Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)
1926-05-30 / 149. szám
16. oldal RACSMEGYEI IfAPLfl 1926 mőjus 30. Szépség és szerelem A nemi kiválasztás kérdéséhez Ne tekintsünk — mint ahogy tárgyunk azt joggal megkívánhatná — évezredekre vissza az emberiség történetébe, de pillantsunk vissza csupán a mai naptól kezdve a reneszánsz kor századaira és látni fogjuk azt, hogy ez aránylag rövid időtartam alatt is mennyi változásnak volt alávetve a »szépség fogalma.« A kultúra és az emberi lélök fejlődésével és nemesedésével együtt változott a szépségideái, akár elvont dolgokra, akár személyekre vonatkoztassuk azt. Minél emelkedettebb és műveltebb szellemű valaki, annál több szépséget fedez fel ábban, amit szépnek talál, vagy akit szeret. Nincs semmi a világon, bármily magasztosnak tűnjék is az fel, amelyet még csak hasonlítani is tudnánk ahhoz a szépségideáihoz, amely lelkűnkben sze- j relmünk tárgya iránt él. Nemcsak a mai modern társadalmi érintkezésben, hanem már az őskor mondakörében is szoros összefüggést találunk a szépség és szerelem között. Ezt az örök emberi kapcsolatot megtaláljuk a műveletien, primitiv népeknél éppúgy, mint a mai kor legfinomultabb idegzetű és legmagasabb intelligenciájú egyéneinél is, noha természetes, hogy náluk a szépség fogalma és ideálja az ö teljesen műveletlen és korlátolt gondolkodásuk és hiányzó esztétikai érzésüknél fogva olyan bizarr formában jelentkezik, amelyek a mi felfogásunk és esztétikai érzésünknél fogva bennünk inkább visszatetszést és . undort keltenek. A szépség nem maguknak a dolgoknak a tulajdonsága, hanem pusztán a szemlélő elméjében él és minden elme más és más szépséget vesz észre. Hogy milyen emberi tulajdonságokat tartanak szépeknek és hogy miként befolyásolja a szépség az ember nemi kiválasztását? Amidőn e kérdésekre választ keresünk, csak azokra a tulajdonságokra vetünk ügyet, amelyeket az egyéni ízlés különbségeitől eltekintve, nagyszámú embert tart zsépnek, továbbá csak a fizikai szépségről szólunk, amely a test formáiban és a bőr sziliében nyilvánul meg. A természetes csúfságot, a test szimmetrikus formáját, betegségek látható nyomait stb. minden népfaj olyannak tekinti, mint amely a személyes megjelenést torzítja. Hogy igazán szép legyen valaki, az egyénnek meg kell közelíteni nemének eszményi típusát. A férfi szervezetét az izomrendszer, a nő szervezetét a zsirpárnázat fejlettsége jellemzi, látható izmokat mindenütt szépnek tartanak a férfiaknál, gprnböiyü formákat a nőknél. A szépségnek van egy eszménye s az eszmény közös až egész emberi nemnél, azonban ez a szépségideál minden emberfajnál más és más.' Ez egy elvont fogalom, amely a maga valóságában, a maga tökéletességében élőlényen fel nem lelhető soha, mert még a legtökéletesebb, a legszebb lénynél is találunk valahol vagy valamiben olyan hibát, amely a szépség vagy a tökély mintaképének nem felel meg. Az európai knlturnépek szépségizlését illetőleg azt látjuk, hogy az úgynevezett ideális, halvány, szende, átszellemült szépségeknél ma inkább vonz a szenvedélyes. amit egy- helytelen mellékfogalom belekeverésével »ideges« szépségnek neveznek. Manapság a női szépség ideálja túlhaladja a »praerafalliták« felfogását, amelyek a nőkben az egyenes vonalat, azokat a karcsú, aetheri, túlságosan érzékíeletti formákat helyezték előnyben, amelyek nem az érett nő szabad egyéniségét fejezik ki, hanem bizonyos gyermekies, sexualis tipust mutattak. A szépség és szerelem között fennálló összefüggést nem a szépség által feltételezett esztétikai érzés idézi elő, mivel az esztétikai érzés belső jellemvonása az érdeknélküliség, míg a szerelemé éppen az ellenkező. Amennyiben szépség alatt az emberi szervezetben vagy a nemek bármelyikében rejlő jellemvonások teljes és tökéletes kifejlettségét értjük, úgy az ennek adott előny okát az egészség keltette ösztönszerü vonzódásban kell keresnünk. Miért keresi az ember élettársa megválasztásakor fajának legjobb, legtökéletesebb képviselőjét? Mert a test szépség minden tekintetben a testi tökéletesség vagy egészség külső kifejezője. Az ösztön, mely a szépséget a rútság elé helyezi, nyilvánvalóan a természetes kiválasztás hatalmából ered. A szerelem lényege és különfélesége mélyen és kifürkészhetetlenül nyugszik az-emberi lélek és az emberi élet mélységeiben. A modern, individuális szerelemnek első helyes megfejtését Shakespearenél találjuk, akinél a szerelem ugyan még emberfeletti szenvedély, azonban őnála már korának romantikus, ideális szerelmeit a legnagyobb mértékben egyénileg feldolgozott női alakok testesítik meg. Hogy mi a szerelem? Ha eltekintünk a romantikus és ideális felfogástól, akkor látni fogjuk, hogy a szerelem nem más, mint az emberi tipusnak fokozatos lelki finomodása és differenciálódása, az intelligenciának és az érzelemvlágnak a nyers erő fölé való kerekedése, a férfi és nő közötti társadalmi viszonynak nemzetgazdasági okokra, vagy vallási és erkölcsi eszmeáramlatok befolyására történő megváltozása, a személyiségnek megbecsülése, a nélkülözhetetlen életszükségleteknek biztosítása és a nemi életnek ebből származó akadályozatlansága, fellendülése és komplikációi. A lelki és erkölcsi értelemben vett ideális szépség után való vágyakozás adja meg a karakterisztikus jellemvonását a mai sexualis szerelemnek. Hogy egyazon egyén életében több egymásra következő szerelmi szenvedély fordult elő, efelől nem lehet kétség. De vájjon lehetséges-e az, hogy valaki egyidőben szeressen több embert? Max Nordau állítása szerint igenis lehetséges, mert éppen a modern kulturember sókszerü szellemi differenciáltságu az Oka az ilyen egyidejű többes szerelem lehetőségének. Szellemi lényünk a legkülönbözőbb színekben csillog, nem könnyű mindig a megfelelő complementair szint egyetlen egyénben megtalálni. A szerelem művészete csak az ismétlésekben nyilvánul. Vannak férfi és női Don Juan-természetek, akik örökké az igazi, az egyetlen örök szerelem keresésében fáradoznak. Sokan, talán a legtöbben sohasem találják meg az igaz szerelmet, mert nem találják meg az alkalmas objektumot hozzá és amint Rousseau olyan elragadóan mondja a »Vallomások«-ban — úgy halnak meg, hogy nem is éltek, örökösen gyötörtetve a szerelem szükségletétől, amit sohasem elégíthettek ki. Dr. Vécsel Jenő Idegen fészekben Irta : Szenteleky Kornél Sok minden megfordult az agyában. A revolver ugyan el van zárva, de férje rendelőjében elég sok méreg van, tudja melyik a szublimát, melyik az atropin, sőt neki is van néhány altatópora az éjjeli szekrényben. Ha mind bevenné, talán örökre elaludna. Milyen jó is volna: aludni... semmit se tudni... Megint visszanézett, az elsüppedt, az egyre sápadó és egyre szépülő múltra és ismét felzokogott. A nyájas boldog otthon, öreg családi házuk, a vén gesztenyefa és este a sötét, rejtelmes kert, csempelábu gödölyék esetlenek a fűben, nem messze, ott a fűzfák és égerfák felé a Sionle folydogál ábrándosán, önfeledten, mint a líceum szabadságos diákja, aki andalogva költi szerelmes verseit. Ö, mily messze van már mindez! De a legszomorubb az, hogy semmi, de semmi sem maradt belőle, minden eltűnt, mint alkonyi szincsoda, mint lehulló csillag a káprázatos, augusztusi égbolton. Eelült, kinyitotta kezét, mintha kérlelve kérné a múltat, hogy jöjjön vissza, vigye magával emlékeihez, a Sionle partjára... Azután ismét visszahullott a kerevetre. — Nem, nem! En nem mehet igy tovább! Nem sirt, nem voltak niár könnyei. Valami vad elszántság ömlött át a vérén, mint zizegő raisztrál. Ökölbe szorította kezét, amelyben nedves zsebkendő kuporgott. Meg akar szabadulni, szabadulni akar, lélekzeni, élni akar, ismét élni, beszélni a maga módján, a maga nyelvén. Vissza a múltba, igazi hazájába, vágyott szülőföldjére. Puy de Donba, Clermont-Ferrandba!... Vissza! Elszántsága és harciassága szinte felvidította. Sietve és boldogan csillogtak a régi képek, mint felgyuladt tarka ámpolnák: a kisváros uccái, virágzó almafák, a repkényes zárdafal, hegyre kúszó kis uccuk, vasrostélyos ablakok és meszsze a komor, ködös Puy de Döme. A prefektusék lányaival játszik egy sárga júliusi délután, fehér ruha van rajta, lmjában szárnyas fehér szalag, melyet jó anyja kötött meg gonddal és puha, simogató újakkal. Louise, a ta-nitóék vézna kislánya átkarolja a derekát és rajongva rebegi: —Olyan szép vagy, mint egy tündér! — Mint egy királynő! — kacagott Pauline, a prefektusék idősebb leánya és máris közre fogták, kört formáltak és énekelni kezdtek: Enfin nous te tenous Petit, petit oisean, Enfin nous te tenous Et nius te garderous. ö volt a kis madár! A platánok levelei között átszitált a napfény és ráhullott habos ruhájára. \ rigók versenyt énekeltek a vékonyhangu leánykákkal. Erezte, hogy szép, hogy legszebb, legkülönb a lányok között és boldog bizsergéssel, szelíd mámorban énekelte a választ: Dien m’ a fait pour voler, dentils, gentjls enfants, Dien m’ a fait pour voler, Laissez-moi tn’en aller! Azután Alfréd is eszébe jutott, a patikusék fia, aki szőke haját annyira béléfésülte a homlokába, mint egy ifjú Chateanbriand. Alfréd szerelmes volt belé, hiszen forró, suta leveleket irt hozzá s valami öreg antológiából lemásolta az összes szerelmes verseket. Hova ts lett Alfréd, mi történhetett vele?... Semmit se hallott többé róla. Istenem, hogy elszaladnak az évek, az ifjúság... Megint eszébe jutott a kismadár daia, aki szabadságért csipog s nagyon elszomorodott. Itt, idegenben, ellenséges környezetben egy férfihez van kötve, akit alig Iát, akit egyre jobban elfoglal a hivatása s aki mégis csak közelebb áll saját fajához, ehhez a nyers, lomha, ellenszenves fajhoz, amelyet ő sohasem fog megérteni és megszeretni. Milyen árva, milyen elhagyott! És milyen vigasztalan a helyzete!... Ha vissza mehetne, ha az anyja élne ... Meleg, kövér csöppek gurultak végig az arcán. Harcias elszántsága már elhalkult, mint távolodó katonák kürtje s most puha, szomorú, csüggedt csend rezgett a lelkében. A könnyek sok mindent megoldottak és megpuhitottak, de azért még nem hozták meg a fáradt fejlecsuklást, a bágyadt belenyugvást, a felborzolodó akarat tükrös elsimulását. Ekkor a cselédlány rontott be otrombán, kegyetlenül, piszkos ronggyal a kezében. Manón felriadt és zavartan, idegesen kérdezte: — Mit ákár mága? Miért bejön? — Kilincset puccolni —felelte a lapátfogu, egérszemü parasztlány és magyarázatképpen hozzá motyogta: -*■ Hisz’ ma szombat van. — Mit? Mi? — idegeskedett Manón, mert nem tudta, mit jelent ez a szó »kilincs«. Fölkelt, hogy a szótárt megkeresse, de a cselédlány, aki már megszokta, hogy asszonyával jelbeszéd segítségével értesse meg magát, a kilincsre mutatott és tisztogató mozdulatokat utánzóit. Manón azonban bosszankodott, hogy ez a maszatos parasztlány meglátta a könnyeit és ismét egyedül akart maradni titkos és tisztuló fájdalmával, ezért türelmetlen, elutasító mozdulatokkal hebegte: — Nem kell... kimenjen ... nem kell ... Én nekem van fáj- a feje... kimenjen ... Egyedül akarok ... A cselédlány kényelmesen kitopogott s azt mormogta, hogy neki mindegy. Manón alig várta, hogy betegye az ajtót. Gyűlölte, igaztalant!] és határozatlanul gyűlölte ezt a durva, lomha, csendes kedélyű parasztlányt. Nem a tulajdonságait, az egyéniségét gyűlölte, hanem a faját, amelyhez neki alkalmazkodni kellene, a nyelvét, melyet sehogyan se tudott megtanulni. Olyan ostobának és ellenszenvesnek látszott minden szokás, ami ettől a nehézkes néptől ered, olyan idegennek és értelmetlennek minden szó, minden nyelvi sajátság, mely semmi rokonságban sem volt a franciával, Nem fűd és sohasem fog tudni beleolvadni ebbe a lapos, lusta, zsíros és elbusuit világba, úgy érezte, hogy ez visszafejlődés lenne és megtagadása gall eredetének. Férjén kívül mindenki idegen volt számára s éppen a férje soha sincs mellette. Fáradtan, lelkismeretesen járja ennek a tespedt kisvárosnak betegeit, este meg hivatalos ügyeket intéz. Mintha minden nyűg és kötelesség, mely férjére fekszik, arra való volna, hogy elvegye tőle az egyetlen embert, aki ha bánatát nem is, de legalább nyelvét és gondolkozását megérti, ó, hogy gvtilölte ezt a földet és ezt a népet! t Visszafeküdt a kerevetre s egy René Bazin regény olvasásába kezdett, melylyel férje ajándékozta meg a napokban. Üres szemekkel olvasott végig néhány oldalt, figyelmét sehogy se tudta olvasmányára süriteni. Végre elhajította a könyvet. Az óramutató öt órát jelzett. Charles csak hét óra tájt jön haza. Felsóhajtott. — Milyen lassan múlik az idő! & Hét óra felé végre arra az elhatározásra jutott, hogy mindent őszintén el fog mondani Charles-nak. És nem felületes, ideiglenes megnyugtatást kér, hanem végleges megoldást. Hagyják itt ezt a lomha, gyűlölt és örökké idegen kisvárost, költözzenek el, vándoroljanak ki ...Vágy váljanak el, ha ő nem akarja itthagyni szürke, szomoni szülőföldjét. De igy nem maradhat tovább. Egyszerre csak vidám, francia párbeszéd csendül fel az előszobában. Charles jött s valakivel franciául udvariaskodik. Egy földi! Már a dohányzóban vannak... tiszta, pergő francia szavak ...A vendég csak francia lehet. Tapsolni szeretett volna örömében. A tükör elé futott, néhány kapkodó mozdulattal rizsport pamacsolt orrára és orcáira, végigfésülte haját és szinte berontott a karosszékben cigarettázó férfiakhoz. — Egy kedves vendéget hoztam, Riverain urat Parisból — kezdte Charles s a jövevény mélyen meghajolt. — Riverain ur egy párisi vállalat mérnöke s a villanytelep ügyében jött... Mikor Manón kezet adott ennek a nyurga, nyugtalan arcú. és gúnyos embernek, rögtön megérezte, hogy. ez az ember hamarosan valami rendkívülit, sőt bizalmasat fog csinálni vele. Ennek az embernek titokzatos küldetése van. Egy pillanatig döbbenten nézett rá, de aztán már mosolygott és kedveskedett. Bánja is ő, jöjjön akármi, csak el innen ... Szinte csapongó szilaj Sággal indult meg a társalgás, különösen Manón tobzódott a váratlan örömben. Riverain ur elmondotta, hogy négy-öt napig szándékozik a városban maradni, azután visszautazik Parisba. Párisba! — Én clermont-ferrand-i vagyok — ellensúlyozta Manón a mérnök Páris rajongását. — Én pedig párisi. Testestől-lelkestől párisi — mondta Riverain ur fölötte tapintatlanul. Manón ugyanis, mint minden vidéki francia, nem szerette s nem becsülte nagyon a párisiakat, de ez alkalommal ilyen apró, érdes mellékzöngékre nem neszeit fel. Végtelenül boldog volt, hogy beszélhetett, panaszkodhatott valakinek, aki az ő szeretett hazájából s aki minden bizonnyal megérti őt. — És senki sincs itt. akivel franciául beszélhetne, asszonyom? — érdeklődött Riverain ur vacsora közben. — ó, igen vannak asszonyok, akik, ha rosszul is, de beszélnek franciául, ők azonban nemcsak rosszul, liánéin rosszat is beszélnek. Gyűlölnek, mint idegen madarat, mely fészkükbe tévedt. — Szóval az idegen madár vissza szeretne repülni a régi fészekbe — nevetgélt Riverain ur és hörpintett poharából. Bajusza gúnyos árnyékot adott mosolyának. Manón semmit sem szólt, de boldog izgalmak sisteregtek belsejében. Ismét a régi gyermekdal csiripelt fülében, szinte fennhangon szerette volna énekeim: Dien ma fait pour voler, Laissez-moi m’en aller! Károlynak kellemetlen volt ez a feszes hangtalanság s ezért eképpen szólt: —Feleségem kissé ideges s ezért sokszor igazságtalan. Azután megtöltötte a mérnök poharát, aki igenlően bóiongatott és nevetgélt. Vacsora után Károly engedelmet kért, hogy rendelőszobájába vonuljon, mert sürgős levelet kell írnia egy betege érdekében. Mikor elment a hangulat íullasztó és perzselő lett. . — De hogy történt, asszonyom, hogy Ön otthagyta Franciaországot? — Magam se tudom. Charles kórházi orvos vplt, mikor szegény anyámat megoperálták. Segédkezett a műtétnél is. Anyám nagyon szerette őt s én is megszerettem... Nagyon jó volt hozzánk. Mikor pedig jó anyám meghalt, megkérdezte, nem mennék-e vele az ő hazájába. Eleinte érdekes kalandnak látszott a dolog. Nevetve bólintottam igent... Senkim se volt... Egyedül álltam a világban... így történt. — Nagyon sajnálom, kedves — mondotta Riverain ur és Manón keze után nyúlt. *
