Bácsmegyei Napló, 1926. február (27. évfolyam, 31-58. szám)

1926-02-28 / 58. szám

1926. február 26. öÄrSMfGYE! lAPlft 23. oldal Foltok a szivárványon — Regény — Irta; Sz. Szigelhy Vilmos Baiáz# raJzaívai Klcnáezkg akker már sirt, iáiéi eöször életében, ügg kelleti gyöngéden vigasztalnia a lángnak. A feleletet be sem várva, csacsogott tovább. Az 6 lelke is furcsa átalakuláso­kon ment keresztül, mióta kilátása nyílt vá, hogy nagyapa is lehet ennek a gon­dolatnak ált és igazi öregembernek kezd­­,te magát érezni. Abbahagyta az oktalan vagyon-harácsolást van abból már úgyis elég. Terveket szóit, hogy hova költöz­ködjék. exv helyhez sem akarta magát lekötni. Még legjobb volna állandó ta­nyának a főváros, onnan kell maid kiin­dulni s oda visszatérni. Abban a nagy Üabyionban eitemetkezhctik az ember, ita nem akar mással érintkezni. — Mikorára akarjátok a? esküvőt? — kérdezte ecvszer. Éva szemérmes pirulással simult Zol­tánhoz, a fitt sem adott határozott vá­laszt — Az a kérdés, hogy otthon legyen-e, vagy már a fővárosban? Itt Évának volt megjegyezni valója. — fin a Delibláíoi választom, ezt nem engedhetem el. én büszkélkedni akarok. — Kis csacsikéin —- mondta Klenóczy — van is mivel! — Ez az én dolgom. — Azt hiszem, december előtt úgy sem hurcolkodhamnk el. nekem is lesz addig némely elintézni valóm. — Legyen december, hagyta, rá Holcz Péter. Jó? A másik kettő bólintott rá. hogy ró. Évának aznap délután, mikor az öreg még aludt, külön megbeszélni valója támadt. — Menjünk ki a kápolnánkba:! Kápolnának nevezték néhány fenyő I emplomszerü egybeborulását egészen 'közel a patakhoz. Gyeppamtag volt a legnagyobb díszé ők maguk vontak fö­lélő pomyvafötíe'et, a kiálló ágakon dél­felé is reszketett a harmat. — Nagy számadásra készülök — fe­nyegetőzött ÉVa. — Nem félsz? — Egyedül tőfed lélek — ingerfeedett Klenóczy. — Menj. gonosz, hát olyan ijesztő vagyok én? Azonban hagyta, hogy a gonosz a keze után nyúljon. !sv közvetlenebb a beszéd. — Nekem te v*»-- a iegbájosabb ijesztőm, a vizsgálóbirám. — Most ki Is szedek be'ŐSed mtedeh hatmiskodást. Mindenekelőtt arra felelj, hogy szeretsz-e? — Tudod! — Nem tudok semmit, feleletet vá­rok. — Nem szeretlek! — évődőtt Kle­jtóczy. Ezzel aztán el is tört a mécses, szé­pe gett szegény kis leány. —■ Látod. én mindig azt gondolom, hogy ez- nem is olyan tréfa! A vége az lett. hogy kaim le kellett 2oítájinak térdelnie ,ós üjtnepéíves eskü­vel megerősíteni, hogy minden szerelem­nél különb az övé s csak túláradó bol­dogságában vetemedett ilyen diákos zöldségekre. Egyébként mégis neki van igaza, mert nem szereti, Iraner* imád­ja. De <a lány még ükkor sem kapta visz­­sza a régi kedvét —- dó! van. tudom, hogy gyereknek tartasz és úgy bánsz velem, ahogyan gyerekekkel szokás. — Édes kis szivem, hát m«t tegyek? Mivel bizonyítsak? Éva benne volt már a szentimentális hangulatban, —- Hahóira,-n én lányoktól, hogy mi­lyen türelmetlen a .vö'esényftk. kerget­nék a napot Is az égem, csakhogy mi­nő! előbb meglegyen az esküvőjük, te pedig fraiasztanád. amennyire tudod. Úgy' érzem, hoz.v van rá okod. mert mfcdermek vau oka, amit te cselekszel. De ón épp azt nem tudom! Édes jó pá­rom. mondd e! nekem, ha báor. valami, hiszen csak nekem mondod cl! Aztán én is bevallók valamit. Az utolsó szóknál valamelyest 'kide­rült az arca, pajkos mosoly futott azon keresztül, Klenóczy tekintete viszont sötétebb lett egv árnyalattal. A lány mintha érezte volna, hogy több bíztatásra vau szükség. — Megkönnyebbül a te lelked is, sőt ha bűnöd volna annak Örülnék a leg­jobban, mert mindenné! erősebben lán­colna hozzád a cinkosság. Kfertóczy nagyot sóhajtott. —■ Atitói félek. hogy megbántanám ve'e valaki iráni ~ kegyeletemet. — Azt a valakit őr? áldani, tudom halóporában is. — Eh — tört fcí Ktenóczv — előbb­utóbb ttgvls át keli raita esni 8 ha ezért dhidegedsz tőlem, keserűség -nélkül vi­selem a teriiet. Végtére is én vagyok a hibás, nem lett volna szabad ennyire mejíném, — Beszólj az édesanyádról, úgy sze­retnék róla hallani. Sokat szenvedett? — Sókat —1 bőHittoW Klenóczy. — Szeretett? — A világ minden szeretető az ő szi­vében gyűlt össze. Az enyém volt az élete s mégsem hagyhatott rám semmit a nevén kfvfH. — Tudom -o. sóhajtott a iáztv. Klenóczy. felriadt — Mit tudsz? ■— Azt amit te tstui akartál eteon­­dani. Egyszerre anyáskodni kezdeti. — Oh, édes jó uraoácám, milyen vég­telen na® csacsi vagy íe! Hát mit gondolsz, jelent ez nálam valamit? És még te merészelsz engem olykor zöld­ségekkel vádolni? Hát van ahhoz bár­mi köze az én szerelmemnek, hogy élt egyszer egy hiszékeny, érző szivü lány, akit megcsaltak! Oh. találnék érdekelt­­éget, de akkor — ti© haragudj meg ér­­,e —- hálásnak kellene' lennem — mert a te fó lelked sarjadt- iki a frigidtől s ami szeletetek jóságot képtelen magába fo­gadni egv szűk koporsó, óz örökség­képpen rád ezáüatt. Zdtára, nézz a sze­membe! Klenóczy akkor már sírt, talán elő­ször életében, ügy kellett gyöngéden vigüsztaM» a iémraak. — Minek nézd te engem. Hát firtii­­kfsássjeony vagyok én. akinek a sóim «1 ütem érhető arawvkuícs az ideálja? óh, Zoltán, hogy még ennyire sem is­mersz! Nézd kis fiam. én nem tudok előtted titkot tartami, igen rossz had­vezér vagyok s eldntfom minden stra­tégiai eszközömet. én tudom ezt már régem, hiszen sokszor halottam emie* geent, de éppen aizéffc, biztató benne, hogy könnyebben ereszkedsz, le hozzám. Atwiy! komolysággal mondta ezt, hogy Ktenóczv akar atomi is elheverte magát. — Látod, látod — lelkendezett -­­hogy mégis csak gyerek vagy! — Ez bántott? — Ez — hagyta rá Zoltán. — Ha én a íremen urak urán vágya­koztam volna, snlt gondolsz, nem érhet­tem vokta el azt. amelyiket akarom? Vari még vafcaraf akadály köztünk? Édesapja tudta? — Ón. hogyne! — Nem fái neki? Éva úgy kacagott teli üde szájjal, miatt egy gyermek. — Nagyszerű, éppen ana ád az ilyes­mire valamit! Volna még megjegyezni valóm, de item illik lány szájába, aztán azt sem szeretném, ha furcsa véleményt alkotnál ró'&m. De nujd lesz rá időnk s akkor kifejtem, hogy mit tartok arról az előkelő vérről. Többre becsülöm a közönséges komédiásokat Ez elég komolyait volt mondva, a vé­gén mégis elmosolyodott Éva Klenóízy kérdő arckifeiezóssel fordult feléje. — Eh semmi — mondta -a lány. — Titkolsz valamit? — Majd megtudod, legyen meglepe­tés. Néhány borotvált arca ember haladt el arrafelé, m egyikük köszönt is, Kle­nóczy szótlanul emelte meg a kalapját. — Színészeik — mondta Éva. — Itt. Karécsomv'iEeten? — Reggel hallottam, hogy _ néhány előadásra itnegádapcttek, vándorol­nak. — Ami azt illeti, lesz eiésc közönsé­gük, hiszen 'nem tölti mindenki1 olyan pompásan az idejét, tnhtf mi — Azért elmegyünk! — Ha u*v kiváltod! Aztán egész más 'tangóit folytatta. — Mit mosolyogsz? A lány kérdéssel válaszolt Nem ismered még a társnMi név­sort? — Most Iramom először. Éva elővett egy litografált papirost. — Reggel hozták ezt is. B. VJzakmy Lóránt színigazgató je­lentette. hogy jó'szérvczett színtársula­tává és saját zenekarával pár előadás­ra megállt »a természet eme kies fej­tekén« s legnagyobb cáíia életének, hogy abban a műélvezetben részesítse a kö­zönséget, antít annak rntdligetrciája megérdemel. Ugyanezért nem k-imé've semmi áldozatot, sikerült szerződtetnie Csengeley Margííot. & vidék legiilmc­­pcltebb művésznőjét, aki sikerrel ven­dégszerepelt már a fővárosi nváfi aziit­­házáikbaift is. — Ez e .nekem szánt meglepetés? —­­kérdezte Klenóczv. — Ez! — bólintott Éva. Zoltán hossgosan -nézett a íásiy sze­mébe. az makacsul állta a tekintetét. Mind a ’kettő azt akarta kiolvasni, hogy mit gondol * másik, mennyire érdekli •a dolog? — EUegyük ezt a témát is a jövőbe­liek közé? — kérdezte Klenóczv. —- Is­tenem, hiszen végtére is lány vagy! Éva késem fogta a fiat. — Néha azt hiszem, hogy okos lány, néha azonbar..' «-agyon ostoba. Hiszen szeretett ő is téged! — Nem édes kis szivem, nem sza­bad össcehasonlkáskat tenni. — De voltatok meghitt kettesben! Tudom ér. hogy nincs jogom a Ond­iadra féJtékenykedni. ostobaság is vol­tra. megértem, hogy mit ident a legény­­élet. amely lehet szabad é$ csapongó, mert úgy kívánj« a természetes ész, hogy az is legyen -- s — Féltékeny vagy? Éva, csak annyit felek: — Ühüm. ■— Nem akarók védekezni sent ma­gyarázatokba boesátkomtí. oscpá» a $8t önérzetedre apdlálok. Kívánod, hogy eikerüiiem? Évának mogeröltetésébo fcerók a jó­kedv.-- Oh. dehogy, ón egészes másra gondoltam. Meg tudom érezni, hogy a •múlt iránt nehéz hálátlannak lenni, mert kegyetlen ereje van. ha visszajár aps emléke. Én éppe„n azt kérném tő1 ed. hogr* na .kerüldd. mért akkor lopva íá­­grwidoteál ínégSs. De — és itt feíiyege­­íöleg emelte fel kövér kis ujját — w is keresd -a vele való tnláScosást. mert kikaparom « szemed. Klenóczy. -»tó fassauki-nt egészen Ive­­lejött az o-kos emberek gondöl-koló, ér­telmes légkörébe, magálióz vonta Évát csókkal o/jta meg n választ. Az az égő, meleg száj azt moaidta tapadó vonzódé-; sával. hogy hisz. Egészen őszintén és tisztán, matten inftttdgn gyáWtó!. a jö­vendőnek műiden félelme tiéfkiii. Ez, aesn az elszéditett. bo'ortddá tett nőnek a csókja volt. hanem a lélek tisztán­látásának hivő megnyugovása. Dói utált, mikor Ktenóczv leveleket adott fő! -a vasutj állomáson visszafelé jövet a hosszabb utat választotta. Ez fáktól alkotott alagút vön. ‘ambokbo* a mennyezet, az őSReebomló ágak olyan szerelmesen kapcsoióatak egv­­másba, inincha sosem adeamsának oí­­válrei s örökké a nyárba-n bizakodná­nak. amely zö-M színé vei csalt a re­méiiység bolond hiedelmét akarja el­ültetni s nem hisz a loíBbhuljEtö. ha­talmas őszben. Egy mellékutró! fiaíal pár jött elő k folytatta kifelé útját A íásty hófehér ruhában, kezében himbálta a szaltnaka- Iapját, a másikban piros napernyőt tar­tott s a-imak hegyével húzott rovások®,t a fövenyben. Igen mélyen el vedt merül­ve, lesütötte a tekintetét, mintha za­varban hallgatná kísérője beszédéi. A kísérője egészen fiaié! ember volt. a bajusza csak most ütközőit. Eiwell ruhát tűseit, boká« fölül főtfc&Nw* és turista inget Ktenóczv ŐS ismerte meg előW». — Nini, a Löfiter-gyerek. A f-íu szemNlésében nwrfilt el, «V» riadt föl. hogy csengő tsőS hang szólítja meg. — Jőnapot Kteiióc2y! — Margit! Nini. hát maga ki van? — Ugyanezt kérdezhctuáíR étf fs. Azzal a fiú felé fordult. A vőlegényem! Klenóczy udvariasán mosolygott — Oh. ml már ismerjűk ogymást! Mindjárt hozzátette: — Különben gratulálok! Csengéiév Margit nyonwJBt megfor­­dűlt. a lovagja követte s most már hár­masbaj? haladtak visszafelé, középen hagyva a leányt. — Sok szép sikerem volt — mondta; Margit — csak -ideiglenesen vendég­szerepelek VízateaynáiS. Különbep is visszavonulok a színpadtól, így kiváltjai a vőlegényem. — A színművészet mindenesetre so­kat vészit — udvarisakodott Klenóczy. — Azonban akár az egész pusztuljon a' csaráti fészek -melegéért. — .Ez ,az ín jeligém is — sietett meg* szólalni Löffler, akit mintha kényíl-met­­lenül érintett volna a találkozás. — Mi újság otthon? — fordult most feléje Klenóczy. — Nem dóit még ösz­­sz-e a torony? — Igazán megvallva, fogalmam sincs róla, mert május óta távol vágyók a szü ővárosmtól. A lóversenyeken vi­tám a fővársban. -néhány hete pedig a társulattal utazom. Keryszítlthoz értek. Klenóczv sjáplót* ta -magát. Megnéz? — t'értíezra Maryi«­— Föltétlenül. — Egyedül vaai? — No. nem egésze?». — Páratlan- -ked\-ességü lieiv ez. — Du mennyire! Engem -a eoir fefkyö Csábit. ÍFolyt. lifted

Next

/
Oldalképek
Tartalom