Bácsmegyei Napló, 1926. január (27. évfolyam, 1-30. szám)

1926-01-24 / 23. szám

Addig élek, amiga nap ragyog Tudom biztosan, hogy a lelkem él csak! Csak ez a könnyű étken anyag. Tejem, kezem és fitté kedvű lábam: Csak csupán tiwéktek látszanak. Hogy látva sötét, komor arcvonásom, 1 bánataimnak örüljetek. S szájamból hogyha a tolat kicsússzon, Fölöttem víg torokat ififelek!... De ő, mi az, amit a sár besároz! Ami elöbb-uióbb hal.olt leszen! S ó mily gyalázat a követelödzés, Amellyel a föld várja testeinél!... Óp vigyétek cl ama széles iához, Amelyből majd a koporsóm leszen! Müljószoros erőmmel sújtok rája! — Hogy koronája lehull... Megteszem!.. Nem: soha, soha, soha meg nem halhat, Nem múlhat' el az, aki én vagyok! Az Isten küldött ide, mint a napfényt És addig élek, mig a nap ragyog! Elszáradnak az izmok?... Ö, badarság! Az én izmom nem has, de akarat! Megáüott szív kukacoknak lesz étke? Az én szivemből midié szív fakad! .. És millió szív! és mindnek fájva fáj az. Mi szivem gyökeréig fáj nekem! S a poskadt hullák cyklopsa fölött én Örök létein tovább resegtetm... SOMLYÓ ZOLTÁN 19 6. január 24, A nagy délszláv gondolat A szerb-horvát megegyezés óta ma már sokkal élénkebben beszélnek arról a -szükséges jugoszláv-rbolgár megegye­zésről. mint azt az elmúlt, esztendőkben tették. A locarnói konferencia határoza­tai, valamint a Balkán-paktum térve fs nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy. ni;ir Szófiában is szeműgyre vegyék az ni európai konstellációt. . Az elmúlt év juuius hónapjában Moss­­kovljevics jugoszláv fö'dmiyes-parti kép­viselő á.a -szkups-ttaában rezoluciót olva­sott fel. amelyben kijelentette, hogy a Balkánon addig nem lesz rend. a inig az összes délszlávok a Tríglavtól KonStan­­tindpo’yig nem egyesülnek, Csirkovics, radikális képviselő, aki Macedónia fel­­szabadulásáén' annyit harcolt, nemrégi­ben szintén a jugoszUiv-bolgár megegye­zésért szállott síkra. A zagrebi Novosii karácsonyi számában Csirkovics bizo­nyos elégtétele! állapította meg, hogy a jiigoszláv-bolgár megegyezés óriási léptekkel balad előre és ugyanebben a lapban Marinkovics Voj-a volt külügymi­niszter is ezérí a javaslatért szállott síkra, hogy lehetet'emié váljon egyszer­­smindenkorra az 19] 5-ös állapotok visz­­szatérése. Radies István is az elmúlt napokban a szerb, horvát. szlovén és bolgár egységről' beszélt, hangsúlyozta azt is, hogy a bo-lgárok nélkül nincsen meg az igazi délsz'áv egység. Bulgáriában szintén vannak olyan po­litikusok, akik a nagy délszláv egység­ét! harcolnak. Stambolijsky a bolgár szobranjéban büszkén mondotta évekkel ezelőtt, hogy ö sem nem szerb, sem nem bo’gár, hanem egyszerűen csak jugoszláv. A jelen'egi bolgár rezsim haj­lani sem akar erről az egységről. Az emigráns bolgár Kosta Thairoff . azonbáij a Politika egyik minapi ’ számában azt mondja:- »Testvérek vagyunk mindany­­nyian a Tríglavtól Várnáig! < . A bolgár-szerb megegyezésnek azon­ban egy igen nagy akadálya van. Ez az akadály a macedón kérdés! Bulgária a macedón kérdésben arra az álláspont­ra helyezkedik, hogy Bulgáriának a tu­lajdonképpeni anyaországa Macedónia és ha már Macedóniát nem tudják az anyaországhoz csatolni, akkor is Mace­dónia kapja meg a teljes autonómiát és az, önrendelkezési jogot, hogy kinyilat­koztathassa, hogv vagy egy későbbi konföderativ Balkánnál avagy Jugoszlá­viávál akar-e közösségben élni.- Szerbia Macedóniát- szerbnek mondja,' Bulgária: pedig bulgárnak. amíg ez a kérdés képezi a viszá'y magját, addig nem lehet. természetesen az egység, gon­dolatával messze jutni. Ha majd egy­szer .tumdeiiüíí elismerik/ hogy a. szerb, horvát, sziovén és-'balgá'r egy nép. ak-BÁCSMEGYEf NflPLÖ kor nem lesz macedón kérdés, csak egy J lesz akkor, a nagy délszláv gondolat marad ék nélkül való teljesedése. >A történelem sorárj Oaj Ljudevif, va­lamint Strosmqyer püspök is elfogadták ezt a -theóriáí. Sőt az 1867 januárjában megkötött bukaresti béke alkalmával a szerb Mihály vajda a bolgár köniitéval megállapodást kötött Szerbiának Bulgá­riával való egyesülése érdekében. A for radalmian radikális Markavics Szveío­zár szintén híve volí az egység megte­remtésének. Kérdés azonban, hogy a nagyhatalmai­­külön érdekei, valamint az elmérgese­dett macedón probléma mennyiben fog­iák hátráltatni az igaz? nagy délszláv állam megalakulásáé. Egy karrier története Irta: Baedeker A művészek kávéháziban Daruda Kálmán, a szerencsésen beérkezett arcképfestö, . áld lászlófülöpi módon csinált gyorskarriert, párisi életéről küzdelmeiről s a nincstelen napjairól beszélt. *- Bizony, nagy nyomorban ’ voltam s a kis midinette-nek, aki a. teljesen önzefk len. szerelmével ajándékozott meg min­den másnap, néjia még egy na­ranccsal se kedveskedhettem. A tem­plomok sokat idézett egere rendezett vi­szonyok közt élt hozzám j képest... És egyszerre, máról holnapra, helyesebben tegnapról mára, mintha mesék figurá­ja lennék, hírre vergődtem és pénzes ember lettem. Az uto-lső félfrankonjat az este clv.a­­csoráztam (ez -néni volt. éppen a Lu­­cullus lakomáira emlékezíetö tobzódás), s aznap, mikor az eset történt, nem reggeliztem. Egyetlen sou nélkül, éhe Sen kószáltam a nagy -bóulevard-okon-, az opera környékén- s íf divatos kávé­házak táján, miridfcnütí, ahol ismerő­sökkel lehet találkozni. Reméltem, elém . kerülhet valaki, akit megpumpolhatok ö-í frank erejéig, ami abban az időben, a háború ciőit három esztendővel, tiszteletreméltó kis összeg volt, amelyért érdemes' vadászatra indulni. Be hát -.tudjátok, hogy’ van az a bohéméletben! Az ember léptcn-nyo­­moti beleütközik azokba, akiknek már tartozik, de .nagyon nehezen tud talál­kozni' azzal, akinek az adósává akár lenni. Már közel két órája lökdösődtem a népes útvonalon, ané'ikiii, hogy rá­találtam volna arra a Varya-vár-t nrra, akit l'cstém. Fáradtan, elkeseredetten s a kétség­­beeséshez közel már arra az elhatáro­zásra jutottam, hogyha olyan naiv ide­érd látok; akin ez á minőség- — az, ide­ge uség meg a naivitás ~ meglátszik, megs-zóiitoni, vezetőül, ajánlkozom ne­ki. s ezen már nem szokatlan-utón ke­resem meg azt a' szerény összeget, amelyre a szó legszorosabb érteimében »éhes« voltam. A Rue de. la Paix kirakatait bámul­tam éppen —. minden kirakatablak egy nagy vagyon!- —, ;s bármennyire éhez­tem, a festő is élt még bennem, amit a hatásról' vettem észre, amejycj egy női-, silhouette váltott. kj belőlem. Ennek festői alakja egy lűkör-üvég mögül mo­solygott' felém. Csapot, papot, azaz éh­séget, pénztelenségét mindent elfelejtet­tem, csak azí éreztem, "hogy Szépet Iá­tok, egy a vásznamra kívánkozó nem közönséges, szépséget. . Hirtelen- megior­­dti’tam s' egy pillanatig szembebámulhat­­tam. Karcsú nő volt, csodálatos vonalú nyakkal, aminot leginkább egészen fia­tal angol lányokon JjiU|i. Tizian-szőke.. aranyfényfő hajjal,'amely a- kalap alól szikrákat' szórt'és a diszkrét ruha alatt is tökéletes bájakat . séjttető testtel, ariiely a Goya maja desnuda-j&t juttatta eszembe. Mégis, nein - ezek- a várliatosá­­iük izgattak, hanem a rokonszenves megjelenésű hölgynek - az egész egyéni­sége felöltözötteu. minden érzéki vágy­tól s frivol gondpláttóEtneníen, E'porc­ban nem, voltam hím, csak piktor vol­tam, - - elfelejtettem, hogy étícs va­­yok, hogy nincs -pénzem reggelire, s csak arra gondoltain, - mily gyönyörűség volna foglalkozni vele, s rnj'y szívesén tenném halhatatlanná! >-6; Ipgyén,-. Az a körühnény, hogy magyarul be­széli a kísérőjével (vófös*}tiiileg: az úrá-11 . I vaO, az érdeklődésemet csak fokozta-. Éppen ajánlkozni akartam nekik cicero­­néul, amikor egy ékszerészboltba for­dultak be, ahová szinte automatikusan követtem őket. Igazán, semmi dolgom se volt a fényes üzletben, ahol egyéb­­arán! nem is kérdezték, hogy mivel szolgálhatnak. Kétségkívül azt hitték, hogy a magyar házaspárthoz tartozom, amellyel egyidőben léptem &f a joailleric küszöbét. Az én embereim mutogattaf­­tak ott maguknak' egyet s mást s köl lőttek -is vagy ezer trankst. Az alkudo­zásuk folyamán sajnálattal győződtem meg arról, hogy jobban parüroztak franciául, mint a ti alázatos szolgátok s igy nem ajánlhattam föl nekik ide­genvezetői szolgálataimat Parisban, ahoi aligha először tartózkodtak, mer! na­gyon otthonosan, szinte páfeiasan visel­kedtek. Amint elvégezték a vásárlásukat s a kasszánál fizettek, lassan, lefözötton, bá­natosan követtem őket. — mintha hoz­zájuk tartoznám (Oda is tartoztam, any­ujára vönzot! a szőke asszony.) Mégis bizonyos távolságban maradtam tőlük, nehogy tolakodónak tartsanak, ha eset­leg észrevesznek. Ezt a kis távolságot fölhasználta a bolt tulajdonosa, hogy -étébem kerüljön s közém és a távozók köze álljón: Mielőtt' á Kijáráshoz értem,, megszólított: .- Nagyon köszönöm, uram. ,S átadott egy huszírankos aranyat. Kipirultam, de nem utasítottam visz­­sza. A zsebembe csúsztattam. A derék ember bizonyosan azt hitte, hogy a házaspárt, amellyel együtt jöt­­tem-mentem, én »hoztam«, s a napóle­on! provízió fejében adta. Parisban so­kan foglalkoznak azzal-,’ hogy vevőket »visznek a különböző boltokba, s eb­ből a sajátságos iparból egészen tisztes­ségesen megélnek. ‘—’Én is köszönöm, — feleltem. S.már kint is voltam az uccán. Uj perspektíva nyílt meg előttem. Ha minden kötél szakad — gondoii'am, —­­a RivöM-utcán, az Opera körül s a Rue de la Paix-n fogok lődörögni regeitől estig, s" ha idegeneket, Iátok az üzle­tekbe lépni, utánuk megyek s úgy te­szek/, mintha hoztam volna őket. De1 a sors könyvében más volt. a jö­­vőmről' megírva.' Az ! ékszerész húsz frankja megalapította ' a szerencsémet. Ezt akkor persze még nem tudtam, s egyelőre csak a váratlanul betoppant szerencsének, az ' aranypénznek örül­tem. Egy pillanatra elfelejtettem a maja desnuda-t, a meztelen női, aki oly alaposan volt felöltözve, megint érez­tem, hogy éhes vagyok, s könnyelmű­ségemben egy igen finom Café-Restau­­rant-ba 'tértem be ' reggelizni. : Áz előkelő helyiségben egyetlen asz­tal volt üres. Odaíelepedtem. ' Alig ültem ott két percig, még a ren­delésemet' se tehettem meg, valaki kér­­tezte: , , r . . .-- Szabad? Fölpililantotfam. Az ékszertvásárló há­zaspár állott előttem s a kérdést a férj intézte hozzám.. Bár franciául ’szólított meg, zavaromban magyarul feleltem: • Méffóztessék. Az asszony kedvesen mosolygott. Hiszen ez, pompás! mondotta. Magyar társaságba jutottunk. Egyijtt reggeliztünk hát, s úgy lát­szik nem rossz benyomás! tettem a magyarjaimra, miért az-étkezés‘vége fe­lé már ugv kezelték’ nij-rff egy kedves ré­gi rém erőst, akivel a barátságukat Char, btis mellett felújítják. Megkérdezték, régen élek-e Párrébao, s mikor azt ieieiteru, hogy tobb, mini egy éve, Tarczali — igy hívták a ma* gyár urat —• az iránt érdeklődött ná* iám, vájjon ismerős vagyok-e művészi körökben? Igenlő válaszomra igy folytatta: — Szeretném a feleségemet lefestet­ni. Ajánlhatna nekünk egy jobuevö portréistát, aki nem követelne valami horribilis árat? Gondolhatjátok, hogy mily izgatott és boldog voltam e pillanatban. Aminek a lehetősége egy -félóra előtt még végte­len távolságra volt tótom, annak a való­színűségé!, majdnem a bizonyosságát olyan közelről láttam, hogy szinte a kezemben, tartottam! — Talán -nem fogják rossz néven venni, -- feleltein, — ha a legjobb ba­rátomat ajánlom, aki néni nagynevű művész ugyan, de nein lesz túlságos drága s mintán tehetségével azon lesz, hogy önagyságáról jó képet fessen. S ki volna az? — Én magam. — Teliát uraságed festő? — Úgy van és pedig arcképfestö-Az alku hamar meglett. Megállapod­tunk abban, hogy a munkához min­­gyárt másnap hozzáfogok, de- mert »momentán« nincs »elegendő pénzem-, s egyet-mást, ami a pikturá-hoz, szüksé­ges, be kell még szereznem száz frank előlegre tartok igényt., — A képért pedig, — tettem hozzá, — mivelhogy a nagyságos asszony igen hálás portrómodell, akit festeni inkább szerencse mint fáradság, Tarczali ur ariy­­nyit (helyesebben olyan keveset) fog fizetni, amennyit jónak lát. farezali .egy Ötszázfrankos bank­jegyét vett ki a tárcájából s átnyújtot­ta nekem. Majd fölváltom a pénzbeszedö pin­cérnél, — mondtam, — s visszaadok.- Ne fáradjon, — felelte a szép asz­­szony férje. — Maradjon az egész ösz­­szeg előlegnek. Hitetlenül mosolyogtok. Látom. Nem hiszitek, hogy ismeretlen embernek, ha százszor portréfestő, átad valaki ötszáz frankot a becsületes ábrázatára. No hát, nem arra adta. Nincs až a becsüle­tes arc, amelynek ilyen nagy a hitele. Ellenkezőleg éppen az keltett bizalmat a mecénásomban, ami szélhámosság veit berniem: a könnyelműségem. Aki a Café Cardinat-ban reggelizik, arra rá lehetett bízni néhány száz frankot, az nem lehet valami megbízhatatlan litty­­lotty-ember — gondolhatták Tarczáliék. S éppen az volt a szeren­csém, hogy ebbe a fényes helyiség­be tévedtünk be ők is, én is. Ha a Table d’hote Vivienne-ben vagy Duval-néX ta­lálkozunk, ötvéri íranknyi előleggel se becsültek volna meg. Jó ideje éltem Páisban, de ötszázfran­kos bankjegyet még sohase láttam. Jói megnéztem hát, hogy milyen.. ...A képen lelkiismeretesen dolgoz­tam három álló hétig. Csalódtok, ha azt hiszitek, injpt a paj­kos mosolytek elárulja, hogy belesze­rettem az asszonyba. Sokkal tökélete­sebb volt, semhogy ily szenvedélyt költhetett vc-lua. Még csak arra se gon­doltaim» hogy mily isteni élvezet volna őt fekvő Vénusznak és nem alaposan felöltözött divathölgynek pingálni le. Akkor — mondtam már — nem voltam férfi, csak művész... Reynolds és Gainsborough sikereire vágytam, akik épp fejedelmi toalettekben pompázó dámáknak a portréival aratták diadalai­kat... Ha az ura nem is lett volna min­dig jelen a szegényes ateüer-remben az »ülésá-eken, akkor se mertem volna szemíeleukedni vele. Olyan lőfegyvere- ’ ző szépség volt ez, amely hódolatra in­dít és nem impertienciákra ösztönöz. Sokkal szabályosabb orra volt, sem­hogy az ember »kezdeni« mert volna vele . . . Falán ennek a szenvedélyteletaségnek 13. oldal,

Next

/
Oldalképek
Tartalom