Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)

1926-10-24 / 294. szám

24. oldal 1926 október 24, BÁCSMEGYEI NAPLÓ tagit iák meg, este ölafídmvák. Fából épültek mind. Télen egyetlen színházukat sem fűtik, a kínaiak télikabátban, boto­sokban ülnek, úgy nézik végig az elő­adásokat. Amennyire a valószerüségre töreksze­nek a kínai színészek Játékukban, ép annyira eltávolodna tőle öltözékben és maszkjukban. Kedvelik a rikító szinü selymeket, kendőket, öveket. a csörgő­sipkákat, a hosszú toliakat és bóbitá­kat. Arcukat pedig művészien festik, annyira, hogy a maszk elárulja a sze­replő teljes jellemét. Aki az arcát és orrát fehérre festi, az komikus, vagy ár­­mánykodó. Minél nagyobb ez a fehér folt, annál borzalmasabb a szerep. Ha a fejet egészen fehérre festik be, akkor az illető kísértét, De legfontosabb j elemző eszköz: a szakáll. A fehér és gyér szakáll a hat­van éven aluli embert Jelzi, a fehér és három ágra -szakadó szakféJh) _ a \har­­cost, a rövid és fekete szakáll a ta­nácsnokot, A színésznők szerepköre is megoszlik, más-más nevük van, akárcsak nálunk. Kék ruhásoknak nevezik a naivákat, a kik azonban feleségeket és hercegnőket is játszanak, virágosoknak, vagy cifrál­­kodóknak azokat a színésznőket, akik a ledér nőcséket alakítják s végül Öre­geknek, akik az anyaszerepeket tolmá­csolják. öreg színésznő: ez a fogalom Euró­pában ismeretlen. SVETISLAV STEFANOVIĆ ÖRÖKÖS KÖTELÉKEK Elmaradt mögöttem összemarcangolt lelkem Könnyeimmel és szivem vérével telve, Vigasztalan tekintettel mint egy szerelmes kislány Utolsó találkáján, mely minden kis reményt kizár. És a puszta testem bolygóit soká, Fájdalomtól fájdalomig tovább. Hordván sorsát magában, mely iszonyú s sötét, Túlélvén közben szászszor is saját végzetét. Most meg újból hazahuz, hiv, csalogat, Mint a vérrel áztatott mező szaga, Mint a vergődő véghörgése a haldoklóknak, Mint a Föld jajja, melyet megtért fia csókolgat. Fordította Reich Hugó Szeretkezés a halállal E quanto a dir qual era é cosa dura questa selva selvaggia ed aspra e forte ehe nel pensier riunova la paura! Dante: Inferno. ■— Mi az? Semmi. Csend. A hajlott őszi éjszaka mélyén ülök ijedt, dülledt szemmel és semmit sem látok. — Mi az? Ki keltett fel? Sürü, fekete csend, bongó, búgó süket­ség, mintha óceán fenekén feküdnék. Valaki talán itt van a szobában s az ajtó nyikorgására vagy a léptek ropogására ébredtem fel? Talán lövés dördült el nőm messze és az hasította szét békés, bamba álmom? Talán segélyért sikoltott valaki a gonosz, barna, őszi ködben? Semmit sem álmodtam, ólmos öntu­­dafllanságban tespedtem eddig s most hirtelen, titokzatosan borzongtatósan fejriadok és vakon, kába, kótyagos ön­tudattal - tapogatódzom, keresgélek a valóságban, amely fénytelen, hangtalan és hihetetlen, mint az álom. Élet és ha­lán, álom és valóság összesimul, eggyé olvad tudatom fáradt, fošzforos fényé­nél, mely sejtéseknél és borzalmaknál tovább nem világit. Talán valaki szobámba lopódzott és életemre tör. Talán már szivem felé irá­nyította a fegyver csövét s egy pillanat múlva megnyomja a ravaszt: egy kis lánglobbanás és halott leszek. Halott. De hát élek-e most? Hol van az élet jele és bizonysága? Végigsimitom homlokom. De él-e a valóságban ez a mozdulat? Hol a valóság? Ijedt, feltátott, halálvárós szemmel kémlelem a sötétséget, melyen nincs rés, nincs kiút. Be vagyok zárva ebbe a hangtalan, fénytelen titokzatosságba, mint fülledt, fulladt kriptába, melynek födelén hiába kopogtat emberi kéz vagy emberi hang. Mégis megpróbálom. — Ki az? — kérdem, de magam se hallom hangomat. Pedig érzem, hogy valaki itt van nem messze tőlem és eljött gonosz gondolat­tal az életemért. Milyen különös. Útjá­ban állok valakinek vagy táján olyan értékes az életem, hogy érdemes elvenni és töltényt pazarolni rá? Valami meg­reccsen. Talán a szekrény, talán a padló a csontember alattomos léptei alatt. ■ Ki­­feszitem a mellem és várom a lövést, mint Goya dölyfös forradalmárjai. Nem sajnálom az életemet, itt vagyok, ké­szen vagyok, tessék!... Halántékom szinte megpattan a tikkadt, túlfeszített várakozástól. Sötétség. Fojtogató néma­ság. A halál előszobája. Most! Lehunyom szemem és várom a szív megbénulását. Lassanként belefáradok a várakozásba, fejem hátracsuklik és ek­kor azt látom, hogy egy sápadt ember, egy kísérteties alter ego ül a zongorá­nál. Átlátszó, mint egy mágikus kép, kékes fényben villodzik és üveges ujjain keresztül látni a fekete billentyűket. Beethovent játszom, az Adagio cantabi­­let a patétiQue-ből. Hajam ezüstösen fe­hér, mint nagyapámé, arcom nyütt és ráncos, mint sárga lárva és fejemen át­üt a mögöttem lévő kép kerete. Azután viz, víz, meleg, ájult, végtelen viz és én hápogósan úszom, de partot, sekélyest sose érek. Zizegős, gonosz sások ráz­zák röhögve törzsüket és egyre távolod­nak, mint Tantalusz lombjai. Nincsen ta­laj, nincsen part, nincsen remény, csak síkos, meleg viz van és én már nagyon fáradt vagyok. Lemerülök, majd ismét felvetődöm. Elbukom, majd ismét feltá­­pászkodom. Az ut mentén szálas jege­nyék és a réseken a holdfény hull be szabályos, széles sávokban. Menekülök az éji utón lihegve, bukdácsolva, fulladó térddel. Lovasok üldöznek fekete kör­gallérban. Kopognak, suhognak és félel­metesen közelednek. Én pedig folyton elesem és már semmi reményem sincs, hogy elmeneküljek előlük. Utolérnek. Tőr villan meg fekete gallérjuk alól. Hátbaszurnak. Sikoltok, de hangom már üres hápogás. Véresen terülök el a je­­genyés utón és nem messze egy házból meleg, sárga világosság hunyorog. Ha odáig jutnék... Ott bekötöznék a se­bem és piros bort adnának inni, hogy elcsorgott véremet visszanyerjem... De hiába. Gyengülök, mint őszi nap, szédü­lök, ajkamon megfagy a szó és a sóhaj... — Mi az? Messziről nyugodt ezüst sárkányok úsznak, híznak, közelednek, mint éber hajnalhirnökök és lassan arra eszmélek, hogy az ólmos, hideg reggel feszegeti a zsaluk réseit. A székek, az asztal, a vá­za árnyképei lassan, lomhán kirajzolód­nak és értelmet nyernek. A halál fekete köntösét megszaggatja az élet. íme hát: ismét eljön értem az élet, hogy szürke napjának szolgája legyek. Szenteleky Kornél patkáninpatkAnyirtószer doboza 15 dinár, kapható minden gyógyszertárban és drogériában to­vábbá a Torontáli Agrárbanknál Ve­­liki-Bcčkereken. 10356 Ezen készítmény, mely külföldön régen és ki­tünően bevált, különle­ges sóessenciákból áll, melyet meleg lábvizben feloldunk. Ezáltal egy oxigénnel telitett vizet nyerünk, mely csodála­tosan jótékony hatást gyakorol a fáradt és ájós lábakra, megszün­teti a fájdalmakat, me­lyeket a cipő szorítása okoz, meggyógyítja a láb püffedtségét és égő érzéseit. Elegendő, ha egy csekély mennyiséget eb­ből a lábsóból belete­szünk egy lavór meleg­vízbe és áztatjuk a fá­jós lábat 10—15 percig. Ezen idő múlva a láb dagadtsága, zuzódása, a kínzó égető ‘érzések egy csapásra megszűn­nek és többé újra el nem kezdődnek. Hosszabb áztatás megpuhitja a tyúkszemet és bőrkeményedéseket annyira, hogy azok könnyű szerrel, kés vagy beretva nélkül eltávolithatók. A legégetőbb, legmakacsabb lábfájások, fagyások elmúlnak a Szent Rókus-lábsó használata által. Meg lehet Ön győződve, hogy a Szent Rókus-lábsó a lábat tökélete­sen újjá alakítja, úgy, hogy a szűk cipő, sőt az uj cipő is épen olyan ké­nyelmes lesz, mintha évekig hordta volna. Megszabadítja önt a láb külön­böző zavaraitól, annyit járkálhat, amennyit akar, gyalogolhat, vagy állhat egy helyben órákig a fáradtság vagy fájdalom legcsekélyebb érzése nélkül. Egy nagy csomag Szent Rókus-lábsó ára 16 dinár. Kapható minden gyógyszertárban és drogériában. Ha nem kapná forduljon az S. H. S. ki­rályság területére jogosított képviselethez : N A D A DROGÉRIA Kolar i (fabric Slibotica, Strossmayerova ulica 2. Elég volt a szenvedésből! A Szent Rókus-lábsó a lábat rendbehozza. A Vodina-eraő meséi Korunk hőse 111. Egy este amint a fűzfa csendes ma­gányában elmerülve álldogált a oékató partján, arra lett figyelmes, hogy a szé­les lapulevél terraszán a sötétben nagy suttogás folyik. A lapu kaszinóban es­­ténkint összeszoktak gyűlni a különbö­ző férgek, bogarak, hogy megtárgyal­ják ,a niap eseményeit és iltt szokták le­bonyolítani különböző üzleteiket. Most is ilyesmiről lehetett épen szó, mert a fűzfa a következő párbeszédet hallotta: — Te tücsök egy jó üzletet ajánlok. — Ah menj — mondta ásítva a tücsök tudod hogy nem foglalkozom ilyesmi­vel. Egy uj nótáért azonban sokat nem adnék, szörnyen unom már a régi nó­tám. — A jó üzlet az mindig uj nóta, azt mondom. — Nahát miféle üzlet, halljam? — Nézd, egészen egyszerű dolog, úgyszólván szívesség részedről, ami mégis busásan kamatozna neked. Te jó barátságba vagy Szúnyog úrral, az­zal az undok vérszopóval, — nem is tu­dom hogy választhatja meg valaki ilyen rosszul a barátait, — — Veled is jó barátságban vagyok, valóban én nem válogatok, — kacagta a tücsök. — Na mindegy, legyintett a hangya, mert nem szereti a hosszadalmas dis­kurzusokat, tehát arról volna szó: Szú­nyog űr már napok óta megszállva tartja a verandát, úgy, hogy Miacská­­siék már egész héten a nyaraló ebédlő­jében étkeznek és ilgy semmi morzsa nem jut ki a házból. Pedig egész csalá­dok tél élelmezése kitelik abból, ami az urak asztaláról lekerüli Tehát ha aka­rod, kedves tücsök barátom, közvetítsd Szúnyog urnák a következő ajánlato­mat: Kötelezem magam Szúnyog urnák minden reggel tiz legyet beszállítani, ha békében hagyja Macskásiék veran­dáját. — Honnan veszel te tiz legyet egy csapásra? — Hát azért vannak az embernek pók barátai fiam — felel berzenkedjen a Hangya — kéz kezet mos. — És mit kapok én a közvetítésért? — Miután most bőven van eleséged és télire úgy sem szoktál! kellően gon­doskodni magadról, hát én kötelezem magam egész télen át a morzsákból té­ged ellátni. — Rendben van, mondta a tücsök, be­lecsapott a hangya markába és örömé­ben hogy ilyen jó boltot csinált, azon­nal vidáman csiripelni kezdett. Ezalatt már a Hangya elfogta az épen odaérkező nagy hasú Pótot és be­­lecsimpaszkodva a lábai egyikébe, ti­tokzatosan húzta félre: — Üzlet — mondta ki a varázsigét, amire a Pók azonnal követte. — Pók barátom, napi tiz légyre van szükségem, tudnád-e ezt nekem száf­­li'tani? — Hát attól függ... — Persze hogy attól függ — vágott a szavába a Hangya. Száz hangyát kapsz este minden nap. — Ezerért... — Uzsorás — mondta a hangya fog­csikorgatva, de a végén ötszázba ki­egyeztek. Mindezt végig hallgatta á fűzfa és

Next

/
Oldalképek
Tartalom