Bácsmegyei Napló, 1925. augusztus (26. évfolyam, 204-232. szám)

1925-08-30 / 231. szám

13. oldal

BACSMEGYEI NAPLÓ

1925. augusztus 30,

gorokii a fiát kérte akit az ágya mellé cipeltek. Dolgorukij végrendelete rövid volt:

— Fiamé a lengyel trón — hangzott láztól rekedt, remegő szava és a tol! sercegett s papírra, vetette a haldokló rendelkezéséit. A herceg hátrahanyatlott és meghalt anélkül, hogy kfeifának másnapi tejadagjáról gondoskodhatott volna.

Dolgorukij herceget úgy temette el Horgos, mint egy uralkodót. Szépen, szomorúan rezgett a halotti ének a cári hatalom konok reprezentánsa fölött. És otthon a fiatal trónkövetelő boldog és együgyű tudatlanságban mosolygott és mohón kapott egy parasztasszony jótékony tejes köcsöge felé.

Mesterházy Ambrus

NÁPOLYI VÍZIÓ

Irta: Baedeker

A herceg halála Horgoson 1925-ben

A herceg szőke volt és sovány és borostás állu, a szeme alatt irgalmatlan kék jegygyűrűjével a nyomornak és szenvedéseknek. A herceg amellett fiatal is volt, parancsolásra termett, akinek délceg alakjára alig néhány évvel ezelőtt is díszes cári egyenruha feszült. Dolgorukij herceg feje felett aztán fekete felhők tornyosultak, vándorbotot vett a kezébe és nekivágott Nyugatnak. A herceg Horgoson kötött ki. A jó hergosiak eleinte zavarban voltak, hogy egy valóságos élő, mozgó és beszélő herceg is nyel; velük együtt a nyári délutánok porfelhőit. Később hozzászoktak gondterhelt arcához, merengő szemeihez, szerény megjelenéséhez. A herceg nagyon szerény és megnyerő ember vcilt. Úgy jánt, mjnt aki tudatában van a vendég kötelességeinek és nem akar viszszaélni senki türelmével. A falusi lakosság megszerette a herceget, aki emelte a község tekintélyét. Az uccán köszöntek neki. Üregek és fiatalok kalapot emelitek előtte.

— Jó napot kívánok — mondták tisztelettel és suttogtak mögötte, találgatták a múltját és fürkészték a gondolatait. A herceg azonban exkluzív maradt és merev. Úgy élt, mint a legszerényebb polgár. Zöld paprikát vásárolt a piacon, tejet hordott kulacsban. A zöld paprikát, mondják, fölöttébb szerette a herceg, a tejet meg a kisfiának hordta, akit koronás és kopott pólyában ringatott a tejarcu és vékony u.iju hercegi mamája.

*

A titokzatos és mesebeli herceg alakját egyre sűrűbb rejtély fonta körül. A szekvesztrált Kárász- uradalom egyik épületében adtak neki lakást, ami egy kis odúból állott és jobb időkben mosókonyha céljaira szolgáit. Az előkelő idegen nem zúgolódott Zokszó nélkül tűrte uj otthonát hercegi harmadmagával. De a kiváncsi emberek nagyon türelmetlenek lettek. Kutatták a Dolgorukij-család genealógiáját. Az olvasókör is tárgyalta és a vasárnap délutáni korcsmázások témájává is előlépett. Mindenki tudott valamit. Megállapították, hogy a Dolgorukijak valamikor nagykövetek voltak és a legfőbb haditanács tagjai.

*

Dolgorukij herceg pedig ezalatt egészen szabályos, pontos és kimért életet élt feleségével, kisfiával, egy zörgő csontu buldoggal és sok-sok zöldpaprikával a mosókonyhában. A herceg nem törődött az élettel. Mecsnikovot olvasott és Kuprint, meg a jó Tolsztojt olyankor, ha megrohamozták a kétségek. A herceg szerencsétlensége ott kezdődött, amikor kezdték megszokni a horgesiak. A nyomort nem lehetett sokáig titkolni. A herceg arca sápadt lett, a felesége egyik reggel elfoglalta a községi Írnok gazdátlanná vált íróasztalát. A herceg most már csak a kisfiát dajkálta.

A herceg gyötrő kenyérgondok kellős közepén dőlt ágynak. Sorvadni kezdett. Felesége elkerült az íróasztal mellől, borogatásokat készített az urának és tejért szaladgált a kisfiának. A könyörtelen nyomor offenzivát indított a hercegi család ellen. A horgosiak újra érdeklődni kezditek a herceg iránt. A drága jó horgosi orvos ingyen kezelte, gyógyszerhez is hozzá pénz nélkül jutott. A láza emelkedett.

A horgost asszonyok irgalmas szamaritánus sziwel tejet hordtak a hercegi csecsemőnek, hogy életben maradhasson. Dolgorukij tizenkét napig hősiesen birkózott a kórral.

Dolgorukij herceg a tizenharmadik nap délutánján félült az ágyában. Tanukat kért, akik aláírják, a végrendeletét. Dol-Szeretek együtt lenni azzal a barátommal, aki szenvedelmesen szereti Itáliát, s aki azt irta egyszer: »Az embernek két hazája van: az, ahol született és Olaszország«. Ha erről a szép országról beszél, megelevenednek a vonásai, lelkesen csillognak a szemei és költőiekké lesznek a prózai szavai. Azért lelkesedikre annyira a Heszperidák' virágos-gyümölcsös földjéért, mert alaposan ismeri, vagv azért, mert nem ismeri eléggé, nem tudom, de tudom, hogy a lelkesedése őszinte, s hogy amit a vágyai Mekkájáról mond, érzi is melegen, oly melegen, mintha Itália forró napja fakasztaná a szivéből.

A beszéde nem különösen tanulságos, mert nem pótol utazási kézikönyvet és nincsen tele adatokkal, s nem is olvasmányszerüen érdekes, mert a kialandjait — akár voltak neki, akár nem voltak, —szerényen elhallgatja. Inkább a hangulatait festi, s ha; az ember hallgatja őt, nem úgy érzi magát, mint az, aki olasz tájképalbumban lapozgat, hanem úgy, mint aki lírát olvas, versekbe szedett átérzéseket, amelyeken csak a festő, vagy poéta találná TMeg a lemenő napnak vagy az estét bevilágító holdnak a simogató fényét. Annak, aki közömbös a Természet és Művészet ez országának a boldogító szépségei iránt, annak az ily megnyilatkozások is túlsók szóból álló fölösleges beszéd lennének, de azok, akik szeretik a második hazájukat, szívesen hallgatják őket.

Tegnap például, amikor megint szóba került a Michelangelo és Macchiavelli országa, amely most a d’Annunzio és Mussolini birodalma, a mii barátunk így szólt.

*

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló érzéseken és élményeken ment át.

Nemcsak gyermeki éveimben, de felnőtt koromban is beleképzeltem magam azoknak a regény- és novellaalakoknak a lelkiviágába, akikről olvastam és nem csupán a daliás leventékébe, az elegáns hódítókéba, a bátor katonákéba és geniális művészekébe, de az apróbb figurákéba és azoknak életvitelébe is. Már kész ember s a társadalomban bizonyos szerepetbetöltö férfiú voltam, mikor egy Nápolyban játszó regény olvasásánál megkapott az életnek az a könnyű módja, amelyet e gyönyörű öböl partján élnek Parthenope szerencsés szülöttei. Lelkem egész rajongásával, egy naiv olvasó vágyával és hitével kívántam meg ezt a nyájasmelegen nevető napot, amely megaranyozza a piszkot, amely, különösen erős időben, a Santa Lucia-n s a Toledo mellékuccáin szürkélik-bamálik, — s megkívántam azt a gondtalan naplopást, amit ott lázas tevékenységnek tart a délolasz lustaság. Megirigyeltem azt a potom olcsóságot, amellyel ott meg lehet szerezni minden szükségeset, s azt az ügyességet, amedlyet e lelményes nép ki tud fejteni, hogy azt a keveset, ami a megélhetéséhez kell, előteremtse. Elgondoltam, hogy az ingyenélő e boldog partokon nem

megvetendő egyén, de ir"’relt halandó, s hogy aki egy-két órát dolgozik naponta, az már ott munkás ember és nem nélkülöz semmit. Valószínűleg azért nem dolgozik többet, mert attól fél, hogy meggazdagszik, s akkor tele lesz gondokkal s egyszerre vége a vig életnek, a melynek ő a lelkes rajongója. A könyv olvasása közben valóságos nápolyivá váltam, mint ifjú lazzaroni lődörögtem a város vico-in s a kék tenger partján, tökmagot reggeliztem, makarónit ebédeltem és görögdinnyét vacsoráltam.

Egészen az olvasmányomnak a produktuma lettem. Egy második, könyvéletet, éltem, amely azonban élénkebb volt, mint az, amelybe születtem, sí igy. legalább ideig-óráig, valódibb annál. Mezítláb jártam -— bolond, aki ebben a kiimában cipőt húz, — s a népesebb tereken, meg a korzón szolgálataimat ajánlottam föl a polgároknak és az idegeneknek, apró utakat tettem, megbízásokat teljesítettem, s az így keresett solrfo-kból feudálisán megebédeltem. Ácsorogtam a templomokban s öszszegyüjtöttein a gyertyákról lecsöpögö viaszt, amelyet aztán eladtam a mézesikalácsosoknak, olyiknak készpénzért, olyiknak kalácsért. Szállásom se volt s éjjelenkint valamelyik palota lépcsőházában vagy egy templom előcsarnokában húzódtam meg és jobban aludtam, mint otthon a pelyhes ágyamban, amelyet az anyai gondoskodás tett puhává, kényelmessé.

Óh, azok a képzelt — de azért szinte igazában átélt — bolyongások ebben a meleg tündérvárosban! Az őgyelgés, bandukolás, a felelősség és gondnélküli céltalan csavargás! A fűszeres, langyos esték, amikor pihenve a fárasztó tétlenségtől ott tülekedtem, tolongtam, könyököltem a sűrű embertömegben, odapréselve néha egy villogó szemii, barnabőrü tüzes nápolyi lány forró tagjaihoz, amelyek a ruhán keresztül is égtek és égettek, máskor meg egy facchino rongyaihoz, amelyekből a fürdetlen ember dohos szaga áradt felém. Mindenütt fecsegő, csobogó, sipitó csoportok, a tereken kis cirkusz, Pulcinella-szekrény, majomkomédia, Paprika Jancsi-szinház. A legnagyobb zavarba jöttem ez embarras de pauvreté láttára, — nem tudtam, melyiket válasszam naiv mulatókedvemnek a szórakoztatására. Deklamátorok és improvizátorok is fölbukkantak a népes uccákon és a szabad tereken. Az egyik asztalra állt, s onnan szavalta énekelve a Tasso stanzáit és mesélte olvadó hangon Ariosto Orlando-jának valamelyik romantikus epizódját. A másik pedig — humoros, jókedvű neapolita.no — kedves és groteszk grimászokkal rögtönözte a század legrosszabb vicceit, amelyekről azt hirdette, hogy a legjobbak. S ez nekem — akkori hangulatomban és képzeletemben — mulatságosabb volt, mint akármelyik nagy színház parádés előadása. Ott én is pénztelen, de egyszersmind gondtalan nápolyi siheder voltam s boldog a tudatban, hogy a világ legnagyszerűbb kiimájában ilyen szeretetreméltó nép közt élek. Olaszul is úgy tudtam, persze nápolyi dialektusban, hogy csoda! Mint ahogy álmába» (s a képzelet se egyéb álomnál) az ember mindent jobban tud, mint a! való életben.

Megéltem semmiből és mulattam mindenen. Azok az órák, amelyeket így töltöttem, csupa napfény voltak és élesen ellentétben álltak azokkal, amelyekben realitásokkal kellett foglalkoznom jóval magasabb szélességi fokok, kevésbé élénk színek és sokkal komolyabb emberek között... Megirigyeltem azokat a különös figurákat, akik a mesevárostbán jöttek-mentek, jártak-keltek, a akik minden lustaságuk mellett olyan elevenek voltak ... Gondolatban egyiknek-másiknak a mesterségét is a magamévá tettem s az ő módjukra kerestem könnü kenyeremet. Legszebbnek és legpoétikusabbnak találtam annak a boldog férfiúnak az iparát, aki jószagu vizeket árult s igen eredeti módon csinált reklámot nekik. Kiválasztott a tömegből 10—12 fiatal leányt (ami magában is szép költemény), befecskendezte őket tetőiül talpig a parfőmjeivel s aztán igy szóit hozzájuk:

— No, most menjetek szerte a városba és az illatos ruhátok hirdesse, mily kitűnő és olcsó szavosvizet árulok!

Azt képzeltem, ennek az embernek az élete merő virágillat, s hogy ő szívja be Európa legjobb levegőjét. Bizonyosan a párnája és az ágylepedője is merő rózsaillat s úgy alszik rajtuk, mint egy király. (Pedig dehogy volt neki párnája és lepedője!)

• A folttisztítók sorsára is vágytam, mert olyan, pillanatnyi sikereik voltak, hogy akármely hatásra vadászó népszónok megirigyelhette őket. Nagy ügyességgel dörzsölték be az óhnép zsíros ruháit és pár perc múlva már diatöny újkorában se volt ilyen tiszta. Istenem, ha az ember szerezhetne egy kocsiderékkal ilyen folttisztitót, nem azért, hogy meggazdagodjon tőle, de hogy eltüntesse azt a sok szennyet, amely a társadalomhoz tapad! Amely kívánsággal rögtön elhallgattam, amint eszembe jutott, hogy ez a szappan csak a zsidóitokat veszi ki s a jeilenifoltokkal szemben teljesen tehetetlen... A cipőtisztítók művészete már kevesebb tiszteletet gerjesztett bennem, de olyan órákban, amikor lelkiismereti furdalást éreztem a tétlen és léha életmódom miatt, s a bennem még működő erkölcsi érzés munkára serkentett, olyankor azt is kivártam néha, bárha cipőtisztító lennék! Ilyenkor ezt a kissé fárasztó, de eléggé gyümölcsöző foglalkozási űztem, de mikor a tagjaim a sok haj olástói meggémberedtek, s

eszembe jutott, hogy annyi iskolai bizonyítvánnyal fölszerelt embernek mint én vagyok, ez mégse megfelelően elegáns foglalkozás, megint inkább parfümériát árultam, vagy foltokat tüntettem el.

Ez igy ment sokáig. Ez a könyv — mily kár, hogy (én hálátlan!) elfelejtettem a címét! — sokáig uralkodott a fantáziámon. Alig volt nap, hogy egy-két órát ne éltem volna a Vezúv környékén. Kedves, derült órák voltak ezek, mig aztán néhány év múlva más olvasmányoknak a rabja lettem, s Nápoly is lassankint hátrább szorult az érdeklődéseim gyürüvonalában. S aztán, mikor végre valósággal eljutottam oda, nem a képzelet szárnyán, hanem a mediterrán vasút gyorsvonatával, megint elementáris erővel tört ki