Bácsmegyei Napló, 1926. július (27. évfolyam, 178-208. szám)
1926-07-25 / 202. szám
14. oldal. BACSMFGYEI NAPLÓ 1926 július 25. hogy megégeti, sőt néha fölperzseli magát. A Childe Harold és Don Juan nagy költője is igy kezdte meg »szolgáló lovag«-! pályáját a szép Qiulietta (Quiccioli grófné) mellett. Itt persze a flört nem folyt oly vígjátéki mederben, mint a többi hasonló szerelmesnél, mert Byron tulszenvedélyés volt, s a szép asszony férje is csak egy bizonyos határig 'értette a tréfát. Azután drámaivá leit a viszony, s mert a költő irtózott minden sablontól, a cicisbeo-ból követelő amoroso s a szerelemnek őrjöngő Lorántja lett. Az efajta viszonyokat nagyon egyszerűsíti az a körülmény, hogy a férj mindig a helyzet magaslatán s illetőleg annak ugyancsak alsó szintjén áll, onnan gyönyörködik két szerető szív egybedobbanásán s féltékenység és irigység nélkül szemléli a felesége és barátja boldog szövetségét. Ez a kellemetesség különbözteti meg az olasz háromszöget a többi nemzeteknél szokásos geometriai alakzattól. Egyebütt Európában rendszerint csak a publikum tud arról, ha valamely hölgynek van cicisbeo-ja, s az egész város tisztában van az illetőnek a személyiségével, mig Itáliában mindezeket az érdekes adatokat a férj is tudja, s néha előbb, mint mások. Ami nagy megnyugvására szolgálhat az u. n. közerkölcsnek, amely — ha a férj jámborul belenyugszik — nem tartozik tiltakozni, méltatlankodni és megbotránkozni. Sőt könnyebbségére kell legyen az egyéni lelkiismeretnek is, — mert e viszonyokban az olasz házasságoknál három embernek nyugodt, tiszta és makulátlan a lelkiismerete, mig egyéb népeknél csak eggyé, a derék és gyanútlan férjé. Ajánlatos is, hogy a helyzet a »szolgáló lovag« dolgában igyen alakuljon. Mert ha Itáliában a férj nem tud vagy nem akar tudni róla, akkor nem merném senkinek se ajánlani ezt a máskülönben elég gyönyörűséggel kínálkozó kedves kis tisztséget. Azt a cicisbeo-t, akit a férj tűr vagy a hivatalába ép ő installál, a férj is szereti — néha nem kevésbbé, mint az asszony, — mert hiszen az ő férji legényéletét is kellemessé teszi. De ha valaki az ő tudta és beleegyezése ellenére akarna ily sztallurriot elfoglalni, akkor nehéz szerepet — s az életével is — játszana. Ländlich, sittlich. Itáliában csak a férjek tudtával és helyeslésével illik az asszonyaiknak udvarolni. Emlékezzünk régiekről A magyar képviselőhöz első román képviselője románul kezdett beszélni — „Felszólalása se ingerültséget se keserűségei nem okozott“ — mondotta Deák Ferenc, aki szerint „az ember becsét, értékét, alkalmas voltát nem a grammatika és szótár szerint kell megbírálni“ Az elmúlt két vasárnap a magyar képviselőház első közigazgatási vitájából közöltünk részleteket. Az alábbi idézet a képviselőház 1867 március 7-iki naplójából való. Miletics Szvetozár elmondotta már beszédét. Utána állt fel Macelláriu Illés, utána nyomban Deák Ferenc. Ezt az érdekes s különösen tanulságossá ' vált _ jelenetet > a tyépyi'selötyázj napló a következőkéjkm %rokiti m'eg: Macelláriu Illés román nyelven kezd szólani. (Zaj, fölkiáltások: az elnök intse rendre!) L ’,f CÜ •" 7 » ' ElnftkY Az ország által hozott s a koronás fejedelem által is megerősített törvény azt rendeli, hogy az országgyűlésen a tanácskozási nyelv a magyar. Ezen törvénynek tiszteletben tartása minden képviselőnek kötelességében áll. (Helyeslés.) Marcelldriu Illés: T. Ház! Nem voltam erre elkészülve. Ki kell mondanom uraim, hogy én is épen a törvény értelmében voltam bátor anyai nyelvemen felszólalni. (Fölkiáltások: Melyik törvény értelmében?) A december hó 25-i kegy. kir. leirat értelmében létrejött törvények alapján. Ennek következtében feljogosítva éreztem magamat, t. Ház, minthogy itt a jogokat tisztelni fogják és a szebeni országgyűlésnek 1863-ban hozott határozata értelmében voltam bátor felszólalni. Elnök: Kérem a í. képviselő urat, hogy a ház szabályait tiszteletbe tartsa. Macelláriu Illés: Midőn anyanyelvemen kezdtem szólani, megvallom, nem hittem, hogy ingerültséget és visszatetszést fogok okozni, ez azonban fájdalom, megtörtént. (Felkiáltások: Nincs ingerültség!) Mint erdélyi és román hazafi, akkor, midőn látom, hogy Magyarország és a nemes magyar nemzet függetlenségét és alkotmányát visszanyerte, csak örvendeni tudok. Hiszen nemzetem is századokig és épen ezen haza szabadságának visszanyeréséért küzdött és fog küzdeni mindig, mert tudja, hogy haza nélkül szabadság nem létezhet, de az anyai nyelv használása nélkül a haza és nemzetiség is csak illúzió. Még egyszer ismétlem, hogy nem lévén elkészülve az ilyen fogadtatásra, de szándékosan sem lévén ingerültséget és visszatetszést idézni elő: a szótól elállók, de jogomat fentartom arra, hogy nézeteimet írásban adjam be. Deák Ferenc: T. Ház! Minden hazafi, legyen az magyar, román, szerb vagy szláv, a szabadságnak azon első szabályát tudja okvetlenül, hogy tiszteletben kell tartani azon állam törvényeit, amelyhez tartozunk és amelyben élünk. Nagyon szomorú volna, ha most, midőn alkotmányuk visszaállitatott, elsőben is mindjárt azon kezdenék, hogy a még fennálló és meg nem változtatott törvényt tettleg fnaguhk szegnénk meg. A törvény világos: mennyire lesz szükséges ezt továbbra is megtartani, az a Ház bölcseségétől is függ, hanem, mig fennáll, ä'ddfg ahhoz 'kell' alkalmazkodnunk. Több jeles hazafiak vannak itt, több nemzetiséghez tartozók; mindenki szereti a maga nemzetiségét, szereti a maga nyelvét, de egyedül a törvény iránti tiszteletből még eddig meg nem kisérté senki itt a Ház előtt más nyelven szólani, mint amit a törvény kiszabott. Maga a t. képviselő bizonyosan egyenesen a törvény iránti tiszteletből állott el attól, amit elkezdett, t. i. a más nyelven felszólalástól. Egyébiránt bizonyossá teszem a t. képviselőt, hogy felszólalása se ingerültséget, se keserűséget nem okozott. (Helyeslés.) Szomorú volna, ha az indulatosság, a keserűség és az ingerültség a teremben .is lábra kapna. A nemzetiségi törekvések korunkban époly korszerűeknek látszanak, mint egykor a vallási viszályok voltak; de remélem Istentől, hogy valamint vagy elértük, vagy közel vagyunk azon időhöz, ahol az ember becsét nem a katekizmus szerint ítélik meg, úgy eljön azon idő is midőn az ember becsét, értékét, alkalmas voltát, nem a grammatika és a szótár szerint bírálják meg. (Helyeslés.) Várjuk be ezen időt és addig is legyünk egymás iránt méltányosak és türelmesek: ingerültség nélkül sokkal könnyebben fogjuk megoldani azon kérdést, mely előttünk fekszik, mint az ingerültség árjának meszszeragadó áradatával, mely célhoz nem, sőt attól inkább elvezet. (Tetszés.) En tehát arra kérem a t. képviselőházat is, tekintsük ezen dolgot ez alkalommal bevégzettnek; ne mozdítson bennünket el semmi azon szándéktól, melyet föliratainkban annyiszor kifejtettünk, hogy t. i. a rendes törvényhozás utján szándékozunk a haza minden nyelvű, ajkú és vallásu polgárai iránt teljes mértékben igazságosak és méltányosak lenni. A fenforgó tárgyra nézve azért, mert azok, amik itt előadattak, inkább a részletekre vonatkoznak, nem kívánok most az általános discussio folyamán szólani, hiszem mindezen észrevételek, amelyek egyik, vagy másik szónok által most előadattak, a részletes vitánál is elő fognak fordulni. TERE-FERE Francia ügyvédek kliensfogása. A francia ügyvédeknek tilos közvetítők által klienseket fogni. Ezt az ügyvédi kamara annyira nem tartja összeegyeztethetönek az ügyvédi pállya becsületével, hogy a rendelkezés ellen vétőket megfosztja a diplomától. Még ma is beszélnek arról a tragikus esetről, mely nemrégen történt meg. Egy párisi ügyvédet rajtakaptak, amint egy börtönőr által klienseket akart szerezni magának s miután az ügyvédi kamara törülte tagjai közül, az ügyvéd kétségbeesésében főbelőtte magát. De azért az ügyvédi kamarát elég gyakran kijátszák a szemfüles fiskálisok. Újabban ismét följelentés érkezett az ügyvédi kamarához, hogy egy ügyvéd valami cipőfényesitőt szerződtetett, beállította a törvényszék udvarába s az fog neki ügyfeleket. Ez a cipőfényesitő, mikor a törvényszék udvarán megpillant egy kétségbeesett hölgyet, kinek a rokona az igazságszolgáltatás karmai közé került, odalopakodik hozzá, kissé vigasztalja, aztán közli vele az ő fiskálisának a nevét, aki ügyes ember, olcsó, nagyon gyorsan elsimítja majd az ügyet. Mikor az ügyvédi kamarának ez tudomására jutott, megbízta egyik tagját, hogy járjon végére a dologinak. Az ifjú koiléga, akiben egy Scherlock Holmes veszett el, nyomban álruhát öltött, gyűrött kalapját szemére húzta, rongyos cipőjét odatette a cipőfényesitő zsámolyára. Amíg az pucolta cipőjét, az ügyvéd rázta a fejét, bosszúsan mormogott: rp- Jaj, miesodüT)äjbä keveredtemf Isten tudja, hogy mászom ki belőle. Csak lenne valami ügyes ügyvédem. — A cipőfényesitő, aki jól ismerte az ügyvédi kamara ez oszlopos tagját, nem ugrott be, hanem igy válaszolt: — Jó ügyvédet tetszik keresni? Én tudnék egyet, aki azonnal kihúzza magát. Erre rámutatott arra az urra, akinek cipőjét fényesítette s tovább pucolta a cipőjét, gúnyosan hallgatva. * Cári szobrok Szovjetoroszországban. A Corriere della Sera egyik munkatársát kiküldte a Vörös-Oroszországba. Leningradba, a néhai Szent-Pétervárra. Az az élményeiről a következőkép számol be: — Mikor az indóházból kilépek a Nikolajevszky-Voksal-térre, első érzésem az, hogy itt a bolsevik! forradalom sokkal kevesebbet rombolt, mint egyéb városokban. — III. Sándor cár lovasszobra miég ott áll a tér közepén. Azt hittem, hogy helyette egy sarlót meg egy kalapácsot lelek, — azt a jóik épet, mellyel általában helyettesíteni : zokták a Rom: mov-ház sasát — vagy legalább is azt képzeltem, hogy a cári múlt e jellegzetes emlékét eldeszkázták vagy befödték valamilyen módon. De nem. Még rmndig ott ül nyergében a régi cár s egészen közel kell menni hozzá, hogy megtudjuk, miért nem takarították el innen. A szobor alapzatára a bolsevikiek órsiás betűkkel az alábbi figyelmeztetést biggyesztették: »Fiamat és atyámat még az én életemben kivégezték s én megkaptam szörnyűséges örökségemet. Öntött vasból meredek itt föl, mint egy rém, figyelmeztetni a népet, kogv rz egyeduralkodók igáját mindörökre széttörték«. — Nagy Péter cár. II. Katalin, l. Miklós szobrai is a régi helyükön állnak, de m’nden figyelmeztetés nélkül. Lenincradban a forradalom sok történelmi. emléket megkímélt, Moszkvában, Odeszszában, Kievben és sok-sok más városban azonban a Romanovokat egytőlegyig ledöntöttek bronz-trónusaikról. ¥ A legújabb irodalmi iskola. A legújabb irodalmi iskola hívei a surrealisták, kik, a dadaisták örökébe léptek. Most Párisbap parázs botrányt rendeztek. Három elszánt irodalmár vagy forradalmár egy szárnysegédétől követve, berontott a legnagyobb irodalmi lap szerkesztőségébe, megverte a főszerkesztőt, dulakodott a gépirókisasszony. nyal, ki sápadtan nézte végig ezt a jelenetet, ledobott egy csillárt és két tele-j fonkészüléket az emeletről, végül aztán a rendőr bekísérte őket a rendőrségre. Mindenre az adott okot, hogy az illető lap, a Nouvelles litteraires birálgatnl merte működésüket. A szerkesztő néhány sebet kapott az orrán ,a fiatalembereket kihallgatták a rendőrségen; másnap pedig az összes újságok róluk cikkeztek. Kell-e ennél nagyobb irodalmi siker? A surrealisták a dadaisták egyenesen leszármazottai, akik 1917-ben a zürichi Voltaire-kabaréból, a háborús szökevények s nemzetközi kémek gyülekezőhelyéről bocsátották világgá kiáltványukat, melyben mindent lecsepültek, elsősorban a költészetet s azt hirdették, hogy az élet kimédia, nem érdemes semmit sem komolyan, az ízlést legkevésbbé venni. 1919-ben diadalmasan bevonultak Párisba, divatosokká váltak, szinte akadémikusok lettek, őket követik a surrealisták az urálimon,—*kik1 az—ember gyarlósága miatt sopánkodnak, bámulják a hatalmas égboltot, az élet egyetlen valamirevaló céljának az öngyilkosságot . meg a 'poíoszkódást 'tekintik, m dny dörögnek a bankárok, a politikusok és kritikusok ellen, ostorozzák a rothadt jelent, forradalmat akarnak minden téren, maguk sem tudják, még milyen formában. Egyelőre az irodalmi lapok szerkesztőit fenyegetik meg, akik ellenük Írnak. Ezek az ifjak a régi romantikusokhoz hasonlítanak. Nem találják helyüket abban a korban, amelyben élnek. Csak talán majd a rendőrség téríti őket észhez, hogy ők is kortársak. * Buddha-szobor Newyorkban. A nagy nemzetközi fővárosokat már az idegen istenek is fenyegetik! Budha, a méltóságos arcú szolid isten, ki összekuporodva ül a Nirvánába süppedve közönyösen ds szenvtelenül szemléli a földi élet hiú zajgását a Sansarát, a kövér és kiégett szent majdnem trónra került az üzlet lázas városában, Newyorkban, a Central-parkban. Az észak-amerikai fővárosban tartózkodó budihsták ottani híveik között nyilvános aláírások utján 100.000 dollárt gyűjtöttek erre a célra s szabályos kérvényt intéztek a közparkok rendőri biztosához, Qaletin úrhoz, hogy engedje meg a Keleti isten-szobor fölállítását. Qaletin ur bármennyire szabadon is gondolkozik, nem tudta megadni ehhez vrló beleegyezését, mert az összes newyorki egyházak egyetértelmüen tiltakoztak a terv ellen, hogy ez a szerintük barbár isten városi területen szobrot kaphasson. Talán attól féltek, hogy az eszmék és vallások iránt oly közönyös amerikai lélek kissé magába mélyed, mikor megpillantja a csöndesség és áhitat e szobrát? Vagy talán Buddhának nem volt bevándorlási engedélye? Nem tudjuk. a