Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)
1926-10-17 / 287. szám
20. oldal 1926. október 17. BACSMEGYEI NAPLÓ egész rabtársaságon, hogy az igazgató hosszú habozás után végre abba is beleegyezett, hogy a vörös épület katholikus kápolnáidban is rendeznek egyszer havonként mozi előadást. Ez aztán a vörös épületben a legnagyobb attrakció és az egyetlen alkalom, hogy a rabok nőképeket lássanak. Akinek kedves volt a börtön Lepoglaván az élet egy gondosan vezetett háztartás pontosságával folyik. Az igazgató bucsuzásul elmesél még egy I. — Indulhatunk? — kérdezte a nagyherceg. — Igen, fenség — válaszoltam. Nikolajevics Iván, a néhai cár kedvenc unokaöccse feltette kalapját, begombolta keztyüjét, azután hóna alá vette a grammofont és előzékenyen rámutatott az ajtóra: — Parancsolj! Az expedíció, amely mindössze kettőnkből állt és az utóbbi időben lábrakapott szokással .ellentétben nem iaz északi sarkot akarta felfedezni, utrakelt. Nem mentünk messzire. A második utcában, rézsut átellenben a Lorentz-cukrászdával, hintette bájait szerte az a müintézet, amelyet a párisi argot »az irgalom hegyé«-nek keresztelt el, amelyet a pesti jassznyelv »zaci« néven becéz és amelyet a pedáns berliniek, ha mégugy le vannak is égve — (pedig, mint egy afgán közmondás állítja: a nyomor a humor anyja) — akkor sem hívnak másképpen, mint prózai egyszerűséggel »Leihhaus«-niak. A zálogházban egy hölgy fogadott bennünket, a szemébe csippentett nagyitó-cső elárulta, hogy becsüsi minőségben. Átvette a grammofont, felhúzta, belenézett, megkopogtatta és végül tagadhatatlan szakértelemmel kijelentette, hogy nem ad rá semmit. j— ördög bújjon ebbe a népfelkelőbe! — (káromkodott csöndesen Nikolajevics Iván. Népfölkelő alatt ötvenedik életévüket még be nem töltött, de negyvennél idősebb egyéneket értett, tekintet nélkül nemükre. A nagyherceg, mint a szentpétervári gárdaezred egykori parancsnoka, szerette* magát katonásan kifejezni. Mit tehettünk egyebet, Nikolajevics Iván a grammofont újból elhelyezte a hóna alatt és kivonultunk a márványkeblü hölgy hajlékából. A kapuban azt indítványoztam, hogy hagyjuk abba a kilátástalan küzdelmet a végzettel szemben, de a nagyherceg hajthatatlan maradt. — Ha már egyszer megígértem neked — mondta önérzetesen — hogy a íöld alól is előkeritem azt a pénzt, amire szükséged van, akkor ... Nem fejezte be a mondatot, hanem a grammofon tölcsérével beleszurt a levegőbe. Ez németre lefordítva azt jelentette, hogy a pénzt, amire szükségem van, a föld alól is elő fogja teremteni. Hogy miért jelentette azt? Nem tudom, de abban a pillanatban nem is tartottam túlságosan fontosnak. Más gond gyötört: Cigi... Gigi természetesen táncosnő Volt és imádtam. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy állandóan le óhajtottam szúrni a konyhakéssel, néha pedig, változatosság kedvéért, megfenyegettem, hogy agyonütöm. Már harmadik éve ment igy; minden héten legalább egyszer szakítottunk, ilyenkor elhatároztam, hogy agyonlövöm és aztán magammal végzek. A nagyherceg nem tudta, hogy minek kell a pénz, amit kértem tőle: meg akartam venni a revolvert. Talán akkor sem hitte volna el. hogy mire készülök, ha megmondom neki. Kedves, jo fiú volt ez a Nikolajevics Iván, hogy cipelte itt mellettem az ormótlan masinát... És biztatott, folyton biztatott, pedig egyre rosszabbodak kilátásaink a készülék értékesítésére vonatkozólag. Egyik zálogos a másik után tagadta meg a részünkről ajánlott üzleti tranzakció lebonyolitását és a Hirschfeld-féle rablóbarlang cégtulajdonosa meg is mondta kereken, hogy miért: — A grammofonnak és a frakknak nagyon lement most az értéke. A múlt héten nyolc-nyolcezer darabot dobtak mindegyikből a piacra. Kissé kábultan fogadtam ezt a, felvilágosítást, amely meglepő junktimot állított fel egy par excellence ruházati cikk és egy kimondott hangszer között. érdekes története: egy hírhedt isztriai haramiavezér, életfogytiglani fegyházat kapott. Már ötven éves volt, amikor huszonnyolc évi raboskodás után megkegyelmeztek neki. Kért, könyörgött, engedjék tovább ottlakni, annyira beleszokott a börtönéletbe. Kérését nem lehetett teljesíteni: tiltja a törvény. Kinyitották tehá előtte a hármas rácsoskaput, a három őrmester kezet nyújtott neki először életében. Hazatért Isztriába, szülőfalujába. Harmadnap meghalt. Megölte a honvágy... A nagyherceg azonban kitűnő közgazdasági érzékkel másként fogta fel a dolgot és vidáman felnyeritett: — Olcsóbb lett á frakk? Veszek egyet! Belátom, hogy egy orosz főnemesnek elsőrendű életszükséglet a frakk, különösen akkor, ha — mint Nikolajevics Iván — filmstatisztaként keresi meg a mindennapi tormásvirslit, ami azidőtájt kizárólagos joggal nevezhette magát ebédünknek; de enyhén szólva fantasztikus ostobaságnak látszott egy eleven frakkról álmodozni, amikor az ember még a legszükségesebb betevő revolvert is kénytelen nélkülözni. — Holnap okvetlenül veszek magamnak egy frakkot — ismételte Iván. — Miből, fenség? — Szerzünk pénzt — felelte csodálatos könnyedséggel a nagyherceg — előteremtünk, keresünk, felhajszolunk. Kérünk valakitől kölcsön. Csak a szememmel kérdeztem, hogy kitől. Habozás nélkül elkomorodott. Éppúgy tudta, mint én, hogy ebben a négy és félmillió lakosú világvárosban egyetlen olyan lakos sincs, aki hajlandó lenne nekünk akár csak egyetlen pfenniget is hitelezni. De csakhamar ismét felderült az ábrázata és a grammofon tölcsérével .újból beledöfött a levegőbe, ami ezúttal körülbelül annyit jelentett, hogy búsuljon a ló, tekintve, hogy elég nagy a feje. — Megboldogult ősöm, Nagy v,Péter hasonló helyzetben biztosan nem esett volna kétségbe és én nem lennék méltó ivadéka, ha nem találnék ki hamarosan valamit — jelentette ki végül. Már ismertem azt a szokását, hogy ha bajban van, mindjárt Nagy Péterre hivatkozik. Az egész Romanov-családból csak vele tartotta a rokonságot, a többi cárokat egyszerűen fumigálta. Nagy Péter példája azonban mindig fellelkesitette, visszaadta az önbizalmát, megacélozta izmait, felcsigázta képzelő-erejét: elég volt rágondolnia és máris felfrissült testileg-lelkileg, mintha hideg fürdőt vett volna. A dereka kiegyenesedett, a szeme csillogott... tudtam mindjárt, hogy valami nagyszabású ötlettel fog meglepni. ■Hirtelen megállt, letette a grammofont a földre és megszólalt: — Annyi pénzed sincs, amennyiért egy lemezt vehetünk? Megrémültem. — Csak nem akarod, fenség, hogy házról-házra járjunk, mint udvari zenészek? A nagyherceg megnyugtatott, hogy eszeágában sincs kintornásnak felcsapni. — Hát? — kérdeztem. — Bizd csak rám. Van kilencven pfenniged? Átadtam neki egy márkát. Az utolsó mohikánt, ö viszont átadta nekem a grammofont, hogy tartsam egy percre, amig bemegy az üzletbe a lemezt megvásárolni. Amikor a hpltból kijött, igy szólt: — Most pedig gyerünk haza! — Megvetted a lemezt? — Meg. A »Valenciáit. Jazzband-re. A művészetek iközül valamennyivel szoros baráti viszont tartok fenn, kivéve a zenét. Nem mondom, a hegedűt, vagy a zongorát még el tudom viselni valahogy, de a. grammofontól, mint olyantól, már szívből undorodom. Ezt az undort csak egyetlenegy körülmény fokozhatja, az, ha a grammofon a Valenciát adja elő. Ami pedig a jazzband közreműködését illeti... ez az inzultusoknak olyan halmozása, hogy már bosszankodni sem tudok rajta. * Mindezt közöltem Nikolajevics Ivánnal, aki helyeslőén bólongatott: —- Magam is igy vagyok vele. Minden jóizlésü embernek ez a véleménye. Szó sincs róla, teljesen igazad van. Éz azonban nem akadályozta meg abban, hogy amint lakására értünk, fel ne nyissa rögtön a grammofon födelét és rá ne gyújtson a Valenciára. — Legalább az ablakot csukd be figyelmeztettem bosszúsan. — Szó sincs róla — felelte — hadd élvezzenek a háziak. A nagyherceg a Kaiserin Augustastrasse sarkán lakott egy villában és a szoba, amit havi negyven mánkáért albérelt, ennek fejében a kertre nyílt, ahol a muzsikaszóra rögtön felbukkant egypár egyszerűbben öltözött hölgy, szakácsnőtől lefelé. Nekik tetszett a rikoltozó szaxofon, a banjo tompa pattogása, a ikificamitott szinkopás néger-ritmus, az egész blues-lues. Táncra perdültek és behallatszott vihogásuk az ablakon. Boldogan lélegzettem föl. amikor a tü a lemez szélére ért Nikolajevics Iván azonban vérfagyasztó nyugalommal felkurblizta megint a fenevadat és rákezdett az utálatos táncslágerre másodszor is. Ezen a délután negyvenhétszer hallgattam a Valenciát végig. Már a harmadik repriznél figyelmeztettem Ivánt. — Fenség, a háziurad ki fog rúgni. — Nem lehet — felelte derűsen — engem a lakáshivatal helyezett be ide. Mindamellett a huszonnyolcadik ismétlés után kopogtatott egy libériás urasági inas az ajtón és udvariasan átadta gazdája üzenetét: legyünk olyan szívesek és hagyjuk abba a grammofonozást. Nikolajevics Iván rámnézett, azután sajnálkozva fordult a komornyikhoz: — Mondja meg Chastanet urnák, hogy teljesen lehetetlen, amit kíván. A vendégem bolondja a zenének. Máskülönben szívesen megtenném. Az inas távozott. Amint egyedül maradtunk, rátámadtam a nagyhercegre: — Meg vagy őrülve? És mit akarsz tőlem? Kikérem magamnak, fenség, hogy engem is belekeverj az ostobaságba! El alkartam állítani a grammofont, de a nagyherceg megfogta a kezemet. — Hagyd! És rejtélyesen mosolygott,-sokkal, de sokkal talányosabban, mint például a szfinksz a budapesti operaház főbejárata előtt. juságom idején úgy tanultuk az iskolában, hogy »London a világ legnagyobb és legnépesebb városa.« Azóta Newyork túltett rajta, de azért a jámbor idegen még mindig némi szivdobogó várakozással száll ki a vonatból, ha Londonba érkezik — mert hiába, nem tudunk soha teljesen szabadulni gyerekkorunk hagyományainak babonáiéi. Nem sok idő kell azonban hozzá, hogy az idegen előtt halomra dőljenek mindazok a babonák, amelyeket a külföld Angliáról elterjesztett és ezek közt az első a fenti szószerinti idézet földrajzkönyveinkből. London kétségen kívül »nagy város«, sőt a »világ legnagyobb második városa« és mégse »nagyváros« abban az értelemben, ahogy ezt a méreteit és tradícióit tekintve, elvárná a külföldi. »Londonország« bizonyára nagyon különösen hangzik és túlságosan emlékezteit a népmesék stílusára, de mégis legjobban illik rá ezekre a végtelen méretekre és ennek a városnak a különleges mivoltára. Ország biz ez, még pedig nem kis ország, van benne nagyváros és falu, paloták és viskók, kertek, erdők, rétek váltakoznak a szemeink előtt. Már a megérkezés Londonba ellentétes hatásokat vált ki az idegenből: az autók begördülnek a fedett pályaudvarra, úgyszólván a vonat mellé a vasúti kocsiból majdnem egyenesen a taxiba lép az emeber, hát ez elég nagyvárosi, sőt világvárosi tempó, bár a pályaudvaron uralkodó abszolút csend azt a benyomást kelti, mintha nem is volna benne forgalom. Az autó azután el is indul a város felé és az utas (különösen ha Éva lánya) előrehajolva, kimeresztett szemekkel, visszafojtott lélekzettel vár valami soha nem látott, elképzelhetetlen, megnevezhetetlen, mert még ismeretlen csodás meglepetést. Ó ártatlan ifjúságunk babonái! A forgalom?! Hát van forgalom, van, van, de ennél különb forgalom van Párisban. A házak?! A leírásokból unalomig ismert vörös téglatömbök, még csak nem is kaszárnyák, T-—4 emeletesnél nem magasabbak, ezért ugyan kár volt ilyen Amikor a hangszer harmincnegyedszer— azonban éppoly változatlan erélylyel — elcsikorogta a Valencia középső tételét, az előbbi inas újból megjelent. — Chastenat ur — közölte — hajlandó lenne illő áron megvásárolni a grammofont. Nikolajevics Iván méltóságteljesen kiegyenesedett, villámlott a szeme és dörgő hangon válaszolta: — A grammofon nem eladó. — Igenis — szólt az inas és sarikonfordult. öt perc múlva visszatért. — Azt kérdezteti Chastanet ur, hogy száz márkáért sem eladó? A zálogházban harmincért is otthagytuk volna boldogan. Nikolajevics Iván ennek ellenére megmaradt előbbi szava miellett: — Nem! A háziurat nagyon gyötörhette az immár harminckilencedszer hallott dallam. Kevéssel utóbb leüzente, hogy kész áldozatot hozni százötven márka erejéig is. A nagyherceg erre már nem tudott válaszolni, csak a fejével intett tagadólag. Három perc múlva a kétszázat is viszszautasitotta, ezt már némi habozás után, de annál ridegebben. Egy igazi római illetőségű jellem volt. — Kétszázötvenet sem fogadsz el? — kérdeztem tőle, mert bizonyosra vettem, hogy a háztulajdonos, ha kétszázig elment, fel fog ajánlani ennyit is. — De igen — felelte Nikolajevics Iván — abból már futja a frakkra. Izgatottan vártuk, hogy mikor jő már pihegve a hírnök, azonban még ötször le kellett játszani a lemezt, amíg az ajtó újból feltárult. A komornyik ezúttal megállt a küszöbön és bejelentette a váratlan látogatót: — Chastanet ur! A nagyherceg felugrott helyéről: — Tessék! Az álltai rövid volt; a fenség háromszáz márkát kért s a háziúr szó nélkül kifizette. messzire jönni. Az üzletek??... és szegény csalódott, illúzióitól megfosztott idegen már azon töröd a fejed, hogyan tehetnéd az angol kormányt és ügynökeit anyagilag felelőssé, amiért hamis reklámmal idecsábitott és még egy világraszóló csodát se nyújtott neked az érkezésedtől számított tiz percen belül, amikor egyszerre megdörzsölöd a szemed és nyitva felejted a szádat! Mi az?, eltévedt a soffőr? kifelé vitt valami üdülőtelepre? Hisz erdő közepén vagyunk, százados tölgyek és bükkfák közt, óriási tisztások terülnek el náddal szegélyezett folyó partján, a fűben piknikezö családok heverésznök, gyerekek labdáznak, amott birkák legelésznek békésen a gyepen, sőt elvétve az utakon is tarka tömeg nyüzsög, ez csak nem lehet London, »a világ legnagyobb városa?« Pedig bizony az, még csak nem is az egyik külvárosa, hanem a Hyde Park, egyik oldalról a legelőkelőbb városrész, a kiváltságok May fairjének a tőszomszédságában, másik felől a szorgalmas, igyekvő kispolgárok végtelen uccasorainak nyüzsgő, zajos, tülekedő élete közvetlen közelében. Autók száguldanak rajta keresztül-kasul, ka-) púin kívül a nagyváros élete rohan előre, de maga a park mégis szüzén és érintetlenül maradt meg annak, aminek szánták: csendes, tiszta levegőjű üdülőhelynek, ahol a gyep nem tabu, hanem puha szőnyeg és ahol az idegent arról ismerni meg, hogy a kavicsos utón jár. Egy ottfelejtett darab őstermészet. Park, a hová a nyárspolgár »kirándul«, hogy a fűben hányát fekve bámulja az eget, a hol a holnapi elkerülhetetlen »muttonchop« ma még négylábon legelész,, ahol nincs elegáns publikum, kocsikorzó, de sőt még »kioszk« sem, csupán csak egy szegényes tea.ház valahol az egyik sarkában és azt is bezárják esti 10 órakor! Nem, nem, és százszor nem, ez a London nem világváros! * Lassanként le is kell tennünk arról, hogy Londont evvel a közhellyé vált mértékkel mérjük. Hát nem világváros, hanem talán ennél is több: nemzeti fő-A gramofon Irta: Diószeghy Tibor Londonország Feljegyzések az első londoni impressziókról Valamikor'vm- immár. ködbevesző if-
