Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)

1926-05-30 / 149. szám

1926 máius 30. BACSMEGYEI NAPLÚ 13. oldal Az utcától az uccáig és vissza (Nyelvészeti körséta) A kikristályosodott konzervatív tudo­mányos felfogással serdülő diákkorom­ban találkoztam először. Itt jelentkezett első ízben igazgatóm és osztályfőnököm védelme alatt, aki pontosan minden ked­den és pénteken szabadon elővezette édes ,ió miridannyiunk épülésére és okulására. Kilenctől tízig, tehát meglehetősen korai órákban ahhoz, hogy fogékonyságunk­kal szívesen közeledjünk hozzá, akár az édes, csalogató szirupos orvossághoz a stereotip szamárköhögések idején. Igaz­gatónk nem volt a sima kompromisszu­­tpok embere. Következetesen konok szé­kely ember volt, unitárius és amellett dávidferenci súlyos komplexumokkal ter­helt. Izzó gyűlölője a 67-es plattformnak az egész vonalon. Áz ő világában legjobb barátja, Ugrón Zoltán is hazaárulónak lett elkönyvelve, mert Í9 Ükben elkövette azt a blaszfcmiát, hogy a munkapárt lo­bogója alá settenkedett. A drága jó ur először tanár volt. másodszor lángostoru erény prédikátor, harmadszor »a haza mindének előtt ; címen alakult r.-t. mint szövetkezet helyi vezérigazgatója és csak ezután volt valahol messze, család­apa és főképpen ember. Az igazgató ur ilyen előzmények után minden kedden és pénteken kilenctől tízig átlag tizenötször hivatkozott tekintélyek­re, hogv előadásának hitelességét igazol­ja. Voltak kis érvei és nagy érvei. Ahogy ö nevezte: argumentumok, fis amikor az igazgató ur eg.v döntő argumentumot akart elhelyezni, akkor hivatkozott a M. T Akadémiára. Nem pazarolta Spó­rolj: vele és csak iontos esetekben szedte elő agyának egyik rekeszéből Ilyenkor mély csend támadt. A légy pirulva kért bocsánatot, hogy zümmögni merészel A diákokról nem is beszélve. Az igazgató ur pedig, ha katedráján a M. T. Akadé­miára hivatkozott, akkor ex katedra érezte magát és ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, hogy a M. T. Aka­démián kívül njncsen tudomány és ha esetleg mégis akadna a glóbuszon egy rebellis pont. ahol van, hát az egész biz­tosan nem olyan. Rossz nyelvek azt be­szélték, hogy a jó ur levelező tagja óhaj­tott lenni a minden tiszteletet megérdem­lő nemes és disztingvált testületnek, amit én el is hittem róla, anélkül, hogy ennek a kívánságának akarnám betudni az agyonkoszoruzott Akadémiára aggatott diszitö jelzőit. * Ezek a feledésreitélt reminiscenciák most egészen időszerűeknek bizonyulnak. Az újságok terjedelmes tudósításaiból olvasom ugyanis, hogy a százezer pengő forintból nagyranőtt tudós társaság csar­noka az elmúlt napokban hangos és szenvedélyes viták színhelye volt. A plé­dekbe burkolt komoly öreg urak, komoly konventikulumot ültek a »veszélyben for­gó nyelv érdekében foganatosítandó pre­ventív intézkedések tárgyában«. Az aka­démikusok lévén tavasz, amikor kisütött a nap, rügyeznek a fák és jól viseli ma­gát a köszvény, elhatározták, hogy ki­lépnek a passzivitásból és ők, a nagy idők tanúi, dörgedelmes vétót üzemiek, igazságos és purifikáló hangulatukban. Ez az elhatározás nagyon szép és majd­nem olyan nagylelkű, mint maga az Aka­démia alapításának gondolata, amely ed­dig adta már nyelvünknek a Szemlét, a kiadványokat és Vojnovieh Gézát. És Császár Elemért. És így tovább. Ez a dicső múlt pedig kétségtelenül kötelez. Legalább annyira, de semmiesetre sem kevesebbre, mint a rang, vagy akár a mód. És én sietek nettt kételkedni benne és gyors lenni ama jószándék honorálá­sában, hogy hajdani osztályfőnököm ál­tal a tudomány kizárólagos jogforrásá­nak nevezett intézmény, ezúttal sein vég­zett haszontalan munkát. És pedig azért nem, mert tiz napon át afölött tanács­kozott a M. T. Akadémia nyelvészeti szakoszálya, hogy aé élet siralomvöl­gyének az a tér epresbe, ahol az ember napi sétáját, a konflis napi robotját., a villamos napi elszólását végzi, marad­jon.e változatlanul utca, vagy pedig szankcionáltassák szokásjog erejénél fogva az uccu. Az akadémikusok tiz na­pon keresztül húzódott viíasorözata arra enged következtetni, hogy nem volt gye­rekjáték ezt a problémát szárazon meg­úszni. Az egyetlen egy betű fölött meg­indult ádáz küzdelemben hir szerint el­vesztették flegmájukat a kolerikusabb ta­gok és többüket kihozta sodrából az a határtalan destrukció, amely közismert asszimiláló képességével még a szolidá­ris Akadémián is ellentétes felfogásokat idézett elő. Az akadémikusokat végered­ményében már nem is 3. vádlottak pad­jára ültetett c betű érdekelté, hiszen a tizenegyedik napon szótöbbséggel ki­mondták. hogy átok alá veszik az uccdt, mert csakis az utca a helyes. Jogerősen. Nagyobb aggodalommal foglalkoztatta őket és ütött szeget a fejükbe az' a föl­fedezés, hogy ha fiz napot vett igénybe ebből a drága és amugyis rövid életből ez a piszlicsár betüvita, akkor föltéve, de meg nem engedve, mennyi időt rabol­na el egész, szavak kigyomlálása a szó­tárból. Idők jele. . . * 1 ' ■ Sajnos, nem vagyok abban a helyzet­ben, liogy^ a silány gazdasági viszonyok lázas kenyérkeresési korszakában az Akadémia döntésének indokait sorra és rendre végigvizsgáljam. Én egy jámbor és szófogadó alanya vagyok a tekinté­lyek intézkedéseinek, aki tudomásul ve­szem, hogy ezután uccu. helyett utca lesz. És punktum. De mit szólnak hozzá a sza­badon verselő .költők, az ábrándos sze­relmes-levél írók és a tudós társaság szolgálatonkivüll riválisa, a Vörösmarty­­hoz címzett akadémia. És hogy vélekedik erről az Ítéletről a varrólányok serege, amely éppen csak hogy használni kezdte az uccát mert állítólag ez volt vérsze­gény utolsó évtizedünkben az intelligen­cia fokmérője. A M. T. Akadémia szavát eddig nem értette meg az ucea. Vájjon meghallja-e ezúttal az utca? Mesterházy Ambrus OK KETTEN Irta: BAEDEKER Az ismert jeles iró betoppan a nem kevésbbé ismert áldozatkész kiadóhoz s minden bevezetés nél­kül — mert igen kíméletlen ember — igy szól: — Kéziratot hoztam. A kiadó feljajdult:- Szent Isten! Az iró. - Mért ijed meg? Az én könyveimen még nem sokat vesz­tett. A kiailp. — Nem is nyertem raj­tuk sokat. Az iró. — Mindenesetre többet, mint én. A kiadó. ~~ Ne tessék afíektálni! Az újságok a tavaly megjelent munkáját agyba-föbe dicsérték, sőt Schöpflin Aladár irodalmi esemény­nek mondta. Oly eredmény, amely fölér azzal a kis anyagi sikerrel, amellyel a kiadása rám nézve járt. Az iró. —- No igen. De hát ez csak erkölcsi haszon és merő ma­­gasztalásból nem él meg az ember... Most valami igen ’jót hoztam. A kiadó. — Az iró urak mind ez­zel jönnek. Még nem láttam szerzőt, aki nem azzal állított be hozzám, hogy most hozza a legsikerültebb müvét, pedig — Az iró. — Pedig? A kiadó. — Néha bizony ebneres marhaságokkal és hüdéses butaság­ra valló kéziratokkal kedveskednek nekünk. A saját müvét a legnagyobb antitalentum is a század leg­tökéletesebb alkotásának tartja. Az iró. — Istenem, Ha még ez a kis önbizalmunk se volna!.. Amit most tisztelettel átnyújtok Önnek, az igazán értékes dolog, amelybe belefektettem minden tehetségemet. A kiadó. — Minden tehetségét? A karácsonykor megjelent, köny­véről is ezt mondta Csodalatos, hogy még maradt. Az iró. — Mi? Könyvpéldány? A kiadó. — Az is. . fin azon csodálkozom, hogy telictségc ma­radt, holott azt - vestrissima ver­ba! - - egészen a tavalyi müvébe temette. Az iró. — Az effajta állításokat nem szokás szószerint értelmezni. Ha az ember minden hevével és szenvedelmével körülölel egy nőt, marad még szeretnie mások részé­re is s ha az iró minden képességét beleöli egy könyvébe, marad még ereje, hogy újabbakat írjon. Jut is, marad is. .4 kiadó. — Szerény kis ibolya! ... Nos hát, nézzük, mivel akar tönkre­tenni? Mit hozott? Remélem, re­gényt. Az iró. — fibben a reményében csalatkozik. Novellákkal jövök. A kiadó.,-rr Brr! Az iró. A borzongásától nem vagyok megsértve, mert föltétele­zem, hogy sz a mű tarnak szól s nem a novelláimnak, amelyeket az én nagylelkű és áldozatkész kiadóm még nem ismer. Ha maid elolvasta őket egészen más indulatszóba fog kitörni. Akkor nem fog berregni. A kiadó. — Óh. én tudom, hogy a kérdéses novellák jók. S éppen ez a rossz... Ami pedig a tiltakozáso­mat illeti, azt valóban maga a most népszerűtlenné lett műfaj váltotta ki belőlem s nem az ön módszere, ameiv művészi, nagyon is művészi Künstlerisch. allzu künstlerisch ... De hát. kedves Mester, nem tűnt fel Önnek, bogy a novellák a rövid lélekzetüknél s a gyors megoldá­suknál fogva nem tetszenek a mai közönségnek? Én, aki kereskedek velük, én bizony észrevettem s azt tapasztaltam, hogy mennél jobbak, annál kevésbbé kellenek Az olvasó­publikum sokkal nyugtalanabb és szakgatottabb, semhogy az elbeszé­lés művészi formáin kielégíthetné. A mai olvasó beteges mentalitásának és csapongó fantáziájának a fan­tasztikum, az egzotikum s a perverz irányzat kel) Regényben, még a ko­molyabb st hüben is, talál legalább érdekíeszitő mesét, néhány izgató helyzetet és szerelmes fejezetet, de azok a prosperménmée-i és konrád­­ferdinandrneyeri tökéletességek, amelyekkel ön és néhány kollégája próbálják emelni az elbeszélőirodal­munk nívóját, akalmasabbak arra, hogy a szerzőiket halhatatlanná te­gyék az irodalomtörténetben, mint arra, hogy népszerűséget szerezze­nek nekik a könyvesboltokban Az iró. — Megnyugtathatom önt. kedves pártfogóm. Én tavaly óta sokat javultam, — rnúr nem írok olyan jól. Rám se fog ismerni, ha átlapozza ezt a könyvet, s be fogja ismerni, hogy előnyömre változ­tam ... Ez a tizennyolc rövidség éppen annak a publikumnak való, amelyről ön beszélt. A tárgyakat úgy válogattam meg, hogy a szen­zációra éhesek is megtalálják a számadásukat mellettük. A kiadó. — Rám nézve az a fő. hogy én találjam meg a számadá­somat. Az iró. — Hiszem, hogy a könyv kelendő lesz s ön szívesen fizet majd fejedelmi honoráriumot értté. A kiadó. — Még nem tartunk ott. Mielőtt erről a rám nézve is fontos kérdésről tárgyalunk, tájékozódni óhajtok, hogy milyenek ezek a no­vellák ... Ha megfelelnek az ízlé­semnek, helyesebben a közönségé­nek, akkor hajlandó leszek, vagy ahogy egy irótársa szokta mondani: haj leszek iandó önnel megálla­podni. Az iró. — Meg kell jegyeznem, hogy az igényeim ezúttal nagyob­bak, mint eddig voltak. Viszonzásul a koncesszióért s a tehetségleépité­sért, amelyet , az ön s a vevői ked­véért tettem s a megalkuvásért, amelyre a közízlés kielégítése érde­kében határoztam el magam, na­gyobb tiszteletdijra tartok igényt, A kiadó — Újabb pisztolyt sze­gez a mellemnek. Gondolja meg, kérem, hogy családapával beszél. Sein az én helyzetem, sem az álta­lános konjunktúra nem olyan, hogy hasonló követelésekkel lehessen elő­állni. Azért egyelőre csak a nagyobb tiszteletet szavazom meg a a díjról, majd később beszélünk ... Nos, hát lássuk, van-e a kérdéses elbeszé­lésekben groteszk és fantasztikus elem? Az iró. - Ha csak ez kell! Edgar Poe, Hans Heinz Ewers és Gustav Meyrink legedzettebb olvasói is ludbőrözni fognak tőlük. Ha akarja, fölolvasok egyet. ,4 kiadó. — Fölösleges. Eltekintve attól, hogy egy idő óta-egyáltalában nem olvasok — régi kiadó vagyok, kérem alássan! — megbízóin a sza­vában. Ö11 sokkal komolyabb iró. semhogy a hivatását ne fogná föl magasztosan s ha ön azt mondja, hogy a novellái borzalmat keltenek, ludbőrt idéznek elő, szóval esztikai hatást és nemes elragadtatást kelte­nek, akkor ez bizonyosan igy lesz. Az iró. — Köszönöm a bizalmát. Hogy a kiadóm meg legyen velem elégedve, épp oly fontos rám nézve, mint hogy a publikumnak megnyer­jem a tetszését. A kiadó. — Kedvében kell járni mind a kettőnek. Mondja, van-e ezekben az apróságokban humor? Meri e szomorú időkben épp oly szükség van egy kis földerítésre, mint nagv szárazság idejében jóté­kony esőre. Az iró. —- Az imént már említet­tem, hogy alaposan megjavultam. Lemondottam a forma tökélyéről s c helyett annyi humort, viccet, sza­tírát. iróniát, elmésséget és esprit gaulois-t halmoztam föl a kötetben, hogy ennyi derűt Rabelaistől máig senki se látott egy rakáson. Maré Twain. Sipulusz, Karinthy együtt­véve. — De jobb, ha hallgatok, mert még azt a benyomást kelthetném, hogy dicsekszek. Csak annyit mon­dok. hogy én is mulattam, amikor el­olvastam őket, pedig — amint tudja — difficil olvasó vagyok. A kiadó. — Ez a kijelentése meg­nyugtató. Mert az a derék ember, aki ötven, hatvan, sőt nyolcvanezer koronát guberál ki egy könyvért, nem zokogni akar, amikor azt ol­vassa, hanem nevetni. Ha már ne­vetségessé tette magát, hogy pénzt ad könyvekért, hát legalább neves­sen ő is Az iró. No, aki ezeket a dolgo­kat olvassa az nem lesz buskomor, sőt örülhet, ha a sok nevetéstől meg nem pukkad. Egyet e novellák kö­zül fölolvastam tegnap egy barátom­nak és a feleségének. A hatás rend­kívüli volt. A féri annyira kacagott, hogy lefordult a székről, a nő pe­dig — A kiadó. — Nos, a nő — Az iró. Hogy azzal mi történt nevettében, azt el se mondhatom. Ön mint tapasztalt kiadó, s igy te­tőtől talpig litterátus ember, ugy-e tudja, hogy amit ki szabad nyomat­ni, azt sokszor nem lehet élőszóval előadni? Ma reggel tudakoltam a hogylétüket és őszintén örültem, a mikor hírül hozták, hogy mind a ket­ten jobban vannak. A kiadó. Ha csak mind az igaz, amivel, kedves szerzőm, ön dicsek­szik ... Az iró. — Kérem, olvassa el a Két Szoknya címűt, és majd meglátja... De ne székre üljön, mert arról már a harmincadik sornál legurul, hanem kényelmes és lehetőleg széles kere­­vetre, amelyen könnyebb megtarta­ni az európai egyensúlyt. .4 kiadó. Nem elég, hogy el­adom a könyveit, még olvassam is Őket?

Next

/
Oldalképek
Tartalom