Bácsmegyei Napló, 1925. november (26. évfolyam, 292-321. szám)

1925-11-15 / 306. szám

4. oldal 1925 november 15. BÄCSMEGYEI NAPLÓ Áilomásfonök mint rablóvezér Százötventagu bűnszövetkezet tizenöt milliós lopása a román vasutaknál Bukarestből jelentik: A román vasutak bukaresti vezérigazgatóságához az utób­bi időben sűrűn érkeztek feljelentések, hogy egyes állomásokon feladott áruk nyomtalanul eltűnnek. Az igazgatóság által kiküldött bizottságok nyomozást kezdtek, azonban egyszer sem sikerült pozitív eredményt elérniük s igy azok­nak, akik károsodást szenvedtek, mind­annyiszor az állam ígért kártalanítást. Minthogy azonban ezeket az ígéreteket soha nem váltották be, a károsultak nem nyugodtak meg, hanem nyomozni kezd­tek a vasúti tolvajok után. A nyomozás megállapította, hogy a lopásokat egy százötven tagú társaság követte el, akik között igen sok magas állású vasúti fő­tisztviselő is szerepel. A Banda vezére Chitila állomás főnöke. A lopásokat úgy követték el, hogy a fel­adott áruk címzését közvetlenül az indu­lás előtt meghamisították és a vagono­kat egy nekik tetsző s már előre meg­állapított állomásra dirigálták, ahol az­után megjelent a banda egyik tagja és a felmutatott hamis fuvarlevél alapján át­vette az árukat. Ezt a csalást hónapokon keresztül csinálták annál is inkább, mi­vel úgy az indító, mint az érkező állomá­sokon is voltak a bandának tagjai. A le­folytatott vizsgálat során eddig százhúsz vagon liszt és tíz vagon kőszén hiányát állapították meg tizenöt millió lej érték­ben. Az ügyészség rendeletére mintegy hetven vasúti tisztviselőt tartóztattak le máris, de az ügyben további letartózta­tások is várhatók. Hír szerint több kép­viselő a parlamentben is szóvá teszi az árulopásokat. CIRKUSZ • m • Csalódni fáj! A tegnapi zsuron történt. Egy szép nővel kerültem szembe. A dí­ványon ült, én meg egy karosszék­ben. Nagyon szép nő volt. Az arca 5s, az alakja is, a keze, lába is szép és érdekes. Meg a mozgása is. Ki­csit futurista mozgás. Meg a szeme is szép és értelmes. Tudtam róla, hogy színésznő, egyebet nem. Körülöttünk színházról és iroda­lomról beszélgettek, engem csak a szép nő érdekelt. Annyi mindenfélét kérdeztem tőle, hogy alig győzött felelni. Más nem is juthatott hozzá. Úgy fogtam fel a dolgot, hogy ő ezentúl az enyém. A tea lecseppent a térdemre, foltot hagyott. Rákönyököltem a foltra, hiúságból. Szerettem volna, ha nem lát rajtam foltot. Folyt a beszélgetés, annál folyé­konyabban, mert csak ürügy volt. Ürügy arra, hogy szemtől-szembe fordulhassunk és tanulmányozzuk egymást. Ezt az igyekezetét rajta is észrevettem. Egyszer cSak azt mondta: — A kisfiámat is viszem korcso­lyázni. Ilyenkor kell tanitani' a gye­reket, ötéves korában. Szóval gyereke van. Erre nem is gondoltam. Attól kezdve, hogy ezt mondta, lényeges változást vettem észre ma­gamon. Már nem ültem olyan daliá­sán a széken, sokkal kevesebbet kérdeztem és a teafoltot is hanya­­gaibbul takargattam. De azért to­vább is élénken társalogtunk. Hanem egyszer csak azt mondta: — Az uram eleget szid érte, hogy túlsókat dohányzom. Tehát ura is van. Egész család. Akadozott a, társalgás. Nagy szü­netek fordultak elő. Ilyenkor körül­néztünk. ö is, én is. Segítséget vár­tunk. Persze nem jött segítség. A körilllevőket már elriasztottuk. Bizonytalanul néztünk egymásra. A teafoltot egészen szabadon hagy­tam. Utóvégre nem tehetek róla, hogy a tea rácseppent a térdemre. Idegesen megnézi a karkötőórá­ját. — Az uram félnyolckor értem jön. Nemcsak hogy ura van, hanem érte is jön. Olyan férj, aki érte jön. Európa két nagy tűzhányójának: a Vezuvnak és az Aetnának jugoszláviai versenytársa támadt. Mint Prizrenbői jelentik, Montenegróban egész váratla­nul uj vulkán tört ki. Az uj tűzhányó Podgoricától északkeletre, a Vranyiste községet uraló Guvnó-hegij. A nagy­részben terméketlen, sziklás hegy csú­csán öt méter széles kráter nyilt meg, amelyből napok óta hatalmas lángok csapnak fő! s a kitörő fekete füst tel­jesen elsötétítette a vidéket. A kráter­ből óriási tömeg tüzes láva ömlik ki, amely a vulkán déli oldalán lévő erdő­ket teljesen leégette. Vranyiste falu, amely az uj vulkán közelében fekszik, Fekete ruhában, selyem fejkendőben állott bírái előtt a becskereki boszor-' kányper vádlottja. Három napig tartott a tanuk felvonulása, az ügyész, a védő halomra gyűjtötték a bizonyítási anya­got és miután három napi folytatólagos tárgyalás után a bíróság a bizonyítási el­járást hivatalosan is befejezettnek nyil­vánította, a főtárgyalás sokszáz főnyi közönségének végsőkig felcsigázott ér­deklődése előtt feketén, sötéten, a maga megoldatlan titokzatosságában állott a rejtély — Rélics Jutka. Ki ez az asszony? Ki ez a parasztsor­ból iparosba fölcseperedett, úri passziók után vágyakozó nagyszerű, természetes intelligencia, aki fölött kedden reggel há­romszoros mérgezési vád ügyében mon­danak ítéletet? A háború utáni borzal­mak századjában uj életre támadt bűnö­sen szeretkező, pénzért: gyilkoló fél-pa­raszt, féluri Borgia Lukrécia, vagy vala­mi rémségesen megmagyarázhatatlan véletlen folytán összekerült alaptalan gyanuokok szerencsétlen áldozata?... Asszony: a kiszámíthatatlan, kiismerhe­tetlen örök titok, angyali arccal gyilkoló szörnyeteg és ördögi cinizmussal jóté­konykodó angyal, ö a Szfinx: a Nagy Ismeretlen, akit sem ítélet előtt, sem utá­na nem lehet megismerni, csak bizonyta­lan külső megnyilatkozásokból próbálha­tunk közel férkőzni hozzá. Pletykából valóság A Rélics-pör egyik legnagyobb szenzá­ciója kétségtelenül Makszimovics Szveti­­szláv államügyész vádbeszédének az a mondata, hogy a vádlott asszony a vizs­gálati fogság alatt az ügyészség börtöné­ben viszonyt folytatott Petrov Zlatkó börtönénél. Hónapok óta suttogtak erről a börtön­ben kivirágzott szerelemről Becskereken. Áttörhetetlen vasrácsok, szuronyokkal őrzött szigorúan zárt ajtók, a börtön vastag falain keresztül uccára került a pletyka, amely a fogoly és börtönör vi­szonyának következményeiről is tudott, sőt a jótékony doktor nevét is tudni vél­ték, aki a börtönt szégyenétől megmen­tette. A pletyka mindig többet tud az igazságnál és ebben az esetben is bizo­nyára nem jutottak odáig a dolgok, a meddig Trézsi néni és Róza tanti mesél­ték a piacon, mégis különösen hangzott az államügyész szájából ez a beismerés-Hozzá még félnyolckor. Hátradőltem a karosszékben. Át­adtam neki a szót. Hadd beszélje ki magát. Valami hosszabb mesébe kezdett, éppen jókor, ügy tettem, mintha éber figyelemmel hallgat­nám. Egyszer csak azt hallom: — Mert az uram birkózóbajnok volt azelőtt. Nehézsúlyú birkózó. Odafordultam a szomszédomhoz és irodalomról kezdtünk beszélni. N. Z. eddig nem szenvedett kárt. A láva ugyanis déli irányban ömlik, a falu pe­dig északra van a hegységtől, Vranyis­­tében azonban olyan nagy a hőség, hogy a lakosság már menekülésre gon­dol. A kár igy is igen nagy. Monte­negróban ugyanis csak most érik a gyümölcs s a vulkán okozta nagy hőség Podgorica környékén az egész gyü­mölcstermést elpusztította. Podgoricából s Prizrenbői bizottság szállt ki a helyszínre, a nagy hőség miatt azonban lehetetlen a vulkánt megközeliteni. A babonás falusi lakosságot a láva­ömlés páni félelemmel tölti el. nek is minősíthető vádbeszéd, amely bő­séges alkalmat nyújt a pletykálkodóknak kombinálni és találgatni tovább — min­den bizonnyal igaztalanul. Jutka mindent észrevesz Azokat, akik három napon át figye­lemmel kísérték a tárgyalást — ötszázra tehető ezeknek száma! — szinte elkáp­ráztatta a vádlott asszony csodálatos intelligenciája, nagyszerű megfigyelőké­pessége, éles esze, amellyel fölényes biz­tonsággal uralkodott a hatalmas bizonyí­tási anyagon. A vádlott nem csinált jegyzeteket, nem ugrált fel idegesen min­den pillanatban, de csendesen, nyugodtan figyelt és a legeslegkisebb nüanszrg min­dent észrevett, amit védelmére, a vádoló tanuk megzavarására felhasználhatott. Alig volt olyan tanú, akihez Rélics Jutka nem intézett volna néhány váratlan, .ele­venbe tapintó, a dolgok mélyéig hatoló, fontos kérdést. Az ő en garde-ján csak nehezen tudott rést ütni a terhelő tanuk tömege, néha ő is kifakadt, panaszko­dott, sírt, de csak pillanatokig, hogy az­után annál nyugodtabban figyelhesse, hol talál ellentmondást, kimutatkozó té­vedést, nemigazat a terhelő tanuk vallo­másában. Hogy ez a védekezési rendszer nem nyerte meg az elérzékenyüiő szen­­timentálizmust szomjazó közönség ro­­konszenvét, az természetes. A közönség a sirást szereti, a közönség sajnálni sze­ret és Rélics Julkának lehetett hinni, le­hetett nem hinni, lehet ártatlannak, lehet bűnösnek tartani, de sajnálni a háromna­pos fötárgyalás után — igazán nem lehe­tett. Panera et circenses! A közönség a Rélics-tárgyaláson majd nem olyan érdekes, mint a vádlott. Há­romnegyed része úri lányok és úri asz­­szonyok, akik már fél 8-kor ott szorong­tak a törvényszéki palota előtt, hogy 9 órakor helyet kapjanak a padsorokban és zsúfolt meleg teremben délután 2-ig— 3-ig élvezzék egy szerencsétlen család tragédiájának utolsó jelenetét. A hiszté­ria prototípusai és újból bebizonyította kivételesen jó ítélőképességét a vádlott, amikor azt mondotta: csak cirkuszt néz­ni jöttek ide... Tizenegy órakor az elnök rendszerint szünetet adott és ekkor a szenzációra éhes közönség mint pusztító sáskahad Montenegróban uj vulkán tort ki A Guvnó-hegybői ömlik a láva A becskereki Jáger Mari Széljegyzetek a Rélics-pör főtárgyalásához rohanta meg a folyosókon tábort ütő pé­keket és szendvics-árusokat. A szenzá­ció-éhség csillapítása közben dehogy fe­ledkeztek meg gyomruk korgó éhségének csillapításáról. A cirkusz közben csak a kenyér az, amiről nem tudnak megfeled­kezni az asszonyok. Hat justitla . . . Hatásos latin Idézettél fejezte be szé­pen felépített védőbeszédét OsZtovics Zlatkó, Rélícsné védője, amikor azt kér­te a bíróságtól, hogy ne törődjék köz­hangulattal, a közönség itéletszomjával. Fiat justitia, pereat mundus. — Ha el­pusztul is a világ, csak igazság 'legyen... — mondotta Rélics Julka védője és aki a Bunlcs-tanács nagyszerű összeállítását, az elnök és bírák eddigi működését is­meri, nyugodt leikiismerettel hiszi, hogy a keddi ítélet az igazságot fogja kihir­detni .. i K. M. TINTA ® as ® Találkozás A társaságban bemutattak nekem egy őtven éves urat. Nem hallottam a nevét. Kezet fogtunk. Beszélgetni kezdtünk. — Gyönyörű időnk van — mondta, dörzsölve száraz kezét. —- Micsoda szép november. — Sétálni volt ? — A Duna-parton a feleségemmel. Itt mindig hosszú, nyájas az ősz. Vagy félóráig csevegtünk, erről, arrói, mikor — hirtelenül — rápil­lantottam. — Ön, ugyebár, felvidéki?-— Meglehetősen — felelte kedves, titokzatos mosollyal. — Én tudni­illik finn vagyok. Wichmann Frjő. A finn akadémia elnöke. — Hol tanult magyarul? — Otthon. — Járt már mi nálunk ? — Hogyne. Húsz évvel ezelőtt. Egyszer. Elámultam. Aztán nem tudtam figyelni arra, amit mondott, csak arra, amit a fülem hallott. Szomjasan it­tam szavait. Lehetséges ez? Én, ki annyira érzékeny vagyok nyelvünk zenéje iránt, életemben először nem vettem észre, hogy idegennel beszé­lek : a hang megütése, az ütem cso­dálatosan biztos, a mienk. Még hely­­lyel-közzel a tétovaság is. Közeli, testvéri. — De mégis — vallattam — Ho­gyan? — Hát megtanultam — és nevetett. — Nem, az nem lehet. Egy nyel­vet nem lehet ennyira megtanulni. Nem gondolja tanár ur, hogy inkább elfelejtett magyarul ? Egykor, sok ezer évvel ezelőtt? És most visszaemlék­szik rá? Aminthogy nekünk is kiszállt a finn idióma, de ha összejövünk, eszmélünk arra a közös nyelvre, me­lyet valaha beszéltünk. Ott, a nagy gyermekszobában. Emlékszik? A halra, a vérre, a kézre ? A varsa, ha jól tudom, a bal sarokban lógott. Az öreg tudós mosolygot. Szem­üvegén át nézte meghatott arcomat. Milyen gyerek, gondolta magában. De én kivittem lázamat az uccára is. Mámorosán hányt valami boldog­ság, melyet eddig nem éreztem. Fél­életem múlt el, akkor találkoztam egy atyafival. Mit tudjátok, micsoda ez, gazdag germánok, latinok, szlávok, kiknek annyi az unokaöcsétek, nagy­bátyátok, hogy számon se tartjátok. Csak én tudom ezt, szegény rokon­talan, ki rokont leltem. Egész utón daloltam. Kosztolányi Dezső

Next

/
Oldalképek
Tartalom