Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)

1926-05-22 / 142. szám

4. oldal BÄCSMEGYEI NAPLÓ 1926 május 22. Ausztria felszabadul a Népszövetség ellenőrzése alól Külföldi kölcsönt akar felvenni az osztrák kormány Becsből jelentik: Ramek kancellár és Kollmann pénzügyminiszter junius ele­jén Genfbe utaznak, hogy részt vegye­nek a Népszövetség tanácsának ülésein, amely dönteni fog Ausztria ellenőrzé­sének megszüntetéséről. A szanálást megelőzőleg, amikor a Népszövetség megszavazta Ausztria nemzetközi köl­csönét, az osztrák kormány kötelezett­ségeket vállalt, hogy az államháztartás egyensúlyát helyreállítja és minthogy Ausztria az összes vállalt kötelezettsé­geket teljesítette, Ramek kancellár a Népszövetségföl a kontroll megszünteté­sét fogja kérni. A Népszövetség már január elsejétől kezdődőleg korlátozta Zimmerrnann fő­biztos hatáskörét, a diktátor azonban még mindig beleavatkozhat bizonyos állampénzügyi kérdésekbe. Most előre­láthatólag végleg megszűnik Zimmer­­man.n dr. megbízatása és helyette a Népszövetség bizalmi embert fog kül­deni Becsbe. Erre a pozícióra Zimmer­­mann ár. titkára, Van Roost dr. van kiszemelve. A bizalmi embernek fel­adata csak megfigyelés és esetleges je­lentéstétel lesz. A Népszövetség júniusi tanácskozá­sán az osztrák kormány kérni fogja, hogy bocsássák rendelkezésére a nép­­szövetségi kölcsön még nem folyósított, külföldi bankoknál deponált maradvá­nyait. Ausztria a népszövetségi kölcsön­ért 8—9°/o kamatot fizet, ezzel szemben a külföldön zárolt összegekért csak 3%-ot kap. Az osztrák kormány ragasz­kodik ahhoz, hogy végre felszabadítsák a zárolt összegeket, amelyekből az osztrák ipar számára szeretne olcsó hi­teleket nyújtani. Parlamenti körökben ait a hirt is korpoltáiják, hogy Ramek kancellár a Népszövetségtől engedélyt akar kérni arra, hogy Ausztria belfö'di, vagy kül­földi kölcsönt vehessen fel még ebben az esztendőben. Ausztria ugyanis csakis a Népszövetség engedélyével vehet fel újabb államköicsönt. Az osztrák kormány reméli, hogy a Népszövetség nem fogja Noviszadról jelentik: A háború előtti régi magyar illetéktörvény rendelkezé­sei szerint az ötezer koronán felüli pe­res ügyekben az Ítéleti illeték egy egész egy tized százalék volt. 1915-ben az i'jabb magyar illetéktörvény az ötezer korona értéken felüli perekben a bélye­gekben lerovandó ítéleti illetéket 1.1 százalékról, progresszív emelkedéssel, 1.1—1.9 százalékra emelte fel. 1922 január 1-én az akkori pénzügy­miniszter rendeletileg szabályozta az ötezer jugoszláv korona értéken felüli perekben lerovandó ítéleti illetékek kér­dését. E rendelet szerint ötezer korona értéknek megfelelő perekben az ítéleti illetéket 1.1 százalékban hagyta meg, mig ötezer' koronán felüli perekben az Ítéleti illetéket három százalékra emelte fel. 1923 november 15-én lépett életbe az uj illetéktörvény, amely az ötezer diná­ron felüli perekben az ítéleti öleteket három százalékban állapította meg. Mindmostanáig ezekkel a törvényben felemelt illetékekkel nem volt baj, mert a bíróságok minden esetben lerovatták a peres felekkel a magasabb ítéleti ille­tékeket, azonban a noviszadi tartomá­nyi pénzügyigazgatóság most megkez­dette "az 1922 január 1-e és 1923 novem­ber 15-e közt ötezer koronán felüli pe­rekben lerótt illetékek megvizsgálását .és a megállapított illetékkülönbözetek behajtását. Legtöbb fél azzal az indoko-: megtagadni hozzájárulását és ez esetben az ossztrák kormány a felveendő köl­csönt szintén a nagy krízisben levő osztrák ipar szanálására szeretné fordí­tani. v lássál tagadta meg az illetékkülönbözet kifizetését, hogy megfelelő előlegeket adott ügyvédjének, akinek kötelessége volt az ítéleti illetéket leróni. Az ügy­védek ezzel szemben arra az álláspont­ra helyezkedtek, hogy ok leróttak annyi ítéleti illetéket, amennyit az érvényben volt illetéktörvény előirt, de nem res­pektálták a miniszternek 1922 január el­sején kelt rendeletét, mert a miniszteri rendelet ellentétben állott a törvény ren­delkezéseivel és miniszteri rendelet nem hatálytalaníthatja a törvény intézkedé­seit. A vajdasági bíróságok is ezt az állás­pontot foglalták el és nem követelték a miniszteri rendeletben megszabott ma­gasabb illetékek lerovását, amelyek sok millió dinárra rúgnak. Most, hogy a tartományi pénzügy­igazgatóság mégis megkezdette a ma­gasabb illetékek és a tényleg lerótt ala­csonyabb illetékek közti különbségek behajtását, a vajdasági ügyvédi kamara szerdai választmányi ülésén több ügy­véd panaszára tárgyalta ezt az illeték­ügyet és úgy döntött, hogy memoran­dumot intéz a pénzügyminiszterhez és a noviszadi tartományi pénzügyigazga­­tósághöz, amelyben kéri, hogy a meg­indított illeiékkihágási eljárásokat füg­gesszék fel és a miniszter ismerje el, hogy a felemelt illetékek számítása csak 1923 november 15. óta törvényes. Bagarszki Tódor inspektor, tartomá­nyi pénzügyigazgatóhelyettes kijelentet­te, hogy a pénzwgyigazgatóságnak ra­gaszkodnia kell az 1922 január 1-étől számítandó magasabb illetékek szedésé­hez, mert a szóban levő miniszteri ren­deletet a nemzetgyűlés utólag jóváhagy­ta és az a Službene Noviné-ban meg is jelent. Bár eddig is előzékenyen kezel­tette ezt a kérdést és egy esetben sem kísérelt meg egyszeri felemelt illetéknél többet behajtani és méltányosságból el­tekintett a háromszoros illeték szedésé­től, mégis, mihelyt értesült a panaszok­ról, messzemenő előzékenységgel nyom­ban utasította a pénzügyőrséget, hogy az összes ilyen illetékkihágási eljáráso­kat azonnal függesszék fel és várják be a miniszter döntését, mert nem célja a közönség, a bíróságok és az ügyvédek felesleges vexálása. Az eltűnt ceruzája Uj nyomozást indítanak egy hat év előtt eltűnt budapesti nagykereskedő után Budapestről jelentik: A budapesti főkapitányságon pénteken megjelent Winter Miksa budapesti nsárványnagy­­kereskedő, akinek 1920-ban Vértes Sán­dor nevű fia Rómában nyomtalanul el­tűnt. Az eltűnt után annakidején szé­leskörű nyomozás indult, ami az egész vonalon holtpontra jutott. A nyomozást és a további vizsgálatot akkor le is1 zárták. Winter Miksa a főkapitányságon elő­adta, hogy az elmúlt napokban Nizzá­ban egy vasúti kocsiban egy ceruzát találtak, amely ceruzán Vértes Sándor neve volt rajta és ezért annak a gya­nújának adott kifejezést, hogy Vértesi Sándor él és ebben az irányban uj ku­tatás megindítását tartja szükségesnek. Winter Miksa a ceruzát beszolgáltatta a főkapitányságnak és a budapesti rend­őrség az uj adatok birtokában uj nyo­mozást indított Vértes Sándor rejtélyes eltűnése ügyében. . Illetékháboru a noviszadi ügyvédek és a pénmgyigazgatóság között A peazíigyigazgatóság visszamenőleg több millió dinárnyi Ítéleti illetéket követel — Az ügyvédi kamara ezügyben memorandumot intézett a pénzügyminiszterhez A pegazus bta: Színi Gyula Döme, a szobrász épp oly szegény ember volt, mint többi társa, akikkel esténként találkozott a kávémérésben, hol az erősen pótkávés italhoz foszlós inákoskalácsot, turósbélést vagy kugló­fot igen olcsón lehetett kapni. A szokásaik, tréfáik meglehetősen nyersek voltak. Valami vidám és bár­­dolatlan kőmüvesjellemvoná^t szívesen őriztek meg magukon, mintha a világ­ért sem akarnák elfelejteni, hogy alap­jában véve valamennyien vasgyurók és kő-zabolázók. Dömének megvolt a maga vesszőpa­ripája, amellyel pajtásai csúfolták, ug­ratták. Mert egyszer már nem tudta magában tartani és kikottyantotta: _ — Egy pegazust csinálok most. Másfél­­szeres életnagysága lesz, de szárny nélkül. A tartása, az izmainak a rajza, helyzete, feszültsége fogják kifejezni, hogy á következő pillanatban nekivág a pusztaságnak és meg sem áll addig, rnig a felhőkbe nem ér. Óriási hahotával fogadták a kijelen­tését. Azóta mindig ezzel a pegazussal csipkedték. — Repül már? — Vigyázz, mert egészen el fog re­pülni ! — Állítsd majd csak ki a poszta­­mesnt és mondd, hogy a ló olyan élethü volt, hogy csakugyan elszaladt a fel­hőkbe. Döme azonban minden idejét, amit a kenyérkereső munkája után szabadon hagyott, erre a repülő paripára fordí­totta. Az uccán minden lovat megné­zett és. igyekezett az emlékezetébe vés­ni azokat az izmokat és helyzeteket, amelyeket pillanat-fényképek rögzíte­nek meg jól-rosszul. *”üe minden buzgalma hiábavaló volt, mert valahányszor otthon munkához fogott, kénytelen volt átlátni, hogy ele­ven modell nélkül nem jut! semmire. Ál­mában . vagy ábrándozások közben. gyakran megfordult fejében a gondolat, hogy milyen jó volna, ha saját hátas­­lova lenne. A paripának a szüksége már olyan türelmetlenül jelentkezett előtte, hogy alkudozni kezdett egy józsefvárosi te­jessel, aki a maga Igavonó kis gebéjét odakölcsönözte volna egy-egy órára. Ekkor történt az a váratlan szeren­csés fordulat, hogy Dömét a lóverse­nyen elkapta a tömeg láza és életében először kockáztatta meg a pénzét, amely össze-vissza sem volt sok. Alig hitt a szemének, amikor a totalisateur pénztárában öt darab százas bankje­gyet fizettek ki neki azért a kis ke­mény papirdarabkáért. amit előmuta­tott. Nagy zavarában a mellényzsebé­be gyűrte az egészet és csak egy óra múlva a városban ocsúdott fel egészen a meglepetéséből. Megtapogatta a zsebét, hogv nem ál­­modik-e. Kivette a bankjegyet és újra megolvasta őket. Ötszáz pengő volt az elölről is hátulról is. Érezte, hogy meg kell becsülnie ezt a szerencséjét, amely az életben legfeljebb, ha egyszer mutat­kozik és elkezdett töprengeni rajta, mit csináljon a. pénzével? így jutott eszébe a paripa, amelyre már régóta vágyott. És csudálkozva tapasztalta, hogy akinek pénze van, az előtt a földből nőnek ki az emberek, akik lovat sze­retnének eladni neki. Kiválasztott a sok paripa közül egy gyönyörű hótiszta lovat, amely délceg, karcsú termetű repülő lábú volt, csup tűz és csupa ideg. Fehér szőre, mint a legritkább és leg­értékesebb prém, nemes, előkelő fényű volt és a nyugtalan izmok minden já­tékát visszatükrözhette. Nagy. merengő őzszeme, rózsaszínű, gyöngéd orra, lo­bogó kócsagfarka, méltóvá tették rá, hogy költők szárnyas paripájához szol­gáljon mintául. És a kereskedő mintha csak megérezte volna, hogv mennyi pénz van nála, igy szólt: — Ötszáz pengő az ára. Döme titokban gondolta magában, hogy nem sok olyan táltosért, átrfély előtte áll, de azért megpróbált alku­dozni. — Ilyen lóra nem lehet alkudozni — mondotta a kereskedő komolyan és {el­sőbbséggel — de hogy ne azt mondja, hogy én egy közönséges kupec vagyok, leengedek magának, de csakis magának, húsz koronát. Döme boldog volt, hogy legalább húsz koronát megmenthetett a pénzéből és vitte haza a lovat Haza?... Egy pillanat alatt tisztában volt vele, hogy ha még fel is tudná sé­táltatni a harmadik emeletre a paripát, hogy tudna neki helyet szorítani egy szűk hónapos szobában, ahol ő maga is alig fért el? Gondolkodva vitte tovább a mént. Érezte, hogy le kell számolnia eddigi életmódjával. Ki kell kötöznie a városból falura, hol olcsóbb az istálló, a lakás, az élelem. Hiszen most már ketten voltak, akiről gondoskodnia kel­lett. A legjobban azt sajnálta, hogy nem járhat többé a kávémérésbe a barátai közé. De igyekezett magát megvigasz­talni azzal, hogy azért még nem sza­kadt el egészen a várostól. Ettől fogva Döme valóságos áldozata lett a pegazusnak. Miatta falun kellett laknia, holott a városban volt dolga. Még hátaslónak sem használhatta, mert a többi szegény ember kinevette és kü­lönben is a városban, hová állíthatta volna a paripát? Néha vasúton, de na­gyon sokszor gyalog tette meg az utat oda-vissza. Korán ment el. későn jött meg fáradtan, törődötten és csak épp annyi kedve maradt, hogv a pegazust megcirógassa, megetesse. Félév óta tartott már ez az állapot és a kávémérésbeli barátiai szomorúan vagy vígan konstatálták. Döméről, hogy rosszabbul járt a paripával, mint­ha költekező feleséget vitt volna haza. Döme azonban körömszakadtáig ra­gaszkodott a pegazushoz. Döme szívesen áldozott erre a barát­ságra. bármenyire fogyott és öregedett ezalatt ő maga. De már az>t nem tudtál látni, hogy a pegazus is napről-naprá soványodott, vénült, kedvetlenedéit. Hiába az ilyen finom ló arra született,; hogy tejbe-vajba fiirösszék, hogy. pompázzék, hogy disz legyen és ne teher. Maga a pegazus is észrevette ezt és akaratlanul s bus szemrehányó!, szemmel nézett Dömére. Végre elkövet­­ilcezett a katasztrófa: a pegazus beteg lett. Döme érezte hogy a paripa csupa barátságból akár el is pusztulna mel­lette. de a szobrász nem akart ilyen ke­gyetlen lenni. Akadt a faluban egy' gazdag paraszt,. aki magára vállalta, hogy meggyógyittatja a lovát, mindig gendját fogja viselni és fizet érte egy-, szersmindenkorra öt«en pengőt. Aj szobrász felcsapott. Könnyes szemmell még egyszer megölelte bucsuzásul a pe-( gazust, aztán ment egyenesen a város-' ba vissza. Hátra sem mert fordulni, hogy kisértésbe ne essék. Az ötven pengő épp arra volt jó, hogy visszatelepedhetett a városba. Telt az idő nagy robotban tovább. Döme fejét már meglepte a dér, a sorsa is jobbra fordult, de még mindig ott tartott, hagy kapucirnereket faragott. Egyszer a sors istennőjének arcát csi­nálta meg egy díszes kapu fölé: az is­tennő szeme a jövőbe nézett és mo­solygott, de az ajka fáradt, szomorú vonás volt, a kétkedés, a csalódás a múlt tapasztalatainak lemondó vonása. Tár szekéren hozták az épülő ház elé az istennő köböl faragott fejét. Az arca* amint a szalma közül kiszabadí­tották, oly különösen mosolygott, oly meglepő és megdöbbentő volt. hogy az építőmester megkockáztatta a kérdést: »Mit fog szólni a háziúr?« — szólt a fe­jét vakarva. Ebben a pillanatban az egyik ló, amely a kocsi elé volt fogva, nagyot,, furcsát nyerített. Döme önkénytelenül is ránézett. Eszébe jutott mindaz, amit elvesztett és önkénytelenül is sietett el ettől a látványtól. Qdább ment. Vitte, sodorta magával tovább az élet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom