Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)
1926-10-17 / 287. szám
BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1926. október 17. 16. oldal. szeretik. Mondja, nem bátortalan ön egy kicsit? Beethoven. — Hogy’ kérdezhet ilyet? Akit megszeretek, azt bátran meg is kérem. Éppen csak, hogy el nem rablom. Mozart állítólag megszöktette az imádott Constanceát. Talán nekem is igy kellett volna tennem? Ehhez természetesen a másik íél beleegyezése is szükséges, s én attól tartok, hogy aminő pech-em van — Goethe. — Ha fél, akkor ne reszkírozza. Mindenesetre a legjobbat kívánom, s ugy-e. majd hírül adja, hogy a lány mit felel önnek? Beethoven. — Ha igen-t mond, megírom. Goethe. — Ha megint kosarat kap, csak anak tulajdonítsa, hogy házasság tekintetében kissé arisztokratikus hajlandóságai vannak. A Kinskyek, Lichnowskyak, Esterházyak, Apponyiak, Pálffyak, Rasumowskyak, Waldsteinok és Lovkowitzok elkényesztették önt. Látja, én, aki szintén jó körökben fordulok meg, sokkal demokratikusabb vagyok. Mit nevet? Beethoven. — Azon. hogy demokratának tartja magát. Avagy tréfálni méltóztatik? Goethe. — Hogy mennyire nem, bizonyítja a házasásgom. Beethoven. — A házasság mitse bizonyit. S az öné nagyon is morganatikus jellegű. Hogy én is ilyet kössek, ahhoz nem vagyok elég előkelő. Azt csak fejedelmeknek és Goethének szabad... Egyébaránt, aki együtt lát bennünket, rögtön tudhatja, hogy kettőnk közül ki a nagyur és ki a szerény művész. Goethe. — Van valami abban, amit mond. Mert nézze, kedves Mester, csak néhány napja időzök itt, s mennyien emelik meg előttem a kalapjukat. Már megint nevet! Beethoven. — Csak mosolygok. E jó emberek és naiv fürdővendégek nem a németek legdicsőbb költőjének köszönnek, hanem az ön nagy bámulójának, a szegény muzsikusnak, aki itt törzsvendég, s akit Teplitzben minden gyerek ismer. A költő elkedvetlenedett s az arcára felhő borult. Boszantotta. hogy a tömeg hódolatában csalódott, még jobban, hogy e csalódását elárulta, s leginkább, mert a művész oly kíméletlenül világosította föl. Ha az ő fürdőjében, Ilmenauban, sétál vele Beethoven s a magáéinak tulajdonítja a kalapemeléseket, ő nem vette volna el tőle ezt az ártatlan illúziót. S magában gondolta: — Én az apám fia vagyok, az úriemberé, a patríciusé, s ő is az apjáé, a részeg muzsikusé. A kedvetlensége csak akkor enyhült, mikor a császár kocsija tűnt föl a látóhatáron. Ferenc császár és Mária Lujza hajtottak végig az utón, ahol a két nagy ember sétált. — most már nem karöltve, mert ahogy a hintót a költő észrevette, gyorsan kikapta karját a társáéból, az ut szélére ugrott, mereven megállóit s ebben a tartásban várta be az uralkodópárt, amely előtt alázatosan és mélyen meghajolt. A muzsikus a helyén maradt, hanyagul nyúlt a kalapjához, s fejcsóválva igy szólt: — Csodálom önt, nagy Goethe, hogy ennyire megalázkodik önnél nem különb emberek előtt. Excellenciád semmiképpen se szorul ily behódolásra. Goethe. — Mért hiv engem excellenciásnak? Beethoven. — Hiszen ez a hivatalával járó cim... De én nem azért szólítottam igy, hanem mert e percben éreztem meg, hogy mily ür tátong közöttünk... S ez fáj nekem, nem magamért, hanem önért, aki nemcsak fölöttem áll, de azok fölött is, akiknek hizeleg. A császárok kinevezhetnek bennünket titkos tanácsosokká, sőt a legegyügyübb embereket is kitüntethetik ily címmel, s cifránál-cifrább rendjeleket akaszthatnak a nyakukba, de nem nevezhetnek ki senkit Goethe-vé, — s még csak Beethovenné se. Úgy illene, hogy ők köszöntsenek bennüket $ mi fogadjuk az üdvözlésüket kegyes leereszkedéssel, ök azért uralkodnak, mert az apjuk is trónon ült, s mi azért uralkodunk a szavak és hangok birodalmában, mert a tehetségünk helyezte fejünkre a koronát. Goethe percről-percre merevebb s feszesebb lett, — az ember azt hitte volna, hogy egy rosszkedvű király beszél, amikor megszólalt: — Én pedig azt hiszem, kedves Beethoven hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré. S ön, bocsásson meg nekem az őszinteségemért, kissé udvariasabb is lehetett volna. Beethoven. — Ha én Goethe lennék, nem hajtanám meg a fejem senki fia előtt. Goethe. — Én pedig, ha Beethoven volnék, tisztelettel köszönteném az uralkodót, akit fejedelmemmé tett a történet és a tradíció. Beethoven. — Ebben a kérdésben aligha fogjuk megérteni egymást, Mester. Goethe. — Mert ön nem hallgat az okos szóra, kedves Beethoven. Beethoven. — És ön nem becsüli eléggé a saját művészetét és az enyémet. A két művész beszélgetése a legnyájasabb hangon s a kölcsönös rokonszenv jegyében folyt le mindaddig, mig csak az udvari hintó megjelenése azt más mederbe nem terelte. A német géniusz e két kitűnősége éz incidens előtt g fürdőközönségnek két kivételes elme és kongeniális szellem ölelkezésének a szép látványát nyújtotta. Ettől kezdve a társalgásuk vontatott lett. Goethe süketebbnek találta a zeneszerzőt, mint azelőtt, ez pedig kevésbbé megtisztelőnek érezte a költővel való együttlétet, mint eddig. Amint Goethe-nek szállásához, a Goldenes Schiff-hez értek, búcsút vettek egymástól. A költő azt mondta magában: — Muzsikálni azt tud. De micsoda faragatlan tuskó! A muzsikus pedig kedvetlenül morogta: — A versei nagyszerűek. De micsoda szervilis fráter! deke ellen van, tehát nem szabad segélyezni. És mit tett a minisztérium? Megsemmisítette a törvényhatóság határozatát. Magyarország mindig respektálta a nemzetiségeket Magyarország történeti fejlődése azt bizonyítja, hogy a magyar állam mindenkor respektálta a felekezeteket, mindenkor respektálta a külön fajokat. Állampolgárokkal szemben nincs nemzeti szuverenitás l Elismerem a nemzeti szuverénitást a külfölddel szemben, elismerem bizonyos fokig az uralkodóval szemben, de az állam saját honpolgáraival szemben nemzeti szuverénitásról beszélni, ennek nincs értelme. Ne traktáljon a miniszter ur bennünket azon kifejezéssel, hogy ebben az államban a magyar az ur! Üti Emlékek Emlékezzünk régiekről Polit Mihály a nemzetiségi kultúráról ii. Polit Mihálynak a magyar kép, viselőház 1907. évi április 4-ikén mondott beszédéből a következőkben fejezzük be az »aktualitások« idézését: Védi a hazát a sikkasztó jegyző Elborzad az ember, ha arra gondol: milyen hatalmuk van a községi jegyzőknek a határszélen. Emlékeszem rá, hogy 1876-ban, a szerb-török háború idején, mikor_az a nagy bajsza volt a szerbek ellen, kitaláltak mindenféle öszszeesküvést, mindenféle konspirációikat, amiben nagy szerepet játszottak a községi jegyzők. így volt a Határőrvidéken, volt egy falusi jegyző, neve volt Szabadkai, volt izraelita, aki megmagyarositotta a nevét. Mikor Mileticsnek végtárgyalása volt Budapesten, én voltam a védője. Ez a falusi jegyző úgy beszélt a végtárgyaláson, mint egy miniszter, aki hivatva van Magyarországot megvédeni az Omladinával és mindenféle konspirációval szemben. Én azt mondtam a bíráknak, tessék meghallgatni, ez a falusi jegyző úgy viselkedik, mintha valami miniszter volna. Ez a falusi jegyző egy jámbor falusi néptanítóról azt mondta, hogy résztvett a konspirációban. Mikor pedig azután fogházba helyezték, melyben két hónapig volt minden vizsgálat nélkül, azután felhurcolták Budapestre, ahol szinten nem lett kihallgatva. Én véletlenül megtudtam, hogy mit csinálnak ezzel az emberrel. Interpelláltam a volt igazságügyminisztert, Perceit, és a szélsőbal azt mondotta, hogy ez nem járja, hogy ez szégyen Magyarországra, hogy itt ilyen eljárás folyik. A miniszter elrendelte a vizsgálatot és két hét múlva az az ember szabad lett. Az a szegény tanító sirt. amikor kijött, családja azonban egészen tönkre ment, pár év múlva ő is meghalt. És mi történt azzal a falusi jegyzővel, aki vele igy bánt? Kitűnt, hogy sikkasztott és a bíróság elítélte pár évi fegyházra. Ilyenféle emberek grasszálnak nálunk Ez volna a magyar kultúra? Ez volna a kultúra Magyarországon? Nem t. Ház, ez nem kultúra, ez barbarizmus. Ilyennek civilizált államban nem szabad megtörténni. A régi Magyarországon a szerbségnek „nemzeti“ intézményei voltak Magyarország ma is a keleti államok jellegével bir, mert benne a románaknak is van nemzetegyházi autonómiájuk, a szerbeknek van nemzetegyházi kongresszusuk, van szerb nemzeti kongresszusi választmányuk, vannak szerb nemzeti egyházi alapok és alapítványok, Ha valaki ma a szerb nemzeti alapokat és alapítványokat perli, az köteles a törvények értelmében ezen kifejezéseket használni, mert különben a biró nem hozhat Ítéletet, nem lévén megnevezve az alperes, ha pedig a biró hibás Ítéletet hoz, az nem lesz végrehajtható. A hazaszeretet legjobb nevelője — a szabadság Én nem értem, hogy valami bűn lenne abban, hogy valaki ebben az országban saját nemzetiségének, saját fajának történetét tudja. Hát ez bűn volna? Nem. Mert épen azáltal neveltetnek a nem magyarajknak a hazaszeretetre, ha itt, ebben az országban minden fajnak szabad mozgás biztosittatik, akkor nem lesz ellenséges indulat iá közös hazánk iránt. Meg szabad ünnepelni a nemzeti szentet Nekünk van egy külön szerb egyházi ünnepünk. Ez összeköttetésben van a szerbek történelmével, mert az szerb; az oroszoknál, Romániában és a bolgároknál az nincs. Szent Száva, a volt szerb király fia, aki elhagyta királyi palotáját és szerzetes lett. iskolát alapított Horvátországban, Dalmáciában s mindenfelé s ma is, január 27-én, Magyarországon, Horvátországban, Dalmáciában, Szerbiában, Macedóniában mindenütt megünneplik Szent Száva emlékét, még Budapesten is a püspök egész asszisztenciával, az istentisztelet liturgiájával ünnepli1 ennek a szentnek emlékét. Ezt úgy magyarázni, hogy ez nem felekezeti ünnep, hanem bizonyos politikai háttérrel bir, nem lehet. Boszniában és Hercegovinában maga a püspök vesz részt a szerb felekezeti, nacionális ünnepen, sőt részt vesznek azon a hivatalos közegek is. Hogy fog eljárni a t. közoktatásügyi miniszter ur? P, ibicsevics kőveti Apponyit, de a noviszádi szerbek nem követik az újvidéki magyarokat A kultúra nemcsak a népiskolák utján mozdítható elő, hanem kell, hogy egyéb tereken is előmozdittassék. A színészet is kulturális jelleggel bir, a színészetet is támogatni kell. És mondhatom, a különböző népfajok Magyarországon sokkal józanabbak. Példát mondok: Újvidéken a közgyűlés elé került a kérdés, ott van magyar színtársulat a magyar kultúra fejlesztésére. De van szerb színészet is. A magyarok es szerbek úgy találták, hogy a város szubvenciót adjon a magyar színháznak, de egyúttal adjon aránylag a szerb színháznak is. Azonban voltak soviniszták, akik a városi közgyűlés határozatát megfelebbezték, mondván, hogy a szerb színészet segélyezése a magyar kultúra ér2. Bucsuzás A nagy, fedett pályaudvar csaknem üres. Már mindenki beszállt, kisérő alig van, mert kin szakad az eső, aki kijött is, igyekszik vissza, kocsit keríteni, mielőtt befut a Simplon-expressz. — Késő is van már, fél nyolc, az emberek is igyekeznek a vacsorájukhoz. Itt-ott futva érkezik egy-két elkésett utas. Boldogan nevetve, vagy még utólag is bosszankodva, idegesen és lihegve ugranak föl, elhelyezik a podgyászukat, sóhajtanak, leülnek. Megkönnyebülve törölik a homlokukat, vagy rágyújtanak egy cigarettára, a nők a puderozót és a rúzst veszik elő. Mindegyiknek van egy mozdulata: az elhelyezettségnek, a .megkönnyebbülésnek valamely gesztusa, amely azt látszik mondani: Most már biztos, hogy nem késtem le, hogy van helyem, a bucsuzásokon is átestem: ez jó. Ezer apró izgalom megoldódik. Mindenki lezárt egy fejezetet, de még nem kezdte meg az újat. Ez az abszolút pihenés, ez a két-három perc, amig áll a vonat egy városban, ahol a dolgunkat egyelőre elvégeztük, amelytől búcsút vettünk és a melyben már semmit se csinálunk; cigarettázunk, puderezkedünk, nagyokat lélekzünk, várunk. (Azaz, hogy nem is várunk, mert hiszen az már nem pihenés, ellenkezőleg, egyike a legidegölőbb foglalkozásoknak.) Pihenünk. Addig tart ez, mig a vonat megindul. Első lökésével kinyílik a lelkünk, az uj tervek, uj gondok, az életnek — bármilyen jelentéktelen, mégis csak foglalkoztató és törődésre kényszerítő — uj állomásai felé. Csaknem mindannyian, utasok, ebben a kellemes lelkiállapotban vagyunk. Alig ketten-hárman vannak, akik még nem végezték el a bucsuzás szomorú szertartását. — Ne felejtsd el a kulcsokat! — kiált egy kövérkés néni egy esőköpenyes fiatalember után. — Nem, nem, át fogom adni Fáni néninek — integet vissza az esőköpenyes és eltűnik, a rosszul világított pályaudvar homályában. — Vigyázz magadra szivem, az erszényedet el ne veszítsd. És irj, amint megérkezel! . — Igen, édes mama igen, de menj már, nem fogsz kocsit kapni. — Megyek kis lányom, Isten áldjon meg! írj! — Igen, igen, kézit csókolom! A mama elmegy, a vérszegény fiatal lány integet a zsebkendőjével, mig csak látja. Az én kocsim előtt még mindig búcsúzik egy ifjú pár. Nem tudom melyik utazik, mert már itt álltak akkor is, mikor jöttem, a podgyászukat nem láttam. Nagyon fiatalok, szépek és nagyon szerelmesek. Fiatal házasoknak gondolom őket, akik először
