Bácsmegyei Napló, 1926. szeptember (27. évfolyam, 241-270. szám)

1926-09-05 / 245. szám

18. oldal. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1926. szeptember \ nyomban a helyszínen, a többi hadifo­goly előtt. Ugyanez nap délután egy másik ba­­rakban, ahol röviddel azelőtt kozákok voltak elhelyezve, a kályhában egy rozsdás forgópisztolyt találtak a kutató katonák. Miután gazdája nem akadt, megbüntették érte az egész barakot. Minden ottlakó tisztnek öt botütést utalt ki a légió parancsnoka. Lakott ebben a barakban egy öreg invalidus, népfölkelő hadapród is. Pol­gári életben az osztrák államvasutak főtisztviselője volt. ö vételezett fel az egész tiszti és legénységi tábor részé­re. Derék, becsületes, puritán öreg ur volt, akit -mindenki tisztelt, mindenki szeretett: tiszt és legénység egyaránt. Amikor rákerült a sor, társai szót emel­tek az érdekében. Kérték a cseh légió parancsnokát, hogy legalább ezt az öreg invalidust ne bántsa. — Invalidus — válaszolta gúnyosan a légió parancsnoka. — Na, ha invali­dus, akkor duplát neki! Én ekkor a XVI. számú tiszti pavil­­lonban laktam a II. emelet 13-as szá­mú szobában, Katona Gyula tanár, tart. tüzérhadnagy, Fábró Győző százados és Gräber Gyula földbirtokos, tart. hu­szárfőhadnagy voltak a szobatársaim. A mi épületünkre csak másnap, júli­us 31-ikén került a sor. Az épület előtt gyülekeztettek bennünket és innen szó­lítottak be szobák szerint a pavillonba. Mindenkit akkor, amikor a szobájára került a sor. Velünk négyünkkel nagyon gyorsan végeztek. Alig tartózkodtak egy ne­gyedórát szobánkban. Amikor tőlünk el­távoztak, szegény Katona Gyula — nem is sejtvén, hogy még mi vár reá — mo­solyogva jegyezte meg: — Na, ezen könnyen átestünk! For­mai dolog az egész. Hiszen meg van nekik a névjegyzékünk. Tudják ők jól, hogy kit hol kell keresni és kiket kell letartóztatni. Tudom, hogy melegük van most azoknák, akik a vörös ura­lom alatt oly nagy legények voltak. Nem szeretnék a bőrükben lenni... Déli féltizenkettőig tartott a fogoly­tábor átvizsgálása. Ezután a cseh légió emberei elvonultak. Talán még át sem lépte az utolsó ka­tona a tábor kapuját, amikor villám­gyorsan elterjedt a hire, hogy Gajda emberei letartóztatták és magukkal vit­ték Pély Géza dr. tart. hadnagy,, ga­­lántai ügyvédet, Székely Lajos tart. hadnagy, főgimnáziumi tanárt és még egynéhány magyar tisztet. Hogy hova — s mily célból vezették el őket — erre nézve senki felvilágosítást adni nem tudott. A letartóztatottak mind­egyikét jól ismertem, sőt Pély Gézához szorosabb baráti kötelék is fűzött. Köz­tudomású volt róluk, hogy egyikük sem volt vörös érzelmű. Mindenesetre azon­ban feltűnő volt a dologban az, hogy Pély is, Székely is a táborban működő »Magyar Szövetség«-nek az elnökei, a többi letartóztatott tiszt pedig annak választmányi tagja. mindig hallhattam, bár igen gyengén, azoknak hangját, akik korábbi lakhelye­men rólam beszéltek és értem imákat rebegtek. .Midőn anyám felajánlotta batsudánomnak — az elköltözöttet kép­viselő halottas tábla-féle — a pompás meleg cukrozott rizs-ételeket, érezhettem az ajándék illatát és mint tökéletes be­nyomását nyertem.: Bolyongván állan­dóan az űrön keresztül, végül ezen falu­ban találtam magamat és megpihentem ezen ház küszöbén. Nem tudom, mely erő késztetett belépni a ház belsejébe egy nyitott ablakon keresztül. Három napon át a konyha tűzhelye mellett maradtam, azután úgy rémlett, mintha a szén hője áthatott volna és bennem átváltozott volna a vér melegévé. Anyám tiszteletre méltó vére volt az, ami belém szürem­­kedett. Ettől az időtől fogva arra töre­kedtem, hogy távol tartsak tőle minden fájdalmat a gyermeki kegyelet törvénye szerint. íme, néném, őszintén elbeszél­tem. de kérem, ne mondja el senkinek.« Tsuya néni e közlések birtokában legtürelmetlenebb volt az egész család­ban megtudni, hogy mi is van a távoli faluban" élő San-okkal. Minthogy a I gyermek szülei szegénységben éltek és j kénytelenek voltak napról-napra ke- I tnény munka árán táplálni gyermekei- i két. nem távozhattak helyből, hogy ko­moly kutatást végezzenek: elhatározta, hogy maga mellé veszi fiatal unoka­­öccsét, elutazik a titokzatos Hodoku­­no vidék felé, ahol talán teljes világos­ság derül a dologra. Az ut hosszú volt és sok időt vett igénybe. De végül siker koronázta és megközelítvén a falut, Tsuya egy lakó­házra mutatva kérdezte Hasugorot: — Ez a ház, melyben állításod sze­rint először a világra jöttél? — Nem — válaszolt a gyerek. — És amaz? — Az sem, néném. — Akkor talán az a másik volt? — Szó sincs róla! A ház, melyben egykor születtem, ott van ni! Ezzel a fiú futni kezdett és belépőit egy házba, melybe kevésbé agilis nénje követte. Útközben találkozott nénárty járó-kelővel, akik látván nagyfokú izga­tottságát, nyugtalankodtak, hogy mit is keresuet itt. — Szeretném tudni, mondá, hogy kié ez a ház. És rámutatott arra. amelybe a gyermek belépett. Kicsoda annak tulaj­donosa? — Bizonyos Hausuro nevű, válaszo­lónak rögtön. — És mi a felesége nevöe? — O-Scizu-San! — Nem volt neki egy Tozo nevű fia? — De igen, ám az néhány év előtt hét éves korában meghalt. Izgalomtól remegve a jó kis anyóka zokogni kezdett, mig a ház belsejében más kiáltások hallatszottak. A fiatal Ka­­sugoröt felismerték előbbi szülei Hau­suro és O-Sciu-San és egvértelmüleg kijelentették, hogy sokkal szebbnek ta­lálják, mint azon időben, mikor a halá­los betegségbe esett. Összefutott az egész falu. Csakhamar hozzáláttak, hogy exhumálják a vázát a hegy lejtő­jén és abból kivették gyászos tartalmát. A helybeli templom alázatos budhista papjai megállapították a szenzációs ese­ményt, amely csakhamar ismeretessé vált az egyházi és polgári magas ható­ságok előtt és hire annyira elterjedt, hogy a császárság legelőkelőbb szemé­lyiségeiből bizottság alakult annak meg­vizsgálására. És midőn a fiatal gyere­ket visszavitték második szülei házába, már ellepte saját faluját a hivatalos személyekből álló vizsgálóbizottság, amely valóságos törvényszékké alakul­va összegyűjtötte és elejétől fogva re­konstruálta a tényeket. Ezt a terjedelmes és értékes okmányt mai napig őrzik a japán állam archívu­maiban. (Jövő vasárnap folytatjuk.) Aki újra éli régi életét Japán bizonyság a lélekvándorlás elmélete mellett wrnrnswmirmdmmsakSM ORVOSI DOLGOK A veszettség (V ni küzdelem A Párisban megjelenő »Revue Spirite« mult havi számában olvassuk: A Rincar­­nazione cimü olasz revue a milánói »Se­­colo« nyomán egy cikket közöl, melyben egy különösen tipikus esetről van emlí­tés téve, melynek hőse egy japán gyer­mek, aki visszaemlékezik korábbi élete és exisztenciái egyikére. A szerző óvakodik abból következte­tést levonni, de ‘azért a részletek dicsé­retes pontosságával jelez egy különösen, érdekes eseményt, melyet a spiritisták fognak interpretálni valószínűleg a kö­rülmények parancsolta egyedüli magya­rázat szerint. Az igaz, hogy a szóban­­forgó események nem tegnapiak és azt az ellenvetést is lehetne tenni, hogy ha nem is vesznek el az idők homályában, de minden esetre kivonják magukat oly ellenőrzés alól, mely a bizonyosság tel­jes garanciáját nyújtja. Mindazonáltal az esemény emlékét a történés idejében leszögezte a pontos és részletekre kiter­jeszkedő japán érzék végtelenül kielégí­tő óvatossággal és kifejezésekkel. Arról, ami végbement, teljesen világos jegyző­könyveket vettek fel és írtak alá az ille­tékes hatóságok, melyeknek jelentése hivatalos tanuságtételek értékével bir. 1820 táján ugyanis egy mintegy tiz éves Kasugoro nevű gyermek egy pa­tak mellett játszadozott idősebb, Fusa •nevű nővérével, midőn a pihenés egy pillanatában a hirtelen gondolkozásba mélyedt fiú e kérdéssel fordult nővéré­hez: »Mondd csak, gondoltál-e valaha arra az országra, ahonnan jössz, a helyre, ahol lehettél mielőtt a világra jöttél szü­léink házában?« A zavarba jött és habozó leány meg­kísérelte értelmezni ezeket a váratlan és, felette talányos szavakat. Nevetett és azután szólt: »Hogyan tudhatnám azt, ami születé­sem előtt történt?« De a kis öccse, anél­kül, hogy megsértődött volna nővére ne­vetésén, nagy csodálkozással nézett rá: »Hogyan, válaszolt azután, nincs egy emléked, bármilyen is arról, ami előbb történt, mintsem családunkba léptél?« — És te, kicsike, talán neked volna? — kérdé a tréfálkozó. — Mindenesetre — erősité Kasugoro. Én Kyubei San fia voltam Hodokuno fa­luban és nevem Tozo volt. Te ezt nem tudtad? — Ugyan, protestált Fusa, ugyan hall­gass! Ha nem hallgatsz, megmondom apának és anyának, hogy megbolondul- | tál. — Irgalmazz, könyörgött a fiú, ne í mondd el, bánatot okoznál nekik. Fusa sokáig gonudolkozott, mielőtt j határozott. Végül megígérte fivérének, i hogy ezúttal elhallgatja a dolgot, de mi­­helyt rosszul viseli magát, mihelyt vala-| milyen csínyt követ el, megbünteti azzal, j hogy elmondja, amit neki mondott. Ettől a naptól fogva a testvérek között támadt minden apró összekoccanás azzal a fe­nyegetéssel végződött: Jól van, elmon­dom szüléinknek azt a butaságot, melyet kitaláltál!« Egy napon aztán, az anya. aki ezt hal­lotta, kényszeritette leányát, hogy vall­ja be neki azt a nagy titkot és mondja el, mi az, ami oly soká titokban volt köztük. Fusa kénytelen volt až anyái parancs­nak engedelmeskedni. Elmondott min­dent anyjának. Sey-nek és apjának, Genzo-nak, valamint egy Tsuya nevű néninek, aki ugyanott lakván, jó taná­csot adhatott. Rögtön becitálták a fiatal Kasugorot és nem hogy megbüntették volna, még biztatták és becézték, elcsit­­titván felindulását. Mindennek ellenére megmaradt állításai mellett és közelebbi magyarázatra felhivatván, biztonsággal megismételte: »Bizonyos, hogy én már születtem egy Hodokuno nevű faluban és akkor a Tozo névre hallgattam. Má­sik apám egy Hausuro nevű ember és másik anyám O-Séizu San volt. Öt éves koromban apám meghalt és anyám újra férjhez ment ugyanolyan nevű ember­hez. Második ura igen jó volt hozzám. D.e mikor elértem hetedik évemet, ka­nyaróba estem és meghaltam. És három évvel utóbb az itt levő anyám ölébe lép­tem. aki a világra hozott...« Ez az elbeszélés azokat, akik hallották, arra ösztönözte, hogy az első Hausura volt és az első meghalt; a másik azon­ban még életben lehetett. Hodokuno falva nem volt ismeretlen. Nem volt hát nehéz annak létezését megállapítani, ámbár nagy távolságban feküdt azon helytől, ahol éltek. Meg kell jegyezni, hogy a fiatal Kasu­goro nagynéniénél, Tsuyánál aludt azAn időn át. mig anyja egy kisebb. Tsuné ne­vű húgát táplálta. Éjjel Tsuya a kis fiút, midőn felébredt, kikérdezte, hogv pót­lólagos magyarázatot adjon arról, amit állhatatosan »előző életének« nevezett. Kikérdezte azon három évi időszakról is, mely — állítása szerint — a két in­­carnatióját elválasztotta. Kasugoro em­lékező tehetségét megfeszítve, szívesen válaszolt. »Mindenre pultosán emlékez­tem négy éves koromig, de azután las­sanként feledni kezdtem sok dolgot. Ma­­mégis tisztán áll emlékemben, hogy meghaltam, mint a'-ogy mondtam is, ka­nyaróban és hogv azután elhelyeztek egy cserép vázába és eltemettek egy hegyoldalba. Még ma is fülemben cseng a dübörgés, me!vet a vázának a sirgö­­dftrbe zuhanása elői dézett. Eltemettetésem után — úgy rémlik - cgv nehezen meg­határozható időt éltem át. mithin sem nappalt snn ■vielt nem külön1'"-tettem meg. Ugv s r.c’ o— -hit ■ az .űr­ben for> gíar>: v ; ' :•■■■■ m-hn lettek volna a repülésre. De azért még A legutolsó német orvoskongresszu­son vetették fel a kérdést: van-e biztos, száz százalékos halálozással járó beteg­ség:* A kongresszus megállapítása sze­rint olyan betegség, amely mnden eset­ben halálai végződik — nincs. A földke­rekség összes betegségei közül a legve­­szede'mesebb a tüdőpestis kilencven százalékos halálozással, utána mindjárt a veszettség jön hatvan százalékos mor­talitással. Az afrikai álomkor vezetett még pár évvel előtt a veszettség előtt nyolcvan százalékkal, de mióta fe fedez­ték az álomkor szérumát a Bever-ítle Germanmt. e betegség a hadá’thozó kó­rok között harmadik helyre szorult. A veszettség tulajdonképen emberre átvihető állatbetegség, melynek okozója eddig még ismereten. Leginkább ku­tyák között pusztít e szörnyű betegség, de minden emlő- állat ki van téve a fer­tőzésnek. különösképen a macska, a ló, tehén, disznó, bárány és a kecske. A veszettség mérge a veszett állat nyá­lában van és legtöbbször harapással jut az ember, vagy állat szervezetébe azon­ban le rta.k már eseteket, amikor a tes­ten lévő nyi t seb, karcolás, bőrhorzso­láson keresztül az állat nyelvéről került a méreg a vérbe. Nálunk a leggyakoribb a kutyák ve­szettsége. A kutyák veszettségének há­rom stádiuma van. Az első stádium a lappangási időszak. két napig tart. A kutya veszélyes, természete megválto­zott. mm—g. ingerlékeny, nyugtalan, a szája szélén nyá'.folvás mutatkozik, ke­rüli rendes táplálékát és inkább emészt­­hctet’en d ’g 'kai. kavicsot, fadarabokat, köveket, szalmát rágcsál. Nemi ingerlé­kenysége. is fokozódott. A betegség második szakaszába esik a veszettség kitörése, amely rendszerint négy napig húzódik. Izgalmi stádiummal kezdő "k. rímkor a kutyák nem találják '■é’v . !■; 1 ■ ' gnak, valami belső z-RatoLság hajtja őket néha rend,kívüli messzeségbe. Nem ugatnak, vagy ha ugatnak, hang'uk különösen elvátozTt, sz ’ jfelé tartott kemény tárgyakba dühösen beleharapnak, úgy hogy néha a foguk is kitörik. Ez a harapást-düh há­rom négy nap után átmegy a végső stá­­- h sós időszakba nm:k r íi ll'Í'j j. aiAtipcsai • nKüjcüuíau'k,- Ciu * nyá'.fogás közben a nyelve kilóg, enni, inni', harapni nem tud, szemeit félig be­hunyva tartja, a farka lefelé konyu, vé­­igül a liátsp lábak bénulása folytán nem tud a lábaira állani. A veszett, vagy veszettségre gyanús kutyát ne ii9sük agyon, hanem lehetőleg zárjuk be gondosan a kamrába és hívjuk elő az ál alorvost, aki a még élő állaton könnyen meg tudja állapítani, hogy ve­szett volt-e vagy se. A veszett kutyának a fejét furkósbotokikal szokták szétütni, holott a hatósági vizsgálathoz a kutyá­nak sértetlen fejére van szükség. Ha a veszett állat embert, vagy gyer­meket harap meg, a megmartat azon­­na Pasteur intézetbe kel! szállítani (ná­­hink Noviszadon', Zagrebkan és Beo­­gradban van ilyen intézet) ahol három hétig tartó oltásokkal megelőzök a • ve­­szetség kitörését. A beoltott emberek kö­zül legfeljebb egy percent gyógyíthatat­lan, mg a be nem o tóttal hatvan szá­zalékán k tör a veszettség, amely min­den esetben a legkínosabb halálhoz vezet. Az emberen a veszettség a harapás után csak hetek múlva tör ki, néha csak a hatvanadik napon. Azokon a szerencsétleneken, akiket a fejen, a kézen vagy a karon ért a hara­pás — közel az agyhoz — rövidebb idő alatt, a lábakon történt fertőzésnél pe­dig később tör ki a veszettség. Minél nagy bb és méyebb a sebzés, annál rö­­v dobb a veszettség lappangási ideje. A veszettség tünetei emberen csak' lassan, fokozatosan mutatkoznak. Bevezető tünetek: fejfájás, álmatlan­ság nyugtalanság, majd nyelési nehéz­ségek lépnek fel oly annyira, hogy a beteg még a vizet se tudja lenyelni és bár szörnyű szomjúság gyötri, a viz puszta látására is nyelési, haldoklási görcsöket kap. Később mind nkább nyug­talanabb lesz, amely nyugtalanság á ne­gyedik. ötödik napon már oly annyira fokozódik, hogy a beteg tombol, mint egv dühöngő örült, tör, zúz maga körül mindent. A végtagok, a nyelési, légzési és a vérkeringési központok bénulásával ál! he a halál nyolc napon belül. M.cg'í ;’o.pitá::t nyert, hogy a. seb azon­­uii tüzes vassal, vagy erős karból

Next

/
Oldalképek
Tartalom