Bácsmegyei Napló, 1925. december (26. évfolyam, 322-348. szám)
1925-12-25 / 344. szám
1925. december 25. BÄCSMEGYEI NAPLÓ 37. oldal. bankba. De micsoda levertség fogta el, amikor meg tud ta, hogy Ányi tatának cl kellett utaznia Becskerekre, épp félórája ment ki a vasútra. Már távozni akart, amikor az egyik hivatalnok mosolyogva fordult hozzá: — Az igazgató ur bocsánatot kér és ezt a borítékot küldi a mesternek. Hárfásnak megdobbant a szive, a boríték vastag volt. Zavartan lépett ki az uccura. Ott beugrott az első kapu alá, épp az Angeluszék kapuja volt. ahonnan tegnap oly megszégyenítve kellett kisomfordálnia... Fölnyitotta a borítékot. tiz darab ropogós százkoronás volt benne. Ezer korona. Majdnem elkurjantotta magát. Az idegei vad táncba kezdtek, nem bírt magával. Csak ment, ment, mint a bolond, előre, cél nélkül, fiityörészve. Egyszerre csak az Lndóház előtt állt. Égy gőzmozdony füttye ébresztette föl. Valami láng elkapta, magához ragadta, megperzselte. Kiment a perroma. Ott állt a kurta gyorsvonat, rajta a tábla: Budapest. Megkérdezett egy hordárt, mikor indul ez a vonat? Három perc múlva, felelte tovafutva a hordár. Hárfás a pénztárhoz szaladt, elsőoszíályu jegyet vásárolt és két perc múlva már ott ült a Pullmann-kocsi ruganyos pamlagán. Es á gyorsvonat egyet fütyülve, fújtatva megindult és vágtatni kezdett a szürke őszi ködben. , Hárfás föllélekzett. Kényelmesen hátradőlt a bársonyülésen és szivdobogva hallgatta a szárnyas kerekek dalát: »Bu-da-pest-re... Bu-da-pest-re ... Á beogradi újságírók viszonozni akarják a budapesti sajtó 1912-es látogatását Néhány évvel a háború előtt 'magyar újságírók egy küldöttsége kereste fel Szerbia fővárosát, Beogradot. A látogatásnak kifejezetten politikai célja is volt. azon kívül, hogy a két szomszéd ország újságíróinak személyes érintkezését akarta elsősorban szolgálni. Különösen kihangsúlyozta a látogatás politikai jellegét néhány ellenzéki politikus részvétele a kirándulásban. Eljött Hock János és az akkor még függetlenségi Lengyel Zoltán és a néppárti Szmrecsányi György i:s. Az újságírók között Rákosi Viktor vezetése mellett a magyar sajtó legillusztrisabb munkatársainak neveivel találkozhattunk. A magyar újságírók látogatásának emlékét még a világháború sóm tudta kitörölni. A régebbi szerb ujságirógeneráció tagjai ma is nagyon szívesen emlékeznek vissza budapesti kollégáik látogatására és beszélgetés közben gyakran térnek vissza a kirándulás egyes jellegzetesebb momentumaira. Különösen Hock János és Similusz maradtak meg élénken emlékezetükben, de nem felejtették el Szmrecsányi hórihorgas alakját sem. Legutóbb a beogradi újságíró klubban ismét erről beszélgettem egy idősebb kartárssal, aki annak idején egyike volt azoknak, akik aszerb újságíró egyesületben a magyar újságírók meghívását javasolták és aki végigkísérte a magyar zsurnalisztikát megérkezésüktől elutazásukig. Ez a ma is aktiv újságíró azóta; is állandóan foglalkozik az első látogatás után megszakadt szerb-magyar újságíró kapcsolatok ujraíelvételének gondolatával. Már többször beszélgettünk az előtt is erről a témáról, nagy általánosságban, most azonban már konkrét formában veti fel újra az eszmét. »Znate-li Doktoré. — kezdi — šta ja misből? Azt hiszem, itt van már az ideje, hogy visszaadjuk a pesti kollégáknak a látogatást. Tegnap éppen beszélgettem erről Popovics fisával, pesti követünkkel. Ö ösmeri eléggé odaát a viszonyokat és ő is azt hiszi, hogy nincsenek különösebb akadályai a dolognak. Ezek után, úgy gondolom, hozzá is kellene kezdetű a terv megvalósításához: Tavaszra már nyélbe is lehetne ütni a dolgot«. És szép sorjába kifejti, miért tartja szükségesnek a közeledést a két ország sajtója között. Szép számmal vannak olyan érve?, amelyek politika! szempontokból szólnak a közeledés ügye mellett. Rámutat a magyar és a szerb nép sok évszázados történelmű szolidaritására a török veszedelem elleni küzdelemben. később pedig a bécsi imperialista tendenciák ellen. A háború utáni uj helyzet is szerinte újabb érdekközösséget -teremtett a szláv népektől körülvett Magyarország és a délszlávok között. Mindkét népnek egyformán érdeke a békés gazdasági, sőt politikai együttműködés. De a politikai okokon kiVül erős érveket tud felsorakoztatni, amelyek inkább szakmabeliek és a két ország sajtójának egymás ráutaltságát bizonyítják. Budapest a háború előtt különösen a Balkán számára igen fontos hírszolgálati centrum volt. az utóbbi években azonban rendkívül sokat vesztett ebből a szempontból jelentőségéből. Ha csak valamelyest is vissza akarja szerezni Budapest régi jelentőségét a balkáni sajtó számára, akkor ez csak a szerb sajtóval fentartott barátságos kapcsolatok révén sikerülhet. Beograd vi'szoni. amely a háború előtt a világsajtó informálása terén egészen harmadrangú szerepet játszott, a megváltozott viszonyok révén elsőrangú sajtóinformációs központtá fejlődött. Nemcsak azért, mert a Balkán politikailag ma legfontosabb és legerősebb államának a fővárosa, ahol ma már minden világlap külön tudósitót tart. Még sokkal inkább azért, mert a nemzetköz? telefonszolgálatba ma Beograd annyira közvetlenül bekapcsolódott, hogy nincsen már szüksége közvetítőre a nyugat felé. Beograd sajtója számára is nyereséget jelentene egy tervszerű öszszemüköjjés a budapesti sajtó munkásaival. akiknek szakmabeli rátermettségét és kiválóságát itt teljes mértékben respektálják. Egy ilyen összemüködés azzal a természetes következménnyel is járna, hogy mindegyik országban erősödnék az érdeklődés a másik ország viszonyai iránt, ami megint csak hasznára válna mindkét nemzetnek. Érzelmi motívumokat is etnlit kitűnő kollégám, amelyek a gyakorlatiak mellett szintén a szerb-magyar sajtóközeledés mellett szólnak. »Itt nálunk senki sem haragszik a magyarokra, ön már elég régen itt él közöttünk a háború után, maga is tapasztalhatta ezt. A háború sem ébresztett itt gyűlöletet a magyar nép ellen. Nagyon jól tudjuk mi, hogy a Szerbia elleni háború nem volt szívügye a magyarságnak és hogy a magyar nép a Iegkevésbbé felelős azért hogy eme a háborúra sor került. Olyan embert sokat fog találni Beogradban. aki gyűlöli például a bolgárokat vagy a görögöket, találhat olyat is. aki gyűlölettel gondol az olaszokra vagy a románokra, magyarofóbokat viszont lámpával kell keresnie. Amint én tudom. hasonló a helyzet a magyaroknál is, azok sem gyűlölik a szerbeket. Nincsenek tehát egy ilyen közeledésnek nagyobb érzelmi nebéz&é&ci sau..«. VALLOMÁS Mint a mozdonyvezető, ki szemével a messzeségen a kazán előtt évtizedekig áll, anélkül, hogy gondolna arra, mikép került oda s nem gondol erre akkor sem, mikor szakadékok mellett röpül el, cepelve magával [tulajdon életét és mások életét, s akkor sem gondol erre, mikor dübörögnek a mélységek alatta s izgalmas [pillanatokban a kormánykerékkel zabolázza a veszélyt és látja a tüzet de talán eszébe jut, hogy miért mozdonyvezető és hosszan eltöpreng azon, hogy [mért lett mozdonyvezető‘ ha karácsony éjszakáján a völgyben szétszórt falvak ünnepi gyertyavilágát [pillantja meg: úgy engem is ennek az estnek lámpafénye hiv komoly elmélkedésre s megkérdezem magamtól, hogy miért vagyok. Lehet-e csöndesen beszélnem oly őszintén, mint önmagamhoz a sötét szobában, mielőtt felgyújtanám a villanyt s a nap végeztén magamba tekintve számot vetnék magammal, itt az emberek előtt? Hisz ők is egyedül vannak és az ember miért ne értené meg az embert? Most emlékezem az ut kezdetére, ! melynek kanyargóján rejtélyesen idejutottam s kutatom fürkészve azt a gyermeket, kinek fejében még rendezetlenül hevernek össze- vissza a képek a célok, okok és szándékok. Mily zűrzavaros az élet ilyenkor s milyen sötét. Láttam feketét, fehéret, éreztem keserűt édeset, s nem tudtam menni se jobbra se balra. De olykor, ha este kongott a harang, vagy az inga-ára dallamos, komoly emberszavával elverte a tizet s a lámpa alatt ültek kedveseim, talpig aranyban, szerettem volna, hogy ez ne múljék el, hanem maradjon meg, nem úgy mint a festmény, melyet képiró alkot, egymás mellé téve világost, sötétet, de úgy, amint van. változva csodásán, mozogva az időben, s élve egészen. Azt hittem, hogy csak én estem igy a világra, élet halál közé és senki más nem érzi azt, mit én érzek. Sajnáltam magamat, az embereket és az állatokat is, melyek velünk együtt haladnak. Játszottam én ekkor ezer játékot, olyan kimondhatátlant, hogy most mondom ki először. Csalóka bujósdit Utáni erőkkel, ravaszul ügyelve, hogy rajt ne kapjanak. Falinaptárunkat orvul föllapoztam, s ezt írtam egy lapjára, magamat ijesztve: „Mit gondolsz te felölem, ki ezt ide írtam, messze barátom?“ És hogy odaértem, hónapok múlva, mint egy légyottra a jövőben, néztem az írásom s gondoltam a messze barátra ki azt odaírta. Hallgattam a szivem. Próbáltam lejegyezni minden kardiogrammot. Orvos akartam lenni, gyógyítója magamnak és az embereknek. De ez se segített. Akkor daloltam, mint az esö-büvölö pap, aki az őskorban karjait kitárta: „Felhők, minden felhők, szeressétek a mezőket, minden villámok, mennydörgések, szivárványok és fellegnépek jöjjetek és dolgozzatok miértünk“. így tértem én erre az útra, melyen járok azóta. A félelem vezetett, _ . mert féltem nagyon, hogy meghalok s a sötétben kiabáltam, követelőzve, hogy a többiek rám figyeljenek, szánjanak meg és szeressenek. Megszántak engem ök, szerettek is s én is szántam és szerettem őket. Egyik kezemben a félelem, másikban a részvét, ballagtam előre s közben elmúlt fél-életem. Most ezt vallom utólszor: csak a betű, csak a tinta, nincs semmi más, csak a szó, mely elzeng s visszhangot ver az időben, csak a szó, mely példázza az időt s úgy múlik el, hogyha beszéljük, mint az ütőereink gyors kopogása s ha látjuk olvasva szemünkkel akkép tűnik tova, mint az emlékeink az élet ütemére. De belőle ébred meg minden, ami elmúlt, ö rakja egészbe azt, ami csonka föltámasztva a holtakat, egy befűzve őket, akik élnek Légy is mellettem örökre, te csodák esodája, aki azt műveled, hogy az életem másoké és másoknak élete az enyém és kézröl-kézre forog a titkos ajándék, őrök cserében, az enyém a tiéddel &. te.tarts megrerpsw,.niindig, eleven lánc. KosztolfyitfL. Dezső
