Bácsmegyei Napló, 1926. március (27. évfolyam, 59-89. szám)

1926-03-31 / 89. szám

RACSMEGYEI NAPLÓ

1926 március 31.

KÉPTELEN KRÓNIKA

• ■ •

A pontos ember

— Véletlen riport —

A pontos ember a természetessel könnyen össztéveszthetö müizgalmak között mintegy másfél órai várakozás után kapott föl a. vonatra egy jelentéktelen állomáson. Pedig a gőzös nem késett, pontos volt. csakhogy a pontos ember túllicitált minden pontosságot. Egyébként is iá pontos ember egy ügyesen kiesztergályozott aforizmát tudott .a maga mentségére, amit a vonatban utóbb jónéhányszor el is citált.

— Inkább egy órával előbb megyek ki, mint egy másodperccel később — mondogatta a pontos ember.

A kupéban egy kövér, 'túlontúl beszédes asszonyka utazott, aki egész véletlenül találta meg a maga foltját egyik nyugalmazott vasutas ismerősében. A váratlan viszontlátás még beszédesebbé tette mindkettőjüket vicceket mondtak, megbolygatták a közös ismerősök emlékét. nagyokat nevettek és kölcsönösen elmesélték egymásnak az életüket nyolc évre visszamenőleg. Akkor látták egymást utoljára.

A vonat épeij, kikászálódott az egyik állomásról, amikor a hirtelen beállott szószünetben a beszédes asszonyka még elég vidáman megkérdezte, hogy milyen állomás volt ez, kérem.

— Feketics — felelte készséggel a vasutas.

— Jézus Mária — sikoltott ;öl az asszony —- nekem itt le kellett volna szállítom, az uránt kint várt — és jajveszékelve rohant ki a vonat folyosójára.

A vonat ezúttal is pontos volt, nem akart visszafordulni. És itt kezdődik a pontos ember szerepe. A pontos ember ezennel megadja az alkalmat és hoszszam fejtegeti, hogy mire visz az, ha az ember nem elég pontos és figyelmes. A pontosság és a kellő vigyázat szerinte az élet lényege és csodálkozását fejezi ki, hogy egy utazó emberrel, ki nem is látszik abszolút tudatlannak, ilyen esetek egyáltalán megtörténhetnek. Huszadik század. dekadencia, akaraterő és ezekhez hasonló szavak bukfenceznek egymáson keresztül a beszédjében. Elmond 'az előbbi esethez hasonló epizódokat, amelyek száma fölülhialadja az öt vénét és mindegyikhez odabiggyeszti a föntemlitett aforizmát. Az asszonyka kétségbeesetten száll le a következő állomáson, de ez mit se változtat az ügyben. A pontos ember tovább beszél, merő épületes dolgokat, oktatón, szigorúan, sajnálkozás nélkül.

Nagyon sokáig beszél. A téma hálás. A puklikum szomorúan hallgat rá és ő már nem is közönséges értelemben beszél, hanem valósággal előad.

A végén megállapítja.

— Most pedig következik Zsednik.

És orrára csípheti a szemüvegét.

— Nem kérem, Zsedniket most hagytuk el — siet tiszteletteljes készséggel egy fiatalember.

— De hisz... ott nekem le kellett volna szállnom — szólja el magát

Budapestről jelentik: A Cyklopgarázsbeli gyilkosság ügyében a rendőri nyomozás legújabban o'yan adatokat produkált, amelyek szerint lehetségesnek tartják, hogy a titokzatos bűntény nem rablógyilkosság, hanem egy egészen komplikált különös kéj gyilkossági eset, amelyhez hasonlónak már majdnem áldozata lett két esztendővel ezelőtt Köhler Ötióné.

A rendőrségen kedden délelőtt megjelent özvegy Schmidt Józsefné füzőkészitőnő, akinek az Egyetem-utcában van üzlete. Schidtné elmondotta, hogy Köhler Ottóné, aki jóismerőse volt 1924 májusában felkereste őt üzletében. Sápadt volt, sovány és izgatott. Amikor Schmidtné érdeklődött, hogy mi baja, látható rémülettel elmesélte, hogy majdnem áldozata lett egy gyógyszerésznek, akihez régi barátság fűzi.

— A gyógyszerész — mesélte akkor Köhlerné Schmidnének — épen nálam volt, amikor hirtelen rosszul lettem. Kértem a gyógyszerészt, hogy adjon valami orvosságot, mire ő eltávozott. Rendkívül különös ember a gyógyszerész.

Mindig féltem tőle és valahogy úgy éreztem, mint hogyha egy gyilkos, vagy gyilkosságra készülő ember állt volna velem szemben.

Egy negyed óra múlva vissza érkezett és valami nagyobb orvosságos dózist hozott a gyógyszerész, amit én bevettem.

— Hogy ezután pár perccel mi törmeghökkenésében helyre nem javítható meggondolatlansággal a pontos ember.

Az egy perces úhnéUcodó hallgatást harsogó nevetés váltja föl. A pontos ember 'kttámolyog a kocsiból. A következő me leszáll és visszagyalogol hét. é ilomótert. Odahaza a

pontos feleség kellemetlen kéirdezösködésérc azzal vágta ki magát, hogy sörözni volt egyik ismerősével. Ezért szidást kap, amit külön e célra berendezett jóérzéssel tűr. Vacsora alatt elmeséli családjának az asszonyka esetét, megtoldva az aforizmával és a pontosság életelvének újabb kimerítő taglalásával.

tént, arra már nem emlékszem, mert egyszerre csak, mintha egészen mély álomba merültem volna, egészen rosszul lettem. Még annyit tudok, hogy ott ült a gyógyszerész az ágyam mellett, de többre már nem emlékszem.

Két teljes napig teljesen eszméletlenül feküdtem,

és amikor szememet felnyitottam, ott láttam az ágy mellett állni a gyógyszerészt. Mikor meglátta, hogy én ébren vagyok, rendkívül megijedt és azt mondotta, hogy ugylátszik, valami ross gyógyszert adott be nekem, vagy pedig tulnagy adagot adott, elszaladt, valami h nytatót adott, amitől magamhoz tértem. Akkor engem kórházba kellett szállítani és csak ott tudtak teljesen rendbehozni, E'mondották nekem, hogy valaki rendkívül súlyos méreggel megmérgezheíett

és csak a véletlennek köszönhető, hogy nem pusztultam bele.

— Köhlerné — vakolta Schmidtné — azóta mindig félt a gyógyszerésztől, de nem tudom, találkozott-e azóta vele.

A rendőrségen ezt az előadást az első pillanatban mesének tartották, amelyet Köhlerné talált ki. Sikerült azonban megállapítani, hogy 1924-ben Köhlernét tényleg súlyos mérgezcssei az egyik kórházba szállították.

A vallomás alapján újra átkutatták Köhlerné lakását és ekkor újból előkerült a klóretiles üveg, a

mely csakis gyógyszerész révén kerülhetett a lakásba.

Felhívást tettek közzé a lapokban, hogy je'entkezzék a rendőrségen a klóretil kiszoigáltatója, de senki sem jelentkezett és ez a körülmény még gyanusabbá teszi a dolgot.

A titokzatos gyógyszerész szerepéről kihallgatták Frühwa.'dnét, Köhler Ottóné egykori mosónéját, aki a leghatározottabban kijelentette, hogy Köh ernénak valóban volt egy gyógyszerész ismerőse, aki gyakran megfordult Kohloménál Pesterzsébeten is és az asszony állandó bar ttjának tartották.

A rendőrség most ezt a gyógyszerészt keresi és kedden éjszaka általános razziát tartottak fe kutatásira.

A beljei uradalom

vízzel áraszlja el a baranyai földeiet

Három baranyai község küldöttsége Beogradban

Beogradbó! jelentik: Kedden nagyobb baranyai küldöttség járult Jovanovics Vásza földművelésügyi miniszter elé Banac Jovan képviselő vezetésével. A küldöttség tagjai Lúg, Vardarac és Grabova községbeli földművesek voltak, a kik előadták a miniszternek, hogy a községük határában lévő földeket elöntötte az árvíz, mert a beljei uradalom ráereszti a földekre a vizet. Ez az állapot nem mai keletű. Még Frigyes főherceg birtoklása idején az uradalom megiliapodást létesített Schaumburg herceggel, hogy az egyik birtokos iparvág ínyt, a másik pedig védőgátat fog építeni. A Frigyes főherceg-uradalom 1911-ben zsilipet épTtetett és ezen a zsilipen át azóta a baranyai falvak határába eresztették a vizet. A használhatatlanná vált földek után állandóan fizetni kell az adót és ez igen súlyos helyzetbe hozza az illető községek lakosságát. A földművelésügyi miniszter megígérte, hogy a lehetőséghez képest igyekezni fog ezt az anomáliát minél előbb megszüntetni. Trifkovics Marko, a nemzetgyűlés elnöke, akit a küldöttség mint baranyai képviselőt szintén felkeresett, hasonló Ígéretet tett.

Köhlerné meggyilkolásával

egy titokzatos gyógyszerészt gyanúsítanak

Már két évvel ezelőtt meg akarta mérgezni az asszonyt

Az orvos

Irta: Színi Gyula I.

A budai bástya sétautján járkált a két fiatal lélek. Nem összeölelkezve, mint Dafnisz és Klóé. hanem szigorú távolságban egymástól. És mégis légyott volt ez a séta . . .

— Ez az utolsó szava? — kérdezte az ember.

— Nem az enyém. Iranern a magáé

— felelte kedvetlenül a leány és ;alánézett á vidékre, a kis nyaralókra, kertekre,' (amikre az ősz kezdete már elhintette ó-arany foltjait.

— Csak így elbocsát szó nélkül — (kérdezte a férfi. — A gyönyörű nyári álomnak ez a kedvetlen szakítás a vége?

Katalin félrenézett, gondolkodón ösz•szeráncolta a szemöldökét és halkan szólt:

— Maga (akarja.

Spelterini vállat vont:

— Jó. Maradjon csak maga -tisztességes leány. Én nem akarom fölborítani a maga életét. Ha a boldogságot csak az anyakönyvvezető és (a pap kezén fogadra el, nekem nem szabad lebeszélnem magát. De az utalnk elválnak.

A leány makacsul a vidéket nézte és nem felelt semmit.

— Házasság? — kérdezte Spelterini.

— Hogyan vehetném én magát el, Katalin, az én húsz évemmel és egymillió fizetésemmel? Nyomorogjunk? Angolkóros gyermekekkel népesítsük be a világot? Idő előtt meg vénüljek a házbér és a háztartás gondjaiba? És. korán öreg, nyúzott iaszony legyen magából? Katalin! . . .

Vékony apácás ajkát a leány még ridegebben összeszoritoUa.

L — Most ajs ördög fog beszélni belőlem, Katalin — szólt a fiatalember. — Miután Istennel szemben elvesztettem a csatámat, most menedékül az ördög csábításához fogok folyamodni. Tegye a szivére a kezét, Katalin és mondja meg nekem őszintén. ahogy csak saját magával szokott beszélni, hogy nem találta-e nagyon különösnek, amikor esténként tőlem- elvált hazament, hogy bezárkózzék a szobájába?

— Többet gondoltam önre, mint ahogy megérdemelte —felelte a leány.

— Egyszer-másszor bizonyára kinézett az ablakon, Katalin és láthatta, hogy átellenben két nő sétált föl és alá. Amint lágyulnak a fukar gázlámpák, ez a két nő előbujik a sötétségből és mintha most jöttek volna lakodalmas torról, ragyog az 'arcuk, virgonc a szemük és belekapaszkodnak a férfiak karjaiba. Ha esik, ha havazik, ina orkán söpör az uccán. ők a helyükön vannak. Magának;jó szive van és gyakran megsajnálhatta őket, de sokkal többször Katalin, sokkal többször megirigyelte ezeket az úgynevezett céda leányokat.

— Mert ök eltékozolhatják azt (a fiatalságot. amit maga nem akar kiengedni a kezéből. És magának, Katalin még az a vigasztalása sincs, hogy jól cselekszik. Az ifjúság, a nő ifjúsága nem az a dolog, amivel takarékoskodni lehet. Olyan hamar elmúlik, li^jgy cs:ak elpazarolni érdemes. Mindegy, hogy fukarkodunk-e vele, vagy két kézzel szórjuk. Sőt mellnél aggodalmasabban bánunk vele, annál megdöbbentőbb a váratlan, gyors elhervadá'S.

Katalin gondolkodó leány volt és ezért lassan, fontolva beszélt:

— Arra .a pályára, uram. amit ön gondol még mindig ráérek. Egyszer majd talán . . . az ember nem tudhatta a jövőjét. A szüleim, másra neveitek .,. Ne beszéljünk ezekről a

dolgokról, hanem adja ide békésen a kezét, utoljára meg akarom még szorítani és úgy akarok elválni magától, hogy mindig szerelemmel és boldogsággal gondolhassak magára . . .

A hangja elcsuklott, a szeméből köny pergett le. Hirtelen azonban összeszedte magát és megrázta a Spelterini kezét:

— Isten vele. Ne gondoljon rólam

soha rosszat.

Spelterini még fogta a kezét, mintha nem akarná elereszteni, de a leány valósággal kiszakította az ujjait a fiatalember tenyeréből és menekült és hátra sem fordult, szinte szaladt.

Spelterini egy darabig várt.

Aztán befordult ia jezsuita-lépcső faboltozata alá és lassan, fokról-fokra cseit 1 ett-botlo11 le a völgybe.

— Vége! —• gondolta magában. — Vége az ifjúságomnak. Ma lettem először vén ember. És milyen jellemző, hogy a jezsuita-lépcsőn ereszkedem alá az emberi képmutatás és álszémérein világába .

II.

Mélyen tisztelt tanár ur!

Olvassa el figyelmesen ezt a levelet, mert meglepetést tartogatok benne az ön számára. Bocsásson meg, de előttem az ön aranykeretii pápaszeme és hosszú szakálla mindig gyanús volt. Különösen, mikor azt ajánlotta, hogy ne dorbézoljak annyit, mert tönkreteszem a fiatalságomat és fűként a nőkkel ne törődjem, mert az fokozza a neuraszténiámat.

Az ön becses tanácsára, tanár ur, abba a nevezetes ausztriai szanatóriumba akartam menni, melyet ön volt szives ajánlani. Bár perfekt bolond vagyok és egész mondatokat hagyok, ki a levelemből, olyan bolond még se' voltam, hogy Bécsben egy-két-kilenc uapra meg se pihenjek.

A Brádyt tetszik ismerni? Azt az öreg bécsi mulatóhelyet a Belváros egyik mellékuccájában. ahol a katonabanda és schrammli törheteleniil még mindig a »Das ist ja weanerisch!« dalokat játsza.

A mult vasárnap éjjel ezen a kedves öreges helyen ültem és úgynevezett »Spelterini-«t itam. Ennek a receptje a következő: kérjél egy sörös kancsót, ebbe öntess néhány kupica jóféle erős pálinkát, keverj hozzá egy pohárka eredeti Whiskyt, öntess rá francia pezsgőt szinültig, adj hozzá néhány csepp kölni- vizet, (keverd az egészet jól össze és hajtsd föl egyszerre. Ez az összeállítás az én eredeti találmányom és nem tudom, hogy tanár ur megtiszteltetésnek vagy megbénításnak veszi-e, hogy mélyen tisztelt nevéről »Spelterink-nek kereszteltem el ezt a csodás keveréket, amely rongy életem legfőbb büszkesége.

Ebből az italból elég. egy pohárral, hogy más színben lássam a világot. Úgy ültem tőle a Brádvha-n. mintha egy monoplán nyergében volnék és körülöttem rózsaszínű felhőcskék táncolnának keringő ütemekre. És ebben a mennyei szférában csak egy nő ült busán és olyan szomorúan, mint egy lélek.

Fekete velours kalapja aló! az arca ama bársonyok simaságával sápadozott elő, amiket ma már csa-k üveg alatt a párisi Cluny múzeumban lehet látni. A tizenhatodik században még hófehérek lehettek és Moliére ez a tipikus elődöm a neuraszténiában, még láthatta, simogathatta őket, de ma már halványak és betegesek, mint az elefántcsont színe.

Mindezek dacára a nő nem volt több, mint legföljebb huszonkilenc éves.

És reneszánsz fekete bársony-ruha simult karcsú termetéhez és valahányszor ránéztem, mindig rettenetes vágy fogott