Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)

1926-05-23 / 143. szám

1926 május 23.

KÜLÖNVÉLEMÉNY

■ • H

Hosszspekuláció a fiatalsággal

Végre Voronoffnak is igaza lehet, hitemre mondom, mert elvégre egy ilyen Voronoffnak is igaza lehe néha. A rokkantak, az elaggottak, a vének és egyéb ökcióképtelenek, akik , járnak egynéhányan közöttünk, legalább is igy gondolkoznak felőle. De egy kis baj mégis csak Van a Voronoff megfiatalodási krétája körül, mert 1926-ban is akad egy pár ember, aki fütyül a tudákosok harsogó reklámlármájára és juszt se hajlandó elfogadni egy orosz emigráns testvérpár üzleti tranzakcióját.

A világsajtó hasábjain ma nem lehet lélegzetet venni. Az ember gyanútlanul ebédel, közben újságot lapoz és már a harmadik oldalon majommirigyekbe üti az orrát. És az uccán sem lehet csak úgy nyugodtan sétálni és tavaszt kiélvezni és öreg koldusok iránt részvétet érezni. Ennek a két orosznak, aki a szék námosság legszélesebb lchetőüégü fővár fosában, Parisban, ütötte fel a sátorfáját kétségtelenül okos és ravasz kis taktikája van. Úgy darálják a korhatárt, á hatások percre kiszámított jelentkezési idejét, hogy attól a legkörmönfontabb riporter is falnak megy. És a publikum! A publikum, amely egy villásreggelire fölfalja a Voronofí-szenzáció, akár a döorni remete Vilmos, annak idején az ellenfeleit. Ma mindenki Voronoffhoz siet. Az öreg ordas majmok fölkeresik Afrika rengetegeiből és a kreten és szenilis öreg urak Európa beteg és csenevész kulturdzsungeljéből. ,

Voronoff, illeve noffok — igy Írják a lapok — szúrnak, vágnak, injekcióznak, kísérleteznek, majmokat melegre tesznek, tabeszes dadogókat hidegre tesznek. És — cat viszont nem írják a lapok — sok százezer embert palira vesznek. És éljen a kritika — mert mindent a kritikai érzék nagyobb dicsőségére Iszánunk — senkinek sem jut eszébe utánanézni, vájjon ven-e a Voronoíffivéreknek legalább orvosi diplomája. Ha nem is mindjárt kettő- Csak a kettőnek egy. Közösen. Mert, én ismerek orosz hordárokat és színházi kellékeseket és hotelportásokat, akik az emigrációban úgy élnek és úgy grasszálnak, mint grófok, hercegek és tönkrerendjelezett gárdatábornokok. Ha ezek igy fölszálltak, mi lehetett odahaza Prof. Voronoff? De az) is lehet, hogy Voronoff odahaza is előkelő volt. Ebben az: esetben is stílusos a dolog. Mert az orosz felső osztályok tagjai ma kiskocsmákban muzsikálnak. Miért ne muzsikálna a prof. is. Elhegedüli a megfőzött tömeg nótáját, hogy attól koldul. Illetve attól fiatalodik. Mindegy. Nekem nem tetszik ez p Voronoff, aki irtó szent-háborút hirdet a majomtársadalom léte ellen és eiinek az érdekében reniegökezü vénekkel toboroz Európában végig az ir-partoktól a dardanellákig.

És föltéve,, hogy Voronoff egy brilliáns szak-sarlatán és föltéve, hogy Voronoff úgy ismeri a Darwin elmélet koronatanúit; mint horribile dictu Lendl Adolf, mit kezdjek ezzel az életgyárossal és fiatalító nagyiparossal, aki kizárólagos vezérképviseletet szerzett a kontinensen a vének számontartására. Mit lehet egyebet csinálni, mint beleszürkülni a saját sánta érveinek mérgező hatású gombostűit. Amitől nem fog megfiatalodni. Sem az érdemei öregbedni. Mert elvégre, tekintettel a tekintendőkre, a majmoknak is tartozunk annyi előzékenységgel, hogy megvédjék őket, legalább a Voronoffokka! szemben. A felfrissített és első kiadású és nyomdaszagu Voronoíf-interjukkal egyidőben jelent meg a lapokban Nemes Nagy Zoltán budapesti orvos-szélhámos leleplezése, a kit nyilván azért csíplek fülön, mert többre vitte, mint mestere, akit Voro-BÁCSMEGYEI napló

noff személyében diktált be az érdeklődőknek. Én nem vagyok a különféle ómenekkel szemben jóakaratulag elfogult, de mégis — én már ilyen vagyok — hogy enyhén és betűt eltűrő hangon fejezzem ki magamat, nagyon furcsának találom, hogy Voronoff következetesen leendő eredményekről számol be, újságíróknak körinterjukban húszéves vígan csaholó kutyákat nevez meg. Tapasztalt és élemedett komondorokat, akik már lcugatták kenyerük javát, mire megérkezett a világfelfordulásszülte bajnok, hagy életbalzsamot spricceljen a Bodri köszvénycs lábikrájába. Voronoiinak kellenek a kutyák. A kutyáknak nem kell Voronoff. Ennyi a külömbscg. Csekélység. Szót sem érdemel. Oltást még kevésbbé.

Nem kívánja senki Voronofftól, hogy automatájába beledugjon egy, a solierinói csatából visszamaradt agg harcöst és azt fölmutassa az erkélyről, mint Napóleon az egynapos római császárt, hogy visszaadja áldozatának fogát, haját és illúzióját, de legalább hozzon a teremburáját neki, egy öreg gráci tábornokot, aki úgy fog egyszer, csak egyetlen egyszer — ne mondja, hegy nincs szivem — eldeíilirczni a Kait,'er Burg előtt, mint mondjuk kapitány korában cselekedte.

De Voronoff hallgat, mosolyog, misztikus tégelyek közt, majmok zengő kacagását absztrahálja és nyilatkozik olyan végtelenül, hogy a tenger végtelensége hozzá képest egy csucshurutos tengeri malac. Nem egy öreg. Egy fiatal. Egy Bicsérdy ez a Voronoff. Aki úgy győzi le a halált, akár az adakalei .retek-postcl. Egy majomoltást ad, ami fiatal. Ilyen fiatal.

Mcsterházy Ambrus.

ŐK KETTEN

Irta: BAEDEKER

Néha a jó Homérosz is alszik, s megtörténik, hogy a hatalmas Shakespeare is álmos. Valamit nem jói irt meg ez a nagy költő és nem kisebb' történetíró.

Amikor Julius Caesart Brutus és Cassius eltették láb alól, Marcus Antonius nem szaladt mingyárt a Fórumra, ahogy Shakespeare sejteti, hogy föltüzelje a móbot Caesar gyilkosai ellen. A nagy demagóg első útja nem a néphez vezetett, hanem Kleopátrához, a Nílus csábos asszonyához, aki szeretőjének a Tiberis iobbpartján fekvő egyik házában lakott. Első akart lenni, aki értesíti őt a nap eseményéről, amelyet nem kürtölhettek világgá az akkor még nem létező cstilapok.

Antonius barátja volt Caesarnak, de titkos imádója is Egyiptom bűvös kis hölgyének, aki szent volt előtte amíg Caesar élt, de rögtön vágya-tárgya lett, amint ez Brutus tőrétől elesett. Meghatva a veszteségtől, mely öt nemes barátja erőszakos halálával érte, s izgatva, fütve a reménytől, amely a széptestű asszony felé vonzotta, fiatalos sietséggel rohant Kleopatra villájába.

Az mosolyogva fogadta:

—- Rég láttalak, Antonius.

Antonius. — Még nem tudsz semmit, szép királynő?

Kleopatra. — Újságot hozasz?

Ant. — Retteneteset. Caesar —

Kleop. — Beteg?

Ant. — Rosszabb.

Kleop. — Mi történt?

Ant. — Caesariontiak nincs többé apja.

Kleopatra ájüldözött. Nem volt

szerelmes Caesarba, aki apja lehetett volna, de kedvelte őt, s örült, hogy fia született tőle. Oly körülmény, amely hizelgett a hiúságának, mert a legális hitvesei nem vitték eniiyire... A szenvedelmes Antonius, a nőknek e nagy bolondja és bolondja, természetesen visszaélt a helyzettel, eszméletre csókolta az ijedt asszonyt, s csak akkor hívta Khármiont, a királynő főkomornáját, amikor az már teljesen magához tért De nem tűrte őt sokáig az úrnője mellett, s a hűséges nőt hamarosan kiküldte azzal a megokolással, hogy — periculum in mora!

— bizalmasan kell megbeszélni, hogy ily foradalmi viszonyok közt mi lesz a teendő.

— Én pakolok és hazavitorlázok,

— mondta határozottan .Kleopatra.

— Az én uram ér, parancsolom nincs többé. Semmi dolgom ezután Rómában.

Antonius. — Helyes, királynő. Ró ma most nem biztos hely. még nem dőlt el, hogy a polgárháborúban, a

mely ez órában kitör, ki marad fölül. Így hát nem marasztalhatlak. De lesz idő, amikor én teszek benne az ur, s akkor —

Kleopatra. — Adj kíséretet mellém, Antonius, hogy biztonságban tehessem meg az utat a legközelebbi kikötőig. Alig várom, hogy hajóra üljek.

Ant. — Mily szívesen mennék Veled, szivem királynője, de nekem még itt halaszhafatlan dolgaim vannak. Meg kell szerveznem az ellenforradalmat

Kleop. — Furcsán beszélsz, jó Autóniusz. Mely címen kísérnél utamon? Én Caesar mosolygós tulajdona voltam s most gyászoló özvegye vagyok. Mi voltál s mi vagy te nékem? Neked hagyott talán Caesar végrendeletileg?

Ant. — Bár megtette volna! De erre a nagy férfiú, fájdalom, nem gondolt, ö a boldogságában sem a te jövőddel sem az enyémmel nem törődött.

Kleop. — Antonius! Antonius! Neked most is pajkos gondolataid vannak.

Ant. — Amelyeke! Te provokálsz, istennőm.

Az »istennő« közben kiadta a rendeletet, hogy mindazt, amit Rómába magával hozott s amit'Caesartól ajándékok címén kapott, csomagolják lálákba, és semmit, aminek értéke van, itt ne felejtsenek. Aztán igy szólt Antoniushoz;

— Te csak nem tagadhatod meg magad, Marc Anton. Ahogy aszszonyt látsz, megkívánod.

Ant. — Mily tévedés, szép aszszomyom! Nagyon szépnek kell lenni annak a nőnek, akit a magamévá tenni vágyok. Kortársaim közt nincs senki, aki e tekintetben válogatósabb volna mint én.

Kleop. — Mégis, már annyi viszonyod volt, ha hinni lehet a Fámanak . . .

Ant. — Lehet hinni. De hát télietek én arról, hogy annyi a szép aszszony: S arról, hogy Te eddig Caesarhoz való viszonyodnál fogva számomra megközelíthetetlen voltál, s hogy ily körülmények között olyan szépségekkel kellett megelégednem, akik egymással összehasonlítva ugyan nagyon szépek, de hozzád mérve egészen közönséges nőmbe-' rek voltak?

Kleop. — No, hogy e némberek nyelvén nagyszerűen tudsz beszélni, az bizonyos.

Ant. — Tudok a tiéden is . . . Óh, királynő, ha én abban a kedvezésben részesülhettem volna mint Julius, s megajándékoztál volna drága szerelmed legvégső nagy kegyével, akkor egészen más ember lennék! Akkor azt mondanák: Antonius, a

legállhatatosabb szerető s a leghübb szív Európában és Afrikában. Akkor vak lennék minden női bájjal és siket minden Circe-énekkel szemben.

Kleop. — Hízelegni, azt tudsz, látom.

Ant. — Azt mondod, amit érzek, Kleopatra. Én katona vagyok, s nem szónok és filozófus mint Cicero, akivel vitatkozni szoktál, s nem iró és poéta mint Caesar, akivel szerelemről s egyéb édességekről diskuráltál. Az én nyelvem úgy beszél, ahogy a kardom vág, — egyenesen Szeretlek, hölgyem, amióta először megláttalak, s azóta az érzékeim lázongásától nincs nyugtom. Hogy birtokba vett Téged Caesar, a Szerencsés. az interdictum volt nekem. Bárki másé lettél volna, elraboltalak volna tőle. A sorsom azt akarta, hogy az övé s igy rám nézve sacrosanta légyül. Most ez az állapot megszűnt, s az igényemet ezennel bejelentem.

Kleop. — Ne feledd, hogy királynővel beszélsz, akit nem lehet úgy possessio-ba venni mint egy rabszolganőt vagy egy Lais-szabásu és természetű nőcskét.

Ant. — Tudom, ki vagy, de azt is, hogy én ki vagyok. Én is király vagyok, ha nincs is korona a fejemen. Caesar is az volt bár őt se koronázták azzá. Nem hallod a római uccák zaját, zsibongását? A harcikiáltást, amely már is végigsüvit a Város terein s a via sacra-n? Nem hallod? Rómában polgárháború lesz. Két párt küzd majd egymással, — az egyik Brutus és társaié, a másik az cnvém s barátaimé. Ezt az órát elloptam az akciótól, amelynek a vezetése rám vár. elloptam, hogy tisztába jöjjek Veled. Aztán megyek győzni vagy meghalni. A tervem is kész. Enyémnek kell lenni a világbirodalomnak, s ha a hatalmat kilőtte nem tudom elérni, szövetkezem egv társsal, esetleg kettővel.. Megszerzőm a diktatúrát, s akkor én leszek a világ ura.

Kleop. — Nagyobb akarsz lenni Caesarnál?

Ant. Nem, de kisebb se. Az örökébe akarok lépni. De megvallom, mindent akarok, ami az övé volt.

Kleop. — fia a női ösztönöm nem csak, ez a kijelentés ream vonatkozik.

Ant. — Eltaláltad, drága asszonyom. S én bízom a sikerben. Hiszen még Cicero is. aki éppen nem barátom, elismeri, hogy Róma legkülömb katonája vagyok. Mindent remélek, Kleopatra.

Kleop. — Sikert kívánok Neked, Antonius.

Ant. — Biztatás akar ez lenni?

Kleop. — Magyarázd, ahogy jól esik neked.

Ant. — Óh, mily kevés!

Kleop. — Csak nem kívánhatod, hogy a Caesarom halála utáni órában a nyakadba ugorjak vagy az öledbe üljek?

Ant. — Nagyon kellemes dolog volna. Kleo. de erre most igazán nem érek rá. Föl kell világosítanom Róma polgárságát s hadsereget kell szerveznem. Tulajdonképpen csak búcsúzni jöttem, mert Te kénytelen vagy menekülni, s én nem engedhetlek el anélkül, hogy a szerelmemről ne biztosítsalak.

Kleop. — Köszönöm, jó Antonius. Jó szájízzel távozhatok hát Rómából, tudva, hogy marad itt valaki, a ki szívesen gondol rám.

Ant. — Óh, Kleopatra! Majd megőrülök érted, s ha nem gondolnék a világtörténeti missiómra, akkor itt nyomban •—

Kleop. — Nagy a vágyad és élénk a fantáziád, Antonius. De ismétlem, királynékat nem igy hódítanak meg s nem vesznek birtokba in flagranti

17. oldal