Bácsmegyei Napló, 1926. augusztus (27. évfolyam, 209-240. szám)
1926-08-08 / 216. szám
1926 augusztus 8. A destruált katedra Nagyon keserves feladat folytonosan arról írni és siránkozni, amit elvesztettünk végérvényesen és biztosan és visszahozhatatlanul, anyagi javakban és erkölcsi tőkében. Nehéz munka és emberfeletti erőfeszítés kell ahhoz, hogy zokszó nélkül, panasz nélkül és kemény kitartással ostorozzuk az elherdált javak könnyelmű és léha züllését. 1 Újságok híreiben, hasábos tudósításaiban minden háborutviselt országból furcsa és megdöbbentő eseményeket közölnek arról, hogy diákok, a középiskola padjainak alig néhány esztendős eljegyzettjei egyre-másra, derüre-borura, inzultálják, arculköpik és megkutyakorbácsolják volt tanáraikat. Csoportokba verődve, mint csikorgó télben az éhes farkascsordák, kegyetlenül, lihegő bosszúval a kamaszszivük alján, támadnak rá tanáraikra. A sziulndiánokat megszégyenitő csataordítással ordítják bele feleidben és fejlődő haragjukat az ucc-'k kellős közepébe, hogy ostorral egyenlítsék ki szekunda-kalkulusaikat. Az újfajta diákmozgalom romboló epidémiája napról-napra veszedelmesebb arányokat ölt. A diák psziché, a tettlegességek minden ocsmány külső megnyilatkozási formájától függetlenül, kétségtelenül forradalmi átalakulásokon zuhant keresztül. Az idő sodra örvényeket produkált, széditő űröket hagyott maga után, amelyekbe ugyancsak kétségtelenül belebotlott tanár és diák, szülő és gyermek egyformán. De mégis, valahogy úgy 'érezzük, hogy nem elintézési mód, nem az átértékelt világrend helyes gesztusa az, hogy az illetékes tényezők megelégszenek a renitens diákok eltávolításával, békebeli fegyelmi eszközök vérszegény elintézésével. A háttérben súlyos kérdések és vaskos argumentumok terpeszkednek, amelyek sürgetnek tanárt és szülőt egyaránt. 2 Valamikor boldog öröm volt diákreminiszcenciákat idézni, emlékek rozsdáit csiszolni. Ma szomorú és kiuzsorázott szivek fogadószobáira talál minden tanár, akár jó volt, akár nem, lelkiismeretes volt, vagy akár elzárkózott, magának élő különc. A nagy érzések, a felemelő megtisztulások likvidálásának koldus aktusa immár véget ért. A katedra lelke, belső élete, remek fogadkozásai, illuzórius anakronizmusok Keleten épenugy, mint Nyugaton. A régi iskola, a nagy világégést megelőző katedra neveltjei, bárgyú megdöbbenéssel figyeljük az irgalmatlan birkózást, amit az uj iskola diákja, a régi iskola diákjának tradícióival vív. Iskolában, uccán, kávéházban, otthon és rossz házak bánatos uccáinak mélyén. Tanévben és szünidő napjaiban azonos napirenddel. Szünet nélkül és nem lankadó rombolással. Az általános közszellem restaurálásának sürgős szükségén kívül, ma már a tanári kar is erei, hogy a világbetegség gyógyulásának bevárás'a nélkül, házon belül, halasztást nem tiirő, átmeneti megoldásra van szükség. Finom és tapintatos kézre, idegreflexiókat pompás intuícióval megérző agyra, diákot lefegyverző, türelmes intellektuális fölényre, mert különben minden elveszett. ^Az uj idők láttára megfordulna sírjában Pestalozzi tói, Kármán Mórig és vissza, minden valamire való pedagógus. Hogy kívánhatnánk tehát a mai tanároktól, hogy tökéletes és immunis pajzsai parírozzák ki a fenegyerekeskedő legújabb évtized minden forgószelét 3 Milyen szépséges megcsúfolása minden jelenből fakadt szimptomfinak, hogy Erdélyben és utána másutt is egyre-másra véndiák találkozót rendeznek, öreg kollégiumok patinás falai között. Botra támaszkodó, magas mellényü öreg urak fehér szakálla lengi be az almamaterek elmélyült varázsát, megismételni múltat és tagadni jelent. A véndiák találkozók, ágaskodó tilalomfái lehetnének minden beígért kellemetlen meglepetésnek. Egészséges vér átömlesztői az eldurvult esztendőknek, ha belátással, méltányossággal, szép szavak simogató bársonyával ma már egyáltalán meggyógyítani lehetne valamit. De nem lehet és nem sikerül és ezt tudják és érzik saját bőrükön a siettetett század jóhiszemű vádlottai. És mindenki, aki belekerült a romboló kereszttüzek lőtávolába. $ Ma csak annyi tény, hogy uj tanévek veszedelmesen közeledő küszöbén, semmi biztatás nem dereng a látóhatár peremén. Nem értesülünk kezdeményezésről csak stereotip pa-Olvastam valahol, hogy az iró és a művész tulajdonképen bosszút áll, amikor valamit alkot. E különös és meglepő mondást nem értettem meg mingyárt, sőt az első pillanatban képtelenségnek tartottam, de aztán — mert a merész állítások és a pradokszul hangzó Ítéletek érdekelnek és izgatnak — gondolkoztam rajta s rájöttem, hogy az távolról se olyan abszurd, aminőnek első olvasásra látszik. Aki irta, valószínűleg azt akarta megállapítani, hogy az iró, ha valamely reprezentáns müvén dolgozik, — mert csak efféle standard-müvekről lehet itt szó, — leírja és lesirja mindazt a bánatot, méltatlanságot és igazságtalanságot, amely valaha érte, s mivelhogy mindezeket az embertársaitól szenvedte el, egy füst alatt meg is leckézteti őket s bosszút áll rajtuk, amért rosszul bántak Vele, a Kivételessel, akit nem rosszabb, de jobb elbánásban kellene részesíteni, mint bárkit mást. Mert hiába,, — az iró, a költő vagy a művész, bármily fölöslegesnek nézik is őt sokan ezen a világon, éppen úgy extra-embernek és kivételes értékű halandónak tartja magát, mint az a számtalan egészen közönséges tucatférfi, akik tudvalevőleg mindannyian a világegyetem központjai s az emberiség nagy Kiválasztottjaiként viselkednek. Valóban, az u. n. nagyszellemek szemernyivel sem elbizakodottabbak az apró intelligenciáknál, s ilyeneknek csak azért látszanak, mert egyéb képességeik mellett az az adományuk is megvan, hogy hangot adhatnak a szenvedéseiknek és világgá kiálthatják a sértettségeiket, vádolva miattuk a kortársakat s bosszút állva értük a közönségen, amely nem értette —• s igy megbántotta — őket. Az ilyen Írások az alkotójuknak legszemélyesebb müvei, š a bio- és monografu,soknak többet mondanak a szerző- Tkr"í, mint azok a hü és megbízható; de száraz és lélektelen adatok, amelyeket róla a lekszikonok és a szokásos kézikönyvek följevyeznek. A bosszút e müvekben azzal ■gyakorolja- a »sértett fél«, — a költő vagy művész, — hogy »megtorlásul« műremekkel rukkol ki, amellyel újabb bosszúságot okoz a megnemértőknek és ellenségeskedőknek s az irigységükért mintegy bünteti őket. Természetes szinte s logikusan folyik az iró közlékeny jelleméből, hogy ha szerencse éri s a kedélye derülten sugárzik —óh, milyen ritka eset! — akkor is leírja és himnuszokban harsogja az irigy közönség felé a mámoros örömét, s ily módon áll bosszút azokon a nyárspolcárokon, akik nem méltányolják a tehetségét s nem szívesen látják a boldogságát. Ám az ilyen bosszú Hfka, mert az ily boldogság se . gyakori ... Alig van jelentékenyebb iró vagy művész, akinek ne volna olyan énirása, egy vagy több, amely e bosznaszról, nem látunk reális törekvéseket, csak indokolt és egyébként érthető felháborodásokat. Közben tanár és diák viszonya, az élet és a katedra testvéri kapocsa elfonnyad a passziv meditálás és aktiv kétségbeesés iszapjában. Pedig kell valahol, valahol mélyen lenni a pedagógiához is egy achilles sorompónak, amely elviselhető biztonságot nyújtson szülőnek és tanárnak, diáknak és gyermeknek — az élethez. Sok minden destruált értékkel együtt nem maradhat sokáig a katedra is lerombolt. Mert ha ez igy volna, — ami ellen szeretnék kézzel-lábbal tiltakozni — akkor szét kellene tiporni tollat, megáradt folyó medrébe önteni tintát. Akkor nem volna értelme súlyos felelősséggel járó hadjáratot vezetni tanárért és diákért. Szülőért és gyermekért. Az egész életért. Mindenkiért. szut szolgálja, s aki nem vándorolt végig bizonyos szenvedéseknek a kálvária-utján, amelyekért aztán — néha tudattalanul is — a költeményein vagy egyéb megnyilatkozásain keresztül keres menekvést, szabadulást, könnyebbülést s egészen őszintén: bosszút a publikum, az élet, az utókor, a halhatatlanság felé. Werther Keservei és Fanny hagyományai, Hamlet és a Vihar, a Mizantróp és az Ember Tragédiája, s száz meg száz a szenvedő költők szivéből kipattant mü mind csupa ily bosszú. S mingyárt hozzátehetem: nemes bosszú, mert hiszen a sérelmekért, amelyeket elszenvedett, értékes ajándékot ád'azoknak, akik megbántották, a költő. Flaubert persze, az »impassibilité« halhatatlan mestere, — bár egész életében bántódottnak érezte magát — nem volt ily értelemben bosszúálló. Annyira kívüle és fölötte állott az alkotásainak s az azokban szereplő személyeknek, hogy ő maga, bár mindenütt jelen van a regényei történéseiben, sehol se vehető észre. Szerinte Shakespeare is ilyen volt, akit emberfölötti személytelenséggel (impersonnalité surhumainenel) vádol e francia bámulója, s akiről, mint ő mondja, azt se tudjuk, hogy vidám volt-e vagy szomorú'. Ebben persze tévedett a kittinő iró (a legeszesebb franciák is könnyen tévednek,' ha nem franciákról mondanak ítéletet), mert Hamlet-ben és a Vihar-ban bizony megszólal a sértődött és indignált ember, s fájó szavakkal korholja az emberiséget a szomorú költő. E két legszemélyesebb s autobiögrafikus vonatkozásokban éppen nem szegény drámájában Shakespeare is bosszút áll, s hogy Dante — e még nagyobb szenvedő — az ő monumentális nagy müvében hányszor cselekszi ezt, a szónak szószerinti érteimében is, azt tudják mindazok, akik egy kissé elmélyedtek az Isteni Szinjáték kommentárokra szoruló homályosságaiba. Azt hiszem, ez az egész hatalmas költői koncepció nem volt egyéb, mint poétái, művészi és bölcselmi bosszuállás a rossz embereken és a gonosz politikán, amelyet ezek csináltak... És nem érdekesség nélkül való, hogy a B ovary né szerzője maga Írja egy levelében: — Ne keseregjünk semmim s ne panaszkodjunk azon, ami bánt vagy izgat bennünket. Mi irók arra vagyunk teremtve, hogy e fájdalmainkat lefessük, s igy adjunk azoknak kifejezést. Nem az az irodalmi bosszú végelemzésben ez is, amelyről itt szó van? —- hogy a költő a saját szenvedő én-jét szembeállítva a közönségnek titulált emberiséggel, emléket állít magának e közönség rovására — lehetne mondani: a költségére — s ily módon áll rajta boszszut, amiért az nem ismeri el őt oly 13. oldal. kiválónak és kiváltságosnak, amilyennek magát érzi? Hogy a költő és a művész szenved, csak a bosszú ez alkotásaiból látjuk. Akinek ily müve nincs, nem is igazándi művész. Fájdalmak és szenvedések nélkül nincs is komoly és előkelő művészet, s Byron és Shelley talán azé# nagyobbak számtalan vetélytársuknál, mert többet szenvedtek azoknál, az Ember Tragédiáját se írhatta volna meg olyan költő, aki boldog, s a Dosztojevszkij hatalmas regénykompozicióit se olyan iró, aki nyugodt családi életet él és esténkint vidám társaságokat frekventál. Mind e nagy poétáknak a »bánki sértődése« szülte azokat a pompás költeményeket, amelyek a kulturemberiség felbecsülhetetlen értékű kincsei lettek. Akinek nincs bánata és szívfájdalma s nincs »az emberekkel baja«, nem emelkedhetik — egyes szabályttámogató kivételektől eltekintve — a művészet magas fensikjára. A boldogként irigyelt Goethe-nek is mily lelki váltságokon kellett keresztülvajudni, amig a bosszumüveit megírta, s a Michelangelo kolosz^ szális alkotásain nemcsak a mfiértő értelmes szeme, de a laikus ösztönös látása is megérzi, hogy e méretekben és eszmei tartalomban egyaránt óriás müveket csak nagy fájdalom — bosszúért lihegő nagy szenvedés — hozhatta létre! És ki ne látná, hogy Shakespeare utolsó és kiválóan reprezentáns drámáiban zokogta világgá azokat a pesszimisztikus kifakadásokat és kinos jaj-okat, amelyeket fájdalmas csalódások sajtoltak ki a szenvedő leikéből? S ki ne vette volna észre, hogy az egész lira Sappho-tól Ady^ Endréig mind csupa ily bosszú, más néven: megkönnyebbülés? A közmondás, amely _ szerint a bosszú édes, itt lesz kétségbevonhatatlan jelenséggé és könyvekben «megtestesülő ténnyé. A költő minden ilyen bosszunyilvánulás után jobban érzi magát s megkönnyebbül, mivelhogy a bosszú édes s ő azt kedvére gyakorolhatta, mert (ép egy nagy költő szerint) az istenek megadták neki, hogy megénekelheti, amitől szenved. A géniusza fölülemelkedhetik a sorsán és megnyugvást biztosit részére, amikor fölruházta azzal a tehetséggel, amellyel nagyobbá tudja magát Írni a kortársainál s az ellenségei mértékét lejebbre szállíthatja a magáénál. Akár Heinet vagy Petőfit, akár Leopardit vagy Verlainef-t olvassuk (a többiekről nem is szólva), mindenütt szenvedést látunk, ^melynek bosszú a következménye, és bosszút, amely szenvedésből fakad. így hát, ha szubjektív vonatkozású versben gyönyörködök tudhatod, hogy a bosszú egy bájos megnyilatkozásával állasz szemben. A Szeptember Végén egy előre megsejtett fájdalomnak s egy korán átérzett csalódásnak az előlegezett bosszukitörése s a Merengőhöz meg a Gondolatok a Könyvtárban nem más, mint »leszámolás« a költőre jogtalanul ! nehezedő igazságtalanságokért. Egészen más az eset persze, ha az iró azokon áll bosszút a könyveiben, akiket nem szeret az életben s akikkel külön elszámolása van, mint ahogy ezt a múlt század egyik legkitűnőbb magyar elbeszélője, Tolnai Lajos tette, aki elsőnek alkotta meg a magyar realista regényt, de e fontos és nagyon becses irodalmi cselekedetének az érdemét érezhetően kisebbítette azzal, hogy azokat az ismerőseit, — ismert és nem érdemeden közéleti férfiakat, — akiket személyes sérelmeinek a megtorlása végett megtépázni akart, a regényeibe gyűlöletes vagy komikus figurákként vezette be. Balzacban is volt annyi bosszuérzet, hogy azt a kacér nagyvilági hölgyet (de Castries hercegnőt), aki játékszerül próbálta felhasználni az iránta melegen érdeklődő regényírót, halhatatlanná, de egyszersmind Ítélet tárgyává tette egy hires elbeszélésé' ben: a Langeais hercegnőben. Ha Mesterházi; Ambrus BOSSZÚ Irta: BAEDÉKER
