Deputáció és a Magyar Udvari Kancellária közt létrejött megegyezés alapján, a magyar iskolákról szóló 1777. évi törvény értelmében rendezték Magyarország és Horvátország provinciális vidékein is a szerb iskolák ügyét. Három iskolakerületet állítottak fel, egy-egy tanfelügyelő veeztésével. A szeretni, felsökarlováci és pakraci püspökség területére Vujanovszki Sztevánt, a bácskai és budai püspökség területére Szervicki Márkót, az aradi püspökség területére Mrazovics Ádámot nevezték ki tanfelügyelőnek. Minthogy Szervicki nem fogadta el a tisztséget, a bácskai iskolák felügyeletével is Mrazovicsot bízták meg. A katonai határőrvidék szerbjei részére az 1774. évi német iskolatörvény volt érvényben és granicsárgyerekeket német iskolákba kényszeritették. A szerb iskolák száma csakhamar rohamosan növekedett. A Bánátban, .fankovics-Mirijevszki Tódor tanfelügyelő buzgósága folytán, már 1780- ban kétszázötven iskola állt fenn, kétszázhetvenöt tanítóval. Az 1776. évi Iskolai Alkotmány az ausztriai szerb nép kulturális fejlődésére igen nagy hatással volt, noha a szerbek orosz kulturorientációja később az orosz könyvek használatának eltiltása és az orosz tanítók választásának megnehezítése folytán uj irányba terelődött. Az érdekes téma Irta: Baedeker Néhány olvasóm időnkint meginterpellál és megkérdi, mért irok oly sokat és oly gyakran a nőkről s a velük kapcsolatos problémákról. Azt szoktam felelni nekik: — Hát mondjatok ennél érdekesebb témát. Nem tudtak mondani. Megmaradok hát mellette mindaddig, amig nem találok érdekesebbet. És én is kérdezek viszont valamit ezektől az olvasóktól: Ha a nőkről ir valaki, nem ir-e egyben a férfiakról is, s ha Ilyinód ir az emberiség e két csoportjáról, nem beszél e akkor mindenről és mindenkiről? S igy számtalan témáról? Lehet-e tárgyalni a nőt s a férfihoz való viszonyát anélkül, hogy az iró át ne kalandozzon mindazokra a területekre, amelyeken az asszony és a férfi megfordul, dolgozik, él, szeretkezik és szaporodik? Aki hát szemrehányást tesz az írónak, amiért az sokat foglalkozik a nővel, alapjában azt kifogásolja, hogy sokféle témája van s hogy az érdeklődése sokfelé csatangol. Olyan vád, amely ellen nem kell védekezni. Ellenkezőleg: annak kellene mentegetőzni, aki könyveket ir anélkül, hogy foglalkozna azzal, ami a legjobban érdekel jóformán mindenkit, az életnek megtestesítőjével, a szerelemnek s az életfolytatásnak szimbólumával: a növel. Ez a különös »szépiró« bajosan kaphatná meg áz abszoluciót, — legfeljebb azoktól, akiknek mint férfiaknak nincsen egészséges vonzódásuk a nőkhöz, s mint embereknek nincsen egészséges érdeklődésük a lét nagy problémái iránt. * Amit úgy olvasunk újságokban és könyvekben, cikkekben és tanulmányokban a nőkről, erről az érdekes témáról, az lehet találó, lehet igaz, néha megdöbbentően igaz, de jóformán sohase őszinte, s csak ritkán az, ami az Írónak benső meggyőződése. Az iró a természeténél (az írói természeténél) fogva sokat foglalkozik a nőkkel, körülbelül annyit, amennyit a világ többi dolgaival s az élet egyéb jelenségeivel együttvéve, s igy olykor sikerül olyan pompás Ítéleteket mondani róluk, mint Goethe s olyan híven jellemezni őket, mint Balzac. De a legtalálóbb Ítélet s a leghívebb jellemzés is inkább szerencsés irói intenciónak s az olvasók véleményével való véletlen találkozásnak az eredménye, mint a szerző igazi és mély meggyőződésének. S mint majdnem mindennek a világon, ennek is a nők az oka. Oka: az írónak az anyja, a nővére, a felesége, a leánya, a szeretője, sőt esetleg a gazdasszonya. Amig az édesszülője él (bármily sérelem érte valamely nőszemélytől), kímélni fogja a nemet, amelyhez a derék öreg hölgy tartozik, s egy árnyalattal udvariasabb lesz hozzá, mint az elkeseredett szive s a talán cinikus hangulata diktálná. A nővérét, aki gyermekkori kedves játékospajtása volt, s a leányát, akit kicsikorában büszkén, szinte szerelmetesen ringatott a térdén, szintén kíméli annyira, hogy a kedvükért,- ha nem is mártja szivárványszinekbe a pennáját, de lúgos, mérgezett tintába se meríti azt. Ha pedig feleséges ember s szép időt akar a háznál, ha szeretőt tart, akivel nem akar szakítani, s ha gazdasszony látja el a konyháját s a spajzát, akkor is meg fog alkudni az irói lelkiismeretével és — szégyen ide! gyalázat oda! — nem ir, nem mej- úgy irni e tárgyról, ahogy szeretne. (Az embernek szinte kedve volna azt a furcsaságot gondolni el, hogy egészen máskint imánk a nőkről, ha ők — isten mentsen! — nem volnának a világon.) S az utóbbi három esetben, amikor t. i, az írónak a becses nejéről, a bájos szeretőjéről s a tiszteletreméltó gazdasszonyáról van szó, ez nagyon is jól van igy. Mert ha e derék hölgyek nem enyhítenék az iró kritikáját, az — lehet hogy teljesen őszinte, de — nagyon is éles és valószínűleg igazságtalan volna. Az iró ugyanis, aki házasságban él, akinek kedvese van, vagy gazdasszonyt tart, néha (s esetleg gyakran) épen, ezért haragszik a nőkre, s ilyenkor, ha azt merné róluk irni, amit igazában gondol, aligha lenpe igazságos velük szemben. így hát, amit olvasunk e kedves és mindig érdekes témáról: a nőkről, az majdnem mindig enyhébb ítélet és kedvezőbb beállítás, mint ha a szerző nem állana papucs alatt, s az igazmondását nem befolyásolná olyan női befolyás, amely alól csak Schopenhauer és Strindberg tudták magukat emancipálni, az első, mert élete végéig agglegény maradt, s a második, mert négy felesége volt, ami a nőtlenségnél is agglegényszerübb dolog. Képzeljünk el Írókat, akik dicsekedhetnek Balzacnak a nőismeretével s az alkotó-készségével, de teljesen mentesek azoktól az akadályoktól, amelyek eddigelé útjában állottak a teljesen szabad és független véleménynyilvánításuknak és gondolják el, mily borzalmas dolgokat és mily lesújtó Ítéleteket kellene akkor olvasnunk az emberi nemnek a szebbik feléről! Igazán szerencse, hogy minden írónak van felesége, kedvese, vagy gazdasszonya (némelyiknek, a különösen szerencsésnek, kettő is belőlük) s igy sokszor igazán épületes, kedvező, sőt hízelgő történeteket és megállapításokat olvasunk a nőkről, amelyeket ilyformán ők maguk diktálnak, vagy sugalmaznak. Ezeknek az Írásoknak a tulajdonképeni szerzőjük a nő, s az író csak szignálja őket * A nők — s ez helyesen van igy — sohase fognak kimenni a divatból. De óhajtandó, hogy a szerelem se menjen iá belőle, mert szerelem nélkül a nők — 15. oldal. bocsássanak meg! — élvezhetők ugyan, de sokat vesztenek a tápértékükből. Fájdalom, a szerelem már nem játsza azt a domináns szerepet a férfi és nő kettős életében, mint azelőtt, amint azt ama sok szerelemnélküli szerelmi viszonyban látjuk, amelyet előttünk folytatnak le egymással az egyáltalában nem szerelmes — s csak szerelmi életet élő — párok. Nemcsak a Werther-szerelmek, de a heves drámai szerelemszenvedelmek, sőt a szelíd polgári érzel mek esetei is évről-évre kevesbednek, anélkül, hogy a házasságok, a vadházasságok és a töbi tűnt viszonyok kevesbednének.. A férfi és nő megtanulta egymás mellett, sőt egy kicsit egymásnak is élni minden melegebb szenvedő-1 lem nélkül, s a háború által okozott válságok és sorsváltozások csak szaporították az eseteket, amelyekben csupán gazdasági szempontoknak a mérlegelésével kerültek össze a párok és nem érzelmi motívumoknak az alapján. Ezért félek néha, hogy a szerelem esetleg egészen skartba kerül, ami természetesen legtöbbet a nőnek ártana, mert a férfi szerelem nélkül is férfi, de a nő e pusztító, de egyszersmind szépítő és éltető érzelem nélkül csak nőnemű kiegészítőjévé lesz egy házastársnak,vagy más hasonló viszonynak, s higiénikus tényezőjévé egy fai>on de vivre-1 kereső Ilimnek. A háború pusztításai között nem a legkisebb lesz az, amely a nőket támadta meg morális értékükben és lényükben, amikor a szerelmet lefokozta és qudntité négligeable-imV nyilvánította a legintimebb életközösségekben. A nő csak a szerelemmel együtt és annak a keretében igazándi érték, anélkül csak háborús cikk, sőt olyasféle, mint a made in Germany-produktum, nem kvalitásos, hanem tömegáru. * Egy a nők által kissé elkényesztetett úriember, aki egy alkalommal mégis kénytelen volt azt tapasztalni, hogy társaságban az asszonyok és leányok érdeklődése nem feléje fordult, hanem egy jeles költő felé, keservesen jajdult föl> — Nem tudom, mit találnak ezen az emberen olyan érdekeset a hölgyek. Azt, hogy úgy tud játszani a szavakkal? Ez a mondás nemcsak íairra jellemző, akinek az ajkáról elhangzott, de mindazokra, akik azt hiszik, hogy a költő sikere és jelentősége egyedül a verseiben van, 'azokban a rímes vagy rimnélküli sorokban, amelyekben ő a Múzsák kegyelméből játszik a szavakkal. A költő nem a verssoraival hódit és semmiesetre se pusztán azokkal, hanem az egyéniséggel, amely azokat világra hozta. Ha a vers csak ügyes rimelés, kedvesen .ritmikus hangzat, szóval csak »játék a szavakkal«, akkor legfeljebb annyi sikert ér el vele a »verselő«, hogy valamelyik lapnál »megüti a mértéket« A Goethe versei mögött minden falusi kis liba megsejtette a nagy egyéniséget és nem a verseibe — pedig azok nem voltak közönséges játékok a szavakkal —, hanem e versek költőjébe lett szerelmes. Ámde nem lehetetlen, hogy e nagy-nagy poéta idejében is akadt olyan irigy úriember (mert nők és szerelem dolgában az úriemberek is irigyek), aki nem értette, mit találnak az asszonyok olyan különösen érdekeset a Herr von Goebhe-ben. Talán azt hogy olyan csinosan tud játszani a szavakkal? * A nő különösen nagyon szereti a barátságot. Annyira se ért hozzá, mint a férfi — aki pedig 'kontár benne, — de azért nagyon szereti és addig ameddig komolyan is veszi. Csak ö ismeri a holtig tartó szivbarátságokat, amelyeket aztán az ő férjhezmenetele vagy a barátnőjéé oly hamar kivégez. S csak ő szereti a férfi barátságát, amelyben hisz* mindaddig, amig szerelem, vagy kölcsönös és engesztelhetetlen gyűlölet nem lesz belőle. A férfi kevésbé szereti a barátságot általában, kevésbé komolyan is veszi, s azt is tudja, hogy az érzelem amelyet valamely nő iránt érez, minden más érzéshez közelebb áll, mint a barátsághoz. De fölhasználja ezt a csalást, mímeli e barátságot s annak révén
