Bácsmegyei Napló, 1926. június (27. évfolyam, 151-177. szám)
1926-06-27 / 176. szám
BÄCSMEGYEI NAPLÓ 14. oldal. kifejtett publicisztikai működésétől kapta az alkotmányos gondolkodás sínjeit. Nem véletlen, hogy a személyes emlékekből — kortörténelmi vázlat lesz. Aki meg fogja egyszer Írni az eiső elindulások, a magyarság első próbálkozásainak történelmét, az voltaképpen a Bácsmegyei Napló első küzdelmeinek idejét fogja megírni. Ez volt a lapnak is hőskora, époszba való munkát végeztünk, napi tizenkét-tizennégy órán keresztül, irtózatos munkai sít ét Élek mellett, irtózatos telelősségválalással. A mai boldog kor boldogabb gyermekei, akik csak az eredményt látják, nem is sejthetik, hány álmatlan éjtszaka, mennyi idegroncs, hány gyönyörű álom szétzilált foszlánya. mennyi férfigond és férfimunka van beleépítve, belevérezve a mindennapi olvasmányukba, mindennapi harcosukba, a Bácsmegyei Naplóba. Akkor még a cenzúrával is kellett viaskodnunk (mennyivel jobb az értelmes cenzor, mint a politikusok által megalkotott sajtószabadságot deklaráló sajtótörvény); emlékezzünk meg hálával Dobanovacski Pál volt főispánról, aki kitűnő úri modorral és szereíetreméltósággel végeztette a sajtócenzura hálátlan feladatát. Ne feledkezzünk meg azonban a nyomdáról sem, derék és felejthetetlen munkatársainkról. Az első számokat még szegény Szabó Ferenc tördelte, amig zsebébe nem nyomta az érettségi bizonyítványát s fel nem ment Budapestre beiratkozni az egyetemre. Nem bírta ki sokáig ólommérgezéshez szokott lelke a távolságot, hazajött, vissza a nyomdába, dolgozni és meghalni. A legszebb hirdetéseket ő szedte a Vajdaságban. (Ne haragudjék érte Rotter Mihály.) Az első pár hét után Zách Jenő, ez a nagyszerű és lelkes szedő Vette át s végzi mind a mai napig a lap tördelését. Nincs szedő, akinek ízlésére, ítéletére és tudására biztosabban támaszkodhatik szerkesztőség, mint a Bácsmegyei Napló az övére. Tipográfiai szempontból a lap a nyomdaipar legkiválóbb teljesítményei közé tartozik s ebben az oroszlánrész az övé. Meg kell még emlékezni Molnár Józsefről, a derék faktorról, aki korán tért meg a végtelenség ólommezőire s jeles és képzett utódjáról, Czobor úrról. Beszélni kellene még a jubiláns Csűri úrról, a sorból kidőlt Szekszárdyról, a Hirthekről, a presbiter-Juszkó urróT s kiváló Tóth kollégájáról, Marczin Jánosról, a rotációs spirituszáról, de minek azokról beszélni, <jkik továbbélnek a továbbélő lappal, akiktől nem kell búcsúzni. Búcsúzni csak a szerkesztőségtől keil, a nyomdától, ahol a világ legeszesebb gépei, a szedőgépek dolgoztak, a rotációstól, melyet, mint gyermekruhát .kinőtt már a lap s amelyik úgy tekint hatvannégyoldalas utódjára, mint ponycsikó a mecklenburgü ménre. S a távozók tegyenek egy cifraságot a lap »öreg gazdájáénak, szegény jó Friedman bácsinak sirhalmára; ő volt a Bácsmegyei Napló nyájának számadó juhásza, mennyit segített, mennyit törődött, tréfálkozott és zsörtölődött velünk az áldott emlékű öreg ur. S milyen büszke örömmel, milyen boldog elégedettséggel tudna ő örülni ennek a költözködésnek, hogy nézne ő föl az uj palotára, aki a régi kunyhóval is büszkélkedett. * Ez volt a kezdet, ez volt a lap kiíöpitő fészke, mienk volt az elindulás munkája és öröme. Akik most ott állnak a lapnál, azok már előttünk csak — jövevények. Jövevény még Tamás István is, aki pedig, mint röyidnadrágos politikai menekült (a negyedik gimnáziumból az évvégi Vizsga elől emigrált) és lírai, költő jött a laphoz s ma már házas polgár. Jövevény még Martos ur is, piindannyiunk nyugtalanító .lelkiismerete pedig ő már olyan egy a lappal, mint árboc a hajóval. Most, hogy költözködik a lap, úgy érzem, mintha a szülői ház válna gazdátlanná. Ezek a falak még látták a mi »honalapító« munkánkat, ezek között a falak között nőtt a lap naggyá, nőtt a vállalkozás hatalmassá, hálás megindultsággal gondoljunk mindig vissza az »öreg ház«-ra, ahonnan elindult a Bácsmegyei Napló. Mint az elérzékenyült Crampton mester, szeretném csak még egyszer megsimogatni az áldott falakat, az emlékezet tömjénfüstjében szentté vált asztalokat, szeretném még egyszer látni, a toliamat, amivel nap-nap után merítettem a végtelenség tengeréből, megcirógatni arcát a kedves fiuknak, a hűséges, a felejthetetlen barátoknak, kiket testvérekké melegített össze a redakció levegője. Milyen jó lenne még egyszer ott állni az Íróasztal parancsnoki hídja mellett s csatába Az alábbi följegyzések abból a kéziratesomagból valók, amelyet néhány év előtt egy muzeum-köruti antikváriusnál vettem, s amelyből már közöltem is e lapban néhány szemelvényt. Hogy e nehezen kibetüzhető jegyzeteket öregember irta, nemcsak a roskatag betűiről látszik, de egyik-másik témájáról is — például arról, amely itt következik, s amelyben vegyesen mond el vidám és bus dob gokat: az öregségről. * Szeretném, ha azt, amit e lapokra a bus öreg gondolataiból és élményeiből lejegyzek, nemcsak az öregek olvasnák, de a fiatalok is, mert hiszen ők is meg akarnak öregedni, s nem ártana, ha ezek már ifjú éveikben is közelednének gnodolatban ahhoz a korhoz, amelyet a jóakaróik és az egészségükre elmondott pohárköszöntők kíméletlenül, de nem mindig rossz szándékból kivannak nekik. * Mennyire lenézik a fiatalok az öregeket! Mily nevetségeseknek és sokszor mily utálatosaknak találják őket! És mégis, mennyire óhajtanak ők is, a boldog fiatalok, megveniilni! S mily biztosra veszik, hogy elérik ezt a magas kort, amelyet másaknál, az öregségbe beérkezettjüknél, oly komikus jelenségnek néznek! Valóban, különös észjárás ez, s azt a furcsaságot revelálja, hogy mindenki kivételnek tekinti magát, szerencsés kivételnek, akire nem vonatkoznak azok, a törvények, amelyeknek a többi emberiség alá van vetve. Ha megtört aggastyánt, beteg, korhadt testű és fonnyadt szellemű vénembert látnak, sose gondolják: ilyen leszek, ha megöregszem. Ellenben, ha szép öreguraknak a látványában gyönyörködnek, akik sok éveik ellenére daliásán járnak, szellemi képességeiknek diadalmas birtokában vannak és szép szeretőket tartanak, akkor nem kételkednek, hogy ők is így festenek majd öreg korukban. Pedig a legtöbben közülük meghalnak, mielőtt e kort elérik, s akik megérik, nem lesznek ilyen kivételek... * Az öregségnek is megvannak a maga Örömei. Nem a klubfotöj, a csibuk és a jó ebéd (amely az öregeknek az édes pásztorórája), hanem a visszatekintés a múltba és régmúltba, az elnemfoglaltság édes otium-a, s a désintéressement szemlélődése, amely jóakaró kritikával nézi a hivságos dolgokat. Ambíciókon, törtetéseken, vetélkedéseken túl az ember tisztábban Iát, többet mosolyog és kevesebbet bosszankodik. E kellemes érzéshez hozzájárul a természetnek az ;a jótéteménye, amely a múlt eseményeiből «szebbeknek láttatja az élményeket küldeni a gondolat és szó fegyvertelen csapatait. Óh vigyétek magatokkal a mi törhetetlen hitünket, a mi hűségűnket és elverhetetlen ragaszkodásunkat: Maeterlinck azt mondja: »a kaptár szelleme«. Mi ez lélekben, egymásrautaltságban, egymást simogató szeretetben, büszke önfeláldozásban a »szerkesztőség szellemé«-hez képest. Óh, vigyétek magatokkal, mint ahogy a zsidók magukkal vitték mindig a frigyládát, vigyétek magatokkal a kezdet emlékeit s ha elviszitek a régi évfolyamok immár könyvtárrá dagadt köteteit, ott leszünk mindig mi is veletek, akik országuttá tapostuk szét a bozótok ösvényét s a hitnek és gondolatnak magvait szórtuk magunk után, hogy el ne tévedjetek, útjelzőnek. . Határon innen, határon túl, úgyis együtt vagyunk: az »eszmék barrikádiain«. mint arninők valójában voltak és kisebbeknek a kedvetlenségeket, amelyek az embert érték. Visszaemlékezni gyakran nem más mint kellemetességekre gondolni. Ez az a paradicsom, mondotta Jean Paul, amelyből nem lehet az embert kikergetni. Amikor az ablakból nézem az esőt s hallom az égzengést, eszembe jutnak régi esős napok és nyári zivatarok, amelyeknek emlékárnyéka a messze gyermekkor ködéből nyúlik át egészen e szomorú jelenbe. S ilyenkor megint gyermek vagyok, s ezen ne csodálkozzon senki, mert az öregemberben megvan minden túlhaladott életstáció egyénisége: a gyermek, az ifjú és a férfi. Gyermek vagyok, aki kiszalad az udvarra hajadoníőtt, hogy »nagyobbra nőjjön«, mert a fiatal cselédleányok, e tudós és sokat tapasztalt derék bölcselkedők arra tanítottak, hogy »esőtiil nő nagyra a gyerek.« Ezt a szentirást épp oly buzgón hittem mint a bibliabélit, s ha egyideig szárazság volt, nagy aggodalommal vizsgáltam az ég kékjét s reszketve gondoltam a szörnyű eshetőségre: — Istenein, ha többé sose esne az eső, mi lenne belőlem és a kis pajtásaimból? Mindvégig kicsinyek maradnánk? Örökké iskolába kellene járnunk és sohase lehetne belőlem urasági kocsis s a legrosszabb esetben huszártiszt? Szerencsére az efféle aggságok nem gyötörtek soká. Ha még olyan tartós volt is a szárazság, egyszer csak fölvonultak megint a sötét vizterhes felhők, nagy csöppek kezdtek hullani, s én boldogan rohantam a jótékony eső elébe... Nos, nem lettem valami nagy, de jó néhány esztendeig hittem, hogy ha elmulasztom a kínálkozó alkalmakat, hogy megázzak, törpe maradok, vagy amint a konyhalányunk valamiféle tájszólással mondta: cseplesz... Az ilyen esőben néha bőrig átáztam, sőt egyszer »pour le bon motif«, hogy »cseplesz« ne maradjak, komolyan meghűltem, š most is mosolyogva gondolok erre a betegségre, amely a szüleimnek annyi gondot s nekem oly sok szórakozást nyújtott. Az a kis tüdőgyulladás semmi fájdalommal se járt s napokig kellett (vagy ahogy én magyaráztam: volt szabad) az ágyban feküdnöm. A gyógyszer, amit kaptam, nem volt rossz, valószínűleg khinin, amelyet cukrozott meggyszembe burkoltan nyeleitek le velem, s e kellemes betegség tartama alatt sok képeskönyvet lapoztam át és csodálatos meséket olvastak föl nekem. Szinte szemrehányólag néztem a doktor bácsira, amikor az barátságosan megpaskolva az arcomat, kijelentette, hogy holnap fölkelhetek. A boldog gyereknek a betegség is öröm... Visszaidézve ezeket az időket, eleven alakot öltenek mindazok, akik azóta rég meghaltak, de akkoriban az életem kicsiny színpadát benépesítették.'A szüléimen s a testvéremen kívül, akik különben is mindennap megjelennek az etnlékezetem csarnokában, egy sereg házicselédnek a neve és ábrázata is megclevenül ottan. Örülök, hogy a nevükre s az arcukra-alakjukra ilyen pontosan emlékszem, de ez örömet fájón csorbítja az a körülmény, Iiogy a tavalyelőtti háztartási alkalmazottam nevére és a megjelenésére sehogyse tudok eszmélni... A régi házunk régi vendégei, akik már egytői-egyig a különböző temetőkben várják — félek, hiába — a feltámadást, szintén elvonulnak a szemem előtt, mind úgy, ahogy »akkor« ismertem őket. És különös, az ö egyáltalában nem divatos ruhájukban egy pillanatra sé tesznek rám komikus benyomást Tisztelettel pillantok rájuk, mert hiszen öregebbek mint én, s az iskolában és Kölcsey Ferenctől azt tanultuk, hogy tiszteljük az ősz hajakat... S aztán beszélgetek velük, cercle-t tartok köztük, a soraikból azt szólítom meg, aki épp a legjobban érdekel, s egy időre elfelejtem (hiszen mi egyebet tud csinálni az öreg ember mint felejteni?), elfelejtem, hogy félszázadnál több múlt el, amióta igy láttam őket s Elzász-Loíharingia azóta kétszer cserélt gazdát... Csupa jó ember volt mind, nyájas és mosolygós, mert a gyermekhez mindenki jó — de aztán, amikor ijedten észreveszem, hogy ez mind nem élet s csak emlék, akkor mégis elbusuiok, mert nyugtalanít az a kellemetlen probléma: mért nem olyan jók az emberek most is mint régen voltak? S a háború- jut eseztnbe, amely olyan alaposan elrontotta őket. S arra is gondolok: megöregedtünk volna-e — én is, mások is — ennyire, megöregedtünk volna-e ilyen mértékben és iramban éneikül a nagy vérontás nélkül, amelyhez képest a régebbi nemzetösszecsapások csak ártatlan hadgyakorlatok voltak? (Avagy főpróbái voltak a már akkor készülő nagy néptragédiának?; # Az öregembernek — a legelfoglaltabbnak is! — kevés a dolga s ráér elmélkedni, szemlélődni. E tevékenységében (tevékenység biz ez! s néha értékesebb egynémely lázas munkánál) nem zavarja senki. Az öregember (ha nincs kivételesképpen még hatalomban, magas hivatalban s nem függ -sokaknak a boldogulása tőié) nem érdekel senkit — békét hagynak neki. Olyan privátember, aki csak abban függ össze az állammal és a társadalommal, hogy adót és számlákat fizet s ha van miről, végrendeletet csinál. Jóformán csak azok törődnek vele, akik ebben az okmányban előfordulhatnak — mindenki más közömbös iránta, szin-to élve temeti el. Van hát sok ideje... Gondolkozik és megszerkeszti lefolyt életének az erkölcsi és szellemi mérlegét. Én is megcsinálom ezt a le- és felszámolást és szomorúan konstatálom, hogy az én mérlegem éppen nem kedvező — veszteséggel zárul. Megállapítom, hogy mennyi meggondolatlanságot és ostobaságot követtem el. mennyivel többet mint okosságot és minő nagyokat, emeleteseket, felhőketkarcolókat, csimboraszóarányuakat! Néha, ha e visszaemlékezések révén rábukkanok egyre, egy különösen nagyra, elvörösödik és — bár azok közül, akik tanúi voltaik vagy tudtak róla, már talán senki se él — elszégyellem magam. Istenem, hogy lehettem ilyen buta — sóhajtom ilyenkor — s hogyan tarthattak az ismerőseim homo sapiens-nek, ha ilyeket csináltam, ilyen bakokat lőttem! Vagy nem tartottak annak? Kiismertek? S csak udvariasságból titkolták el, hogy észrevették, milyen szamár vagyok? Újabb ok a restelkedésre. Nem sikerült volna elhitetni a környezetemmel, hogy rendes eszü ember vagyo-k s rálestek a szc-moru titkomra? Mert én tudom, hogy nem találtam föl a gyakorlati ész puskaporát s micsoda komédiát kellett játszanom, hogy ezt a defektusomat a nálamnál okosabbak észre ne vegyék! Nem volt ez könnyű szerep ... Úgy beszéltem min-, dég, mintha okos volnék, arai nagykunszt a nemokostól s ez természetesenuem akadályozott meg abban, hogy úgy. 1926 jrniius 27. Deítre János Strófák az öregségről Irta: BAEDEKER
