Bácsmegyei Napló, 1926. április (27. évfolyam, 90-118. szám)
1926-04-11 / 99. szám
1926 április 11. BÄCSMEGYEI NAP! 13. oldal. MAGYARGONDOK • SÉ • Színjátszás a polit.ka tükrében A rendeletek, szabályrendeletek, minisztertanácsi határozatok és rfnndezek tetejében a helyi intézkedések mindent elárasztó lavinái között elsőrendű helyet vívott ki magának a magyar színjátszás problémája. A vajdasági magyar kisebbség ebben a kérdésben kimerített' már minden tartalék argumentumot. Kért, várt, sürgetett, ujrafelvételét javasolta ilyen irányú sérelmeinek és panaszainak, amelyek nagyon kevés kivételt nem tekintve az utolsó hét esztendő alatt egymásután szerelték le a magyar nyelv orgonájának sípjait. Távol legyen tőlünk minden olyan szándék, amely túlzott jelentőséget akar tulajdonítani néhány mükedve<loi rögtönzött szinielőadásnak, amely a »világot jelentő deszkák« tetejéről képes volna egyedül, támasz nél kiil mentőövnek beállni a fuldokló nyelv szolgálatában. Nem lehet és nem szabad azonban lekicsinyelni és a visszafelé fokozás sepernyőjébé vetni azt a régi igazságot, hogy a magasabb értelemben vett Írott szó recitálása igenis nyom.ot hagy az agyakban és ami jelen esetben talán még fontosabb: a szivekben. % Akinek volt alkalma (belepillantani a távoli perifériákon élő magyar szigetek luilturszomjasságába és a vágyódás baranyai és muraközi falvaiba az nem állhatja meg tiszta lelkiismerettel, hogy bele ne kiáltson a süket fülekbe, amelyek incontummaciam Ítélkezni gyűltek egybe egy nyelv szabad használatának joga fölött. Még cenzúráit darabok esetében is. & A parlament egyébként minden tiszteletet megérdemlő német pártja egyik nemrég lefolyt ülésén a vajdasági németek panaszait sorolván föl, egyik szónoka által azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy a németeknek kevesebb joguk van, mint a magyaroknak. Ez a kijelentés menthetőén ugyan, de jóvátehetetlenül elhangzott, mint hivatalos pártnyilatkozat.' Mély és megrendült szomorúsággal könyveltük cl ezt a lást, amely bízvást alkalmas arra, hogy az egyik részt elveszítse, a másikat meg ne nyerje. Erre a »két .szék között a pad alatt« taktikára az egyedül méltóságos feleletet csak tigy adhatnánk meg, ha sorra vennénk azt a sok, sőt rengeteg előadást, amelvet német községekben német nyelven most is, szinte naponta, zavartalanul és akadálytalanul tartanak meg a Vajdaság területén. * De mire volna jó egy ilyen fölsorolás? Ki az, akinek kedve telne egy ilyen összecsapásban, amely elemi jogok érvényrejuttatása helyett egy más ellen uszítana akkor, amikor az erők máris fogytán, a védekezés vad iramú parirozásaiban. * A szuboticai magyarság egy rétegének oldaláról a közelmúltban mozgalom indult meg olyan irányban, hogy elgúritsák az akadályköveket a magyar színjátszás kapujából. Annak a színjátszásnak a védelmében, amely egvedül maradt meg a több éves taposómalomban ~~ papíron. # Csak ideig-óráig lehet napi kérdéseket láb alól eltenni. Ezt kellene megértetni végeredményben azokkal a tényezőkkel, akikre nép vezetést és polgárjogok döntését bízzák. Nemcsak távol az istenháta mögötti falvakban, ahol már jóideje meghúzták a csengő nyelv fölött a csengő lélekharangot. A centrumokban is, ahol az állítólagos első kéz vonul vissza Ítélethozatalra. A magyar nyelv védelmére ki fogja vájjon elsősorban rászánni magát? Lesz-e, aki véget vet a helyi elbírálás bölcsességének. És, aki az Ígéretek hushagyókeddjét fogja kihirdetni. Még akkor is, ha nem fogja ezt a magábaszállás hamvazó szerdája nyomon követni. Ez ma a vajdasági magyarság napi aktualitással biró problémája. Egy nyelvet nem lehet villamosszékbe ültetni. A gondolatot még kevésbbé. Mesterházy Ambrus A krinolin-császárné — 1826—1926 — Irta: Baedeker Amikor ötvenhat év előtt (1870 szept. 4-én) Franciaországban a második császárság megbukott, ugyanakkor megbukott egy fejedelmi aszszonynak, akit ma divatos nyelven »nagy nő«-nek neveznének, az uralma is. A fényből és dicsőségből, amelyben oly sok volt a része, csak bánat és szomorúság maradt. A franciák szeretik az ártatlanok kivégzését, ha az áldozatok trónon ültek. Marie Antoinette után, akinek valósággal a fejét) vették, Eugénia császárné következett, aki jelképesén szenvedett fejvételt, capitis diminntio-t. Köztársasági gondolkozásnak és royalista érzésüek egyaránt ráfogták, hogy o okozta a nemzete vesztét, ö provokálta a porosz—francia háborút s a Figaro, az akkori közvélemény impertinens, de elmés szócsöve, ezekkel a szavakkal jelentette a császárné menekülését: a Krinolin-császárné biztonságban van Angliában. A sok dicsőségből csak ez a gúnyneve maradt meg, amelyet akkor szerzett, amikor az áldott állapotát egy divat-kreációjával, a rettenetes krmolinnal palástolta. Sokáig kell keresni az életben, sokáig kell bujni-kutatni az irodalmat és sokáig kell tanulmányozni a históriát, amíg olyan tarka, változatos és tragikus végű életpályára bukkanunk mint azé a szépséges asszonyé, aki száz éve született (1826 május 5-én) és csak hat esztendeje, hogy meghalt, vagy (hogy a szokásos gyászjelentések ünnepélyes hangján párén tál jak), hogy szenvedéseitől megváltotta a halál. Mert valóban sokat szenvedett, ső is fölsóhajthatta, lvogy' nincs a teremtésben vesztes csak ő, aki elvesztett mindent: hatalmat, trónt, férjet. s egyetlen gyermeket. Ha a történetíró vagy a centénnáriumos alkalom krónikása viszszaemlékezik rá,, a'szédítő karrierjére, a pünkösdi császárságra s a tragikus bukására, a históriai múltnak emlékein keresztül nemcsak Európa (egy időben) első. asszonyának s;a divat királynőjének a ragyogó ábrázata, de a sörssujtött Mater üoloro- Nfí-nak a gyászoló profilja is megjelenik előtte. A sorskerék forgásának olyan illusztrációját emberi lény ugyancsak ritkán szolgáltatta mint Eugénia Maria de Montijo de Guzman, Teba grófnő, aki »egyszerit grófnő<:-ből (amint Viktória angol királynő arisztokratikus naivsággal botránkozott) Európa egyik nagyasszonya, francia császárné lett s tizennyolc évi primadonna-szereplés, ragvógás és boldogság (?) után teljes félszázadot bus özvegységben, sivár trónnélküliségben és vigasztalan csíiládtalanságban töltött. Ötven szomorú esztendő! Ha látjuk, hogy az ily érdekes és boldogtalan teremtések mint ő (s például szerencsétlen kor- és sorstársa Sarolta excsászárné) majdnem száz évig tudnak élni (amire boldog embernek csak ritkán van tehetsége), bánattól emésztve bus egyedülségiben, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy mégis csak erős az ember, főleg ha — üldözi a sors. Az ily intenzív, szenvedőknek e kivételesen hosszú élettartama, mintha dac volna, egy hangosan opponáló szó, egy lázadó hangulatnak a tiltakozása, egy »csak azért is« vagy egy »csak azért sem«, amelyet a rendkívüli mártiromságra kiválasztottak büszkén kiáltanak oda a Vég. zetnek. Ugyanezt a gondolatot kelti a szemlélőben egy magyar tábornok esete is, a kilencvenkilenc évessé lett Görgey Artúré, aki hatvan esz tendeig élt s gyötrődött abban az őrjítő tudatban, hogy a nemzete na gyobb fele, a pars maior, árulónak tartja s ekkép diffamálta. Ám az ő tragikus sorsát egy kedves családi kör meghittsége s egy csomó megértő kortárs, a pars sanior, rokonszenve, a Miksa császár bus özvegyének a fájdalmát pedig elméjének a jótékony elborulása enyhítette. Mennyivel kegyetlenebb az Eugénia sorsa! Nessun maggior dolore, si konghatott benne ötven évig a semmivel se gyógyítható fájdalom. Ép pen mert; nagyon boldog volt, s a legnagyobbat érte el, ahová földi asszony iölemelkedhetik, azért lehe tett a szenvedése nagyobb mint bárkié a földtekén. Ha az »uralkodásában« volt is némi bohózatos elem, egy-egy operettszerü vonás (amelyeket Meiihac és Halévy meg Offenbach, a második császárság e jókedvű mesterei is aknáztak bőven), de az özvegységében, anyai szivének fájdalmában s a hontalanságában van valami a sorstragédiák fojtó levegőjére emlékeztető ború, vihar és vülámcikázás. Granadában, Andalúziában született, Spanyolország legderíiltebb s legnaposabb provinciájában, az ibériai félsziget Gascogne-jában, a felelőtlenség földjén, a kellem és szellem, a pajzánság és jókedv klasszikus hazájában, ahol besage, Beaumarchais és Lope de Vega legmulatságosabb figuráikat találták. Az a szép leány, aki e mosolygó ég szülötte, .oly körülmények között jött e világra, amelyek környezetét (abban a vallásos-babonás tartományban) »joggal« nyugtalaníthatták. () maga is buzgó toaíoiika volt és az úri voltához mérten bizony eléggé babonás is,— ám a bizakodása, ha nem. is az ősi erényben, de az ősi szerencsében erősebb volt mint a félelem, amelyet a jelekből következtető babona keltett a spanyol szodetásbfan. Amint ő maga szerette elbeszélni — szinte dicsekedve emlegette! —, földrengés közben született. Az anvia egy a Montiio-jkértben hevenyészett sátorban adott életet neki a rokonok, szomszédok és egyéb érdeklődők baljós fejcsóválása mellett -— Mit mondtak volna, — elmélkedett o tá révről a császárné; — a régiek az ilv előjelhez? Semmiesetre se következtettek volna belőle valami jót. S lám, mégis csak jói sült ki minden ... Igék jól sült ki minden. Oly igen jól, hogy nem is lehetett jó vége. Jó volt, egészen Sedan-ig... A földrengés e kedves leánya olyan nevelést kapott, se jobbat se rosszabbat, műit a spanyol urikisasszonyok általában. Tanult franciául (s ezen a nyelven éppoly szellemesen és graciózusan parlirizott mint az anyanyelvén), táncot, muzsikát, _ akvarellfestést. Egy ideig a Sacré Coeur-ben, Parisban folytatta »tanulmányait«, melyek szintén nem terjeszkedtek tül ezeken a kereteken. Az olvasottsága nem volt épp nagy, mert ritkán volt türelme végigolvasni a könyvet, amelybe belefogott, de azért a műveltség látszatát tudta kelteni, s az espril-je szerencsésen tömte be a lakunákat, amelyeket föliileíes iskolázottsága az erudiciójáöan hagyott A társalgásban különben i.s többet ér a tudásnál az eleven szellem, s ezzel föl volt ruházva a fiatal Montijo grófnő. Prosper Merirnée és Stendhal, akik elsőrendű szakértők az ily kérdésekben, ezt már leánykorában megállapították Eugéniáról, Octave Feuillet pedig, az akkor oly divatos regényíróba franciák császárnéjátkora legelmésebb hölgyének mondotta. Nagy. túlzás, de ne csodálkozzunk az elszólásán, Parisban a legkisebb gyerek is tudta, hogy a Camors gróf szerzője (tizezredmagával) fülig szerelmes a szép császárnéba. A trónraj utasában is alighanem több része volt az eszének mint a szépségének, — bár ez utóbbi is szerepelt benne. Ha nem is mondhatni, hogy egyenesen elvétette magát a császárral (aki éppen nem volt újonc a szerelem iskolájában, sőt tanára lehetett volna annak), de az Ettrópaszerte megdöbbentést keltett eseményt energikus módon siettette... Az államcsíny után, mikor a decemberi ember Premier-Président, majdnem-császár lett, a régi bonapártisták mind a francia székvárosba siettek, hogy szaporítsák .azoknak a pretoriánusoknak a számát, akik a nagy Napokon öccsét nyeregbe segítették. Az özvegye annak a Montijo grófnak és ezredesnek, aki hii katonája volt a korzikai hősnek, szintén ide vágyott. Megjelent, az udvarnál a leányával, akinek szépsége az elnök urra a bemutatkozásnál, az Elysée egy ünnepélyén olyan benyomást tett, hogy azt mindenki észrevette s természetesen pletyka tárgyává is tette. Akkoriban egy Miss Hcwart volt Napóleonnak a köztudomású favoritja, s akik jóslatokba szerettek bocsájtkozni, már azon a históriai estélyen megjövendölték, hogy az aranyit aj u beaníé rövid idő alatt az angol kisasszomtt ki fogja a nyeregből ütni. De Eugénia nem ilyen régime-változást óhajtott. Mikor az udvarhoz bevonult, aligha: gondolt arra, hogy felesége lehet, a' nagynemzet első dignitáriusának, de mikor észrevette, mennyire bomlik értté ez az ember, alighanem megnövekedtek az ambíciói. A huszonhatéves diadalmas szépsége előtt mint lehetőség kezdett föltűnni a, legmagasabb polc is, s délszaki fantáziájában e lehetőség hamar izmosulhatotí valószínűséggé. Álmaiban a flört, amely ártatlanul kezdődött, oly képeket varázsolhatott eléje, amelyekben a házasság már nem volt kizárva s e reményről hihetőleg akkor se mondott, le, mikor a tényleges császár a következő év (1852) decemberében formailag is az. lett.; Hiszen a nagy karriercsináló - maga: is parveniinek vallotta magát (Vik-. tória királynő szerint »közönséges hercegiből lett imperatorrá), — csak stílusos lesz, ha nem uralkodó-, házból szemeli ki a trónja születendő várományosának az anyját, ami a nagybátyjának olyannyira csütörtököt mondott, hanem arca a hölgy-