Bácsmegyei Napló, 1925. október (26. évfolyam, 263-291. szám)

1925-10-30 / 290. szám

KÉPTELEN KRÓNIKA'

A SZOVJETNEK kezd jól menni. Eddig, ha egy jobbérzésü burzsoá fülét véletlenül megütötte a proletárdiktatúra szó, vagy ha Lenin nevét hallotta, egyszerűen kiköpött: pfuj, ezek a disznó bolsevikie'k, ezek az akasztófavirágok. A széles világon mindenütt mély undor és gyűlölet övezte a szovjetvezérek fejét, akik nem tudtak úgy, olyan halkan megmukkanni, hogy vaskos ‘ gorombaságokra, keserű káromkodásokra ne nyílt volna ki Európa vértelen és csók■ tálán szája. A gyűlölet-korona, nem mondom, jól állt Trockijnak, Sinovjevnek, meg a többi vörös apostolnak, viszont ami igazán igaz, kicsit sokat szidták Oroszországot, mint a rossz gyereket, aki nem akar a papának szót fogadni. De most már ennek is vége van: amióta Nyugaton, Párisban, Londonban, Rómában és Berlinben szalonképes lett a bolseviki diplomácia és a nagy orosz földön több gabonakéve nő, mint halott eilenforradalmár, Európa általában udvariasabban nyihukozik a szovjetről, természetesen fenntartással, ami azt jelenti-, hegy drei Schritt vom Leib, magyarul: csak az előszobában. A bolsevikiek azonban okos emberek, nem sértődnek meg ezen a nyilvánvalóan előkelő finnyásságon, nekik, ha törődnek is valamit velünk müveit nyugatiakkal, sokkal fontosabb az, ami Oroszországban történik. A szovjetbirodalomban pedig igen különös dolgokat vet föl a vörös földrengés, nagyon a kezükre jár ott a történelem, kezes-bárány, ami úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. Nemcsak a burzsuj okról van szó, akik otthon maradtak, nem is a parasztról, aki ötvenpercentre mindig hajlandó kiegyezni a hatalommal, hanem az egyházról, amely — ahogy olvasom, — kimondta, hogy ezentúl a templomokban imát mond a szovjet lelkiüdvéért. Nagy szó ez, papok, akik a legharcosabb védelmezői voltak a cárizmusnak, a polgári rendnek, régi jóknak és régi szellemnek is, a szentegyház kapuját megnyitják az ördögöknek, sőt a fő-ördög: Lenin képét a názáreti^ mellé kifüggesztik az oltárokra. Három évvel ezelőtt Csicserin elment a pápához, hódolt előtte, jaj! mondták akkor a vezércikkírók, micsoda kéj ez, micsoda isteni kontraszt, csoda, aminek se kulcsa, se magyarázata, legalább is józan ésszel nem lehet egykönnyen bevenni. A tingli-tangli most megismétlődött, de rosszabb kivitelben és megfordítva: az egyház kereste föl szépen a szovjetet és behintetté szenteltvízzel, hogy kedves legyen az isten előtt, a bűneit megbocsássák, az életét az emberek megszeressék. A kalendáriumot hiába forgatod: hogy hát mégis miért csapott süvege mellé vörös kokárdát az orosz pap, miért nyitott ajtót a bolsevizmusnak — ki annak a megmondhatója? Legfeljebb, ha mindenáron magyarázat kell, Kunapé után szabadon megnyugtathatom a háborgó lelkiismereteket: ez a történelem.

#

A SOK JUBILEUM között nem illik szó nélkül elmenni a makaróni jubileuma mellett sem. Elvégre a makaróni ha nem is költő, vagy hadvezér, tett annyi szolgálatot az emberiségnek, hogy minden évszázadban kegy elet es szavakkal áldozzanak emlékének a hűtlen fogyasztók. Az sem alteráljon senkit, hogy az olasz konyha hőse tulajdonképpen, az adriai tenger partján ringott a bölcsője és onnan jutott át az Alpokon hozzánk magyarokhoz is. A makaróni közös kincsünk, akár a töltött káposzta, pontosan négyszáz éve boldogít bennünket. Négyszáz esztendő nem kis idő és aztóta bizony el is felejtették, hogy honnan kapta nevét az olasz konyhának ez a hírhedt delikates a. A krónika kétfélekép meséli el a dolgot; az egyik verzió szerint valahol Nápoly körül élt i egy jóravaló halászcsalád, akihez egy I

4. oldal.

BtáSMEGYEI NAPLÖ

este beállított egy bátyus vándor és éjjeli szállást kért. A halász istenfélő ember volt, adott helyet födele alatt, sőt udvariasan meginvitálta a vándort estebédre. Vacsora végén a háziasszony az asztalra tett egy tálat, tele forró zsirban úszó metélt-tésztával. A vendéget majd ki rázta a hideg, amikor megpillantotta a fehér tészta-gilisztákat, felugrott és kétségbeesetten összecsapta a kezét:

— Ajvé, makaróni.

Hogy mi igaz ebből a rosszakaratú pletykából, nem tudom, de minden bizonnyal a makaróni ellenségei találták

ki. A másik történelmi legenda sokkal szimpatikusabb szinben tünteti föl a makarónit, akit azzal gyanúsít meg, hogy pápa — a keresztapja. A jóbarátok igy mesélik el az esetet: XXIII. János pápát egyszer vendégül látták Nápolyban és megkínálták makarónival. A pápának tetszett a furcsa étel és igy fakadt ki:

— ó ma cári, ma carini, ma cariní, — ami magyarul körülbelül ez: Ó drágám, drágicám, drágicám.

És azóta a drága meghódította a világot.

(H)

Radonics Jován a tanügyi problémákról

A radikális klub közoktatási vitája

Beogradból jelentik: A radikális klub csütörtökön folytatta a közoktatásügyi vitát, amelynek során Radonics Jován, a pénzügyi bizottság elnöke is felszólalt.

Radonics beszédében kifejtette, hogy elfogadja a miniszter álláspontját az iskolakérdésben. Az a véleménye, hogy két tipusu elemi iskolákat kellene felállítani: falusi iskolákat, amelyeknek mezőgazdasági karakterük és városi iskolákat, melyeknek ipari és kereskedelmi jellegük lenne.

A középiskolák ügyében osztja a miniszter véleményét, ő is azt tartja, hogy a jelenlegi tanár-állománnyal jobb eredményt nem lehet produkálni. Az egyetemi kérdést nem adminisztratív, hanem törvényhozási utón kell rendezni. A katedrák számát ugyancsak törvényileg kell megállapítani, úgyszintén a docensekét is. Megerplitette.Jiogy az egyetemi tanárok igen rosszul vannak fizetve, a kormánynak jobban kellene gondoskodni anyagi ellátásukról. A népegyetemet a legmesszebbmenően támogatni kell, mert fontos missziót tölt be. A tankönyvek egységesítése szerinte égetően fontos kérdés, sajnos ezt mindaddig nem lehet rendezni, inig a tanrendet nem egységesi tik. A diáknevelés előmozdítása ér dekében az állami diákintemátusok felállítását szorgalmazni kell.

Végül sürgette a múzeumok építését és felhívta a kormányt, hogy Rómában és Velencében állítson föl jugoszláv történeti intézetet.

Utána Andrics Vlada beszélt és kérte, hogy a kormány Szarajevó ban állítson föl erdészeti és bányászati főiskolát.

A vitát Vukicsevics közoktatásügyi miniszter zárta be, aki kijelentette, hogy a felhozott eszméket a kor mány mérlegelés tárgyává teszi.

HOVA MEN

A Somborska Recs feltűnést keltő cikke a nemzeti kisebbségekről — „A kisebbségi kérdést nem lehet a törvény rideg betűivel megoldani, hanem csak a kölcsönös bizalom alapján“

A kisebbségek genfi kongresszusa alkalmából a Szomborska Recs cimü lap igen érdekes cikket közöl a kisebbségi kérdésről. A cikk elismeri azt, hogy az S. H. S. királyságban a nemzeti kisebbségek bizonyos mértékig korlátozva vannak társadalmi, kulturális és gazdasági fejlődésükben és az államalkotó fajnak azt a kívánságát fejezi ki, hogy a kisebbségi kérdés véglegesen megnyugtató megoldásra jusson. Az alapgondolata a cikk figyelemreméltó okfejtésének az, hogy a kisebbségeknek nem célszerű rezoluciókban és kongresszusi határozatokban keresni sérelmeik orvoslását, hanem minden erejükkel olyan viszonyok megteremtésére kell törekedniük, amelyek a kisebbségi jogok spontán megérlelődésére vezetnek,.

A kisebbségek iránt megnyilvánuló bizalmatlanság okát a cikkiró abban jelöli meg, hogy a nemzetiségek lojalitását, törvénytiszteletét, hiánytalan állampolgári kötelességteljesítését csak kényszeredett külsőségnek minősítik és egyébként kifogástalan magatartásuk mögött nem érzik a- »baráti szív lüktetését. Ezzel szemben a kisebbségek arra hivatkoznak, hogy ők mindent megtesznek, ami hü állampolgároktól elvárható, de hűségüket és áldozatkészségüket a sovinizmus meggyanúsítja, holott teljes lélekkel akarnak résztvenni az államalkotó munkában.

Éppen azért közöljük a cikket, mert meg vagyunk róla győződve, hogy élénk visszhangra fog találni

az aposztrofált kisebbségek körében és kiindulópontja lesz egy olyan publicisztikai eszmecserének, amely hozzájárulhat a bizalmatlanság atmoszférájának enyhítéséhez.

A Szomborska Recs cikke a kö vetkezőképp hangzik:

A nemzeti kisebbségek genfi kongresszusán képviselve voltak országunk németjei és magyarjai is. Németjeink képviseletében dr. Kraft és dr. Grassl nemzetgyűlési képviselők jelenek meg, magyar kisebbségünket pedig dr. Deák Leó szombori ügyvéd képviselte.

Kétségtelen, hogy a nemzeti kisebbségek kérdése elsőrendű probléma, mely már régebb idő óta megoldásra vár. Nem akarunk jezsuita módon szemet forgatni és nem állítjuk, hogy alkotmányunk már biztosította nemzeti kisebbségeinknek a teljes jogegyenlőséget és szabadságot és hogy a nemzeti kisebbségeknek nincs joga többet keresni és kívánni. Nem. Az alkotmány csak az alapját fektette le a kérdés elintézésének, csak megállapította azt a ^odern demokratikus elvet, melynek alapján ez a kérdés végleges megoldást fog nyerni, azonban aiz életben még mindig az a helyzet, hogy bizonyos nehézségek gördülnek nemzeti kisebbségeink fejlődése elé, ezt lojálisán el kell ismernünk és őszintén oda kell hatnunk, hogy a viszonyok rendeződjenek, a nehézségek megszűnjenek és igy a nemzeti kisebbségi probléma végleges elintézést nyerjen.

És mi most azt kérdezzük, vájjon az az ut, mely dr. Kraftot és társait Génibe vezette, jó és hasznos-e? Vájjon a nemzeti kisebbségi probléma megoldá sát siettette-e, avagy a helyes megöl

1925. október 30.

dás medrébe juttatta-e a genfi kisebbségi kongresszus?

A mi határozott váilaszunk az, hogy nem. Dr. Kraft és társainak tragikuma és általában a nemzeti kisebbségek tragikuma, hogy ők nem akarják vagy nem tudják belátni, hogy a kisebbségi kérdés elsősorban az egyes fajok benső kölcsönös lelki megértésének a problémája, mely csak akkor oldható meg, ha a megoldásnak megvan a kedvező lelki előfeltételé. Akciójuk és eddigi munkásságuk tragikuma, hogy állandóan bizonyos jogi formulákhoz, bizonyos elvi szabályokhoz ragaszkodnak, melyek szerint jó volna és kellene a teoretikusok előírása alapján a kisebbségi problémát rendezni. Az ő tragikumuk abban van, hogy azt hiszik, ez a projblóma megoldást nyerhet akár parancsra, akár határozatok alapján, akár a törvény erejével, akár a hatalom kényszereszközeivel.

Nincs , meg az a hatalom és tekintély, sem benn az országban, sem annak határain kívül, mellyel kényszeríteni lehetne valakit am, hogy szeresse azt, amit nem szeret, hogy barátjának tekintse azt, akinek őszinteségében kételkedik, hogy baráti öleléssel fogadja azt, aki kezében halálthozó tőrrel közeledik feléje.

Mi távolról sem akarjuk azt állítani, hogy mi szlávok és nemzeti »kisebbségeink között nem fesz és nem lehet majd a mély tiszteletig, a kölcsönös tántoríthatatlan bizalomig terjedő baráti szeretet, azonban lojálisán és nyíltan elismerjük és hangoztatjuk, hogy a nép széles tömegei sem ezen, sem pedig azon az oldaton még nem tudták Iteljesen elfelejteni a múltat és ennek következtében tpég nincs meg az a lelki előfeltétel, mely szükséges a kisebbségi probléma végleges rendezéséhez. Hinni akarjuk és hisszük is, hogy nemzeti kisebbségeink előírásosan lojálisak és áüamhüek, azonban mindez még nem elég!

Mert a nemzeti kisebbségeknek be kell láíniok, hogy egészen természetes, ha a mi népünk tömegei, melyek évszázadokon keresztül elnyomva, üldözve, nemzeti létükben veszélyeztetve voltak éppen a mai kisebbségektől, ezen oknál fogva még nem képesek »arra, hogy a kisebbségekben hü, őszinte és jó barátokat lássanak. Kisebbségeinknek be kell látniok, hogy még mielőtt teljes mértékben biztosítanánk szabad társadalmi, nemzeti és kulturális fejlődésüket, tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen irányban fog elindulni ez a fejlődésük, kezünkben biztos garanciáknak kefl tenni arról, hogy indulási irányuk centripetal is és nem centrifugális lesz.

A kisebbségi problémát nem lehet a törvény rideg betűivel, kongresszusi rezulóciókkal és külső kényszereszközökkel megoldani, hanem csak a kölcsönös bizalom megteremtésével, az igazi testvéri szeretet felébresztésével és az isteni gohdvisélés áltál közös hazába rendelt népek belső lelki életének újjászületésével nyerhet végleges megoldást a kisebbségi kérdés.

A belső telki élet szükséges újjászületése azonban nem érhető e! pusztán az összes állami törvények lojális betartásával és nem érhető el azzal sem, hogy kisebbségeink hideg és udvarias mosollyal résztvesznek az összes hivatalos ünnepségeken, vagy őszinte megértés nélkü! obulusaikkaí nemzeti célokra adakoznak és kimért korrektséggel teljesítik polgári kötelességeiket. Képünk széles tömegei a szivet keresik, melegséget várnak, a baráti szív lüktetését kívánják hallani és az őszinte baráti lélek megnyilvánulását kérik.

És ha ezt megkapják a kisebbségektől, ha érezzük ennek őszinteségét, őszinte lelkesedéssel fogjuk ezt viszonozni és minden huzódozás nélkül leromboljuk majd azokat az akadályokat, melyek ma még elválasztanak bennünket.

Sajnos, ebben az irányban semmit sem cselekszenek. Dr. Kraft, dr. Grassl,