Bácsmegyei Napló, 1925. július (26. évfolyam, 173-203. szám)
1925-07-24 / 196. szám
10. olđai BACSMEGYEI NAPLÓ 1925. julius 24, A versenyautó halottja Regény. Irta: F. X. Kappus Biró Mihály rajza 5. folytatás „Vegyen el feleségül ‘ Arcvonásai megfeszültek, miközben elzárta a fegyvert az íróasztal fiókjába. Flóra azonban már megint mosolygott. — Ugylátszik épen a legjobbkor jöttem. Félórával később már ki tudja... — Ostobaság! — Vágy tagadja? — Mit? — Hogy .ezek a levelek búcsúlevelek? — Örült! Hiába akart a báró mosolyogni. Arca kemény maradt. A lány egészen közel lépett hozzá: — Miért komédiázik? ' Tudom, hogy meg- akarta ölni magát! Válivonogaíás volt a felelet. — Ha nem is láttam volna meg a leveleket — folytatta Flóra — és ha nem is lett volna a pisztoly a kezemben, akkor is a modora, a hangsúlyozása, már elegendő volt ahhoz, hogy mindent 'tudjak. Flóra félrefordük. Megint körültekintett, kutatott, kémlelődön á teremben. — Igaza van, cseppet sem kedélyes itt. Megakadt, mielőtt hozzátette: — Olyan kihalt itt minden. Horváth megtöltötte a poharakat. —’ Egészségére Florid, maga okos lány. Mindketten kiiták a bort. Különös lány, — folytatta a báró. — Nem is hiszem, hogy, rnás, az első pillanatra, hogy ugymondjain az idegeivel ... így megérezzen mindent. A báró most már megint uralkodott magán. Flóra egyik karosszékbe siklott. Csaknem teljesen kjnyujtózyn ült, ott. a mennyezetet bámulta és hallgatott. Karcsú, fehér ujjai megrándultak neiia a fotel bőrtánilain. — Most meg kellene rohannom önt kérdéseimmel, biztatásokkal, könyörögnöm kellene . . . — Többre tartom annál, semhogy m cg p r ő b á! k c z z é k. — Tehát annál marad, hogy ... A báró sokáig válogatott a mahagónidobpzban őrzött szivarjai között. — Tudom, hogy vendégemre tekintette! kell lennem, ‘—‘ jelentette ki végül kitérően. — Úgy hát holnap? Az eddig közölt részek tartalma: Horváth Elemér báróba beleszeretett Montccarlóban Mirjam, egy szép bécsi lány. Horváth a ruletten elvesztette egész vagyonát és hirtelen elutazott jugoszláviai kastélyába. Miriam telepatikus transzba esik és ebben az állapotában világosan Iái,a, hogy a báró Íróasztala mellett agyon ■ akarja lőni m.agát. Ugyanakkor Rendulics Flóra, egy novisacli bank hivatalnoknöjc Becsbe utazik, de Subotica elöl a hóviharban elakad a vonata és véletlenül a báró kastélyában talál menedéket. Megtudja, hogy a báró öngyilkosságra készül. — Holnap. Megint elhallgattak. Flóra arcát két kezébe temette és behunyta a szemét. — Ön szegény? — Koldus vagyok. — És ez a ház, a birtok, ősei öröksége? — Csak névleg az enyém már. — Gondoltam. Ismét csönd támadt. A szegletben álló hatalmas kandallóban utolsó hasábfa lángolt. Vörös fénysáv táncolt a szőnyegen. — Kérdezzen csak nyugodtan tovább, — biztatta Horváth kesernyésen a lányt... —• ha az ember már ott tart... — Nem tudok, —felelte Flóra nyomott hangon, — inkább maga beszéljen. Fél'perc szünet. — Ősrégi történet. — szóit végül a báró — legalábbis ciyan régi, mint a magáé. És legalább is olyan rövid. — Ezt gondolja, idebenn? — kérdezte a lány és szivére tette kezét. . — Azt, igen, — A szive... — Fáradt. Már mindent megért, amit maga csak elképzelhet. Mindent... — Tovább., — unszolta Flóra csendesen. — Nincs tovább. Csak azt ismételhetném, hogy' nem érdemes az embernek egyszer elvesztett pozíciója visszaszerzésére .törekedni. Látja, voltam a harcterén, eléig 'hosszú ideig. Szörnyű dolgokat éltem ott át. Rettenetes nehéz volt. Dé mégis az volt a legborzasztóbb, amikor mindent előirö! kellett kezdeni és minden poklokon keresztül mégcgyszer kellett harcolni azért az áIbisért. amely egyszer már a mienk volt, amelyben előbb hetekig, hónapokig tanyáztunk. Ez volt a lcgundoritóbb, a legelviselhetetlenebb . . . — Nem szabad azt mondani, hogy niógegvszcr. Mindig valami uj toriak az emberrel, ami még nem volt. Így képzelem az életet. Minden körülmény között, akár dolgozik, akár élvez, akár tönkreteszi magát. mindig egy másik, harmadik, negyedik, ezredik életnek ke!! kezdődni. Horváth elhallgatott. Flóra megint felegyenesedett: — Hegy is mondta az előbb? Mily különös a véletlen? Talán úgy is vaui. Hogy talán épen magához jöttem és épen ebben az órában ... A báró egy kézmozdulattal félbeszakította: — Kérem, remélem nem akarja megpróbálni . . . Flóra a fejét rázta. — Maga, meg ón ... csak ezt akartam mondani. Hogy két ember, két különböző pólusról igy egymáshoz sodródjon, ezt találom furcsának. Gondolja csak meg: én még az elején vagyok, tele reménnyel, duzzadó erővel, maga pedig már a végén, kiégett szívvel, csalódottan az. életben. ■ És mindketten fiatalok, — tette hozzá Horváth. Sötét ráncok húzódtak orrától a szájáig, miközben mosolyogni igyekezett: — Az elitéit huszonnégy órát nyert. Flóra nem folytatta ebben a hangnemben. Karját összefonta a nyakán, szája félig nyitva maradt, lassan, nehezen lélegzett. Lassanként kezdtek kiégni a gyertyák. Sisteregve aludt ki az első láng, még egy utolsót lobbant. A többi is csak pislogott már. Végül Horváth megkérdezte: — Mikorra parancsolja a szánkót? — Reggelre. De kérem, ne törődjék vele. Már korán talpon leszek és majd magam intézkedem, ha megenged. A vonat nyolc előtt nem indul. A lány felkelt és kezet nyújtott a bárónak. —• Fog-e valamit aludni? — Csak, ha minden levél kész lesz. Nagyon határozottan mondta Flóra: — Viszontlátásra. Erősen a férfi szeme közé nézeett. — Nyugodt lehet... — mosolygott a báró. Megnyomta a csengőt és az öreg szolga elkísérte a lányt végig a hosszú folyosón a vendégszoba ajtajáig. Flóra terve. Abban a teremben, aho! Flóra este ült a báróval, reggelihez terítettek. Valamivel később megjelent Horváth is. —> Jó volna, — mondta! — ha borogatnánk. Az éjszaka tiszta volt, nem tudhatja az ember . . . — Flóra letette a teás-csészét: — Nem utazom. Csak úgy, minden hangsúly nélkül, mellékesen jegyezte meg, mintha a legkisebb fontosságot sem tulajdonítana ennek a kijelentésnek. A férfi vonásai orra körül összeráncolódtak. — Nem utazik? Mit akar ezzel Jmondani? — Ezt még kérdezni is lehet? Hát azt képzeli, hogy elutazhatom abban a tudatban, hogy . . . — Hogy? — Hogy egy halott marad itt . . . A báró mindkét kezével legyintett: — Látszik, hogy még kezdő! Hegy gondolja? Egy fiatal lányt idesodor a hóvihar, aki, igaz. mellesleg elragadóan szép, okos é; különös ... és emiatt már . . . Azt hitte, hegy egy szava megbclondit? Kimondja, hogy nem és akkor ezzel elintéz mindent, eltörli vele egy élet minden kínszenvedését, megszünteti álmatlan éjjelek gyötrelmeit és megmásítja az. utolsó nehéz, félemeletes elhatározást? Hogy képzelte ezt, Flórica? Horváth-fagyosan nevetett. — Szemtelenség tőlent, ugyebár? — kérdezte Fló'-a. Kutató pillantással végignézte a férfit. — Nincs hát semmi értelme? — tette hozzá. — Egyáltalán semmi! És ha ragaszkodik althoz, hogy itt maradjon, akkor akármilyen kellemetlen is lesz nekem, de nemmarad más hátra, mint ma reggel . . . — Egy szót sem szólok többet. — így hát . . . Flóra megragadta a kezét, amely a csengő után nyúlt. —Még. van idő. Sok is és ha egy pillanatra . . . Küiölös hévvel álit fel és az ablakhoz lépett. Vakitó hóíömeg csillogott odakiiun. A ttap vérvörösen úszott a horizonton, biborfényü csikókat vetett a fákra. A felhőtlen ég tejfehér volt. — Hiába tűnődik, Flórica! Alány,szótlanul maradt ott,elfordított at ccal. A báró ás Jóikéit helyéről. A falhoz, lépett és profilból szemügyre vette Flórát, Kisvártatva felkiáltott: — Utazzon el azonnal! El kell mennie, nagyon kérem! — Maradok! Dörrtő ’ lsaVtrozcUtsIisgLI k'jigsott ez a szó.. A férfi monoton hangon mormolta: — Marad . . . A.folytatás már gúnyosan hangzott: — Marad persze, mert kiváncsi! Mert szenzációra éhes, mert élvezni akarja azt a bizonyos izgató érzést. Vállat vont. Flóra nem felelt. — Felőlem! — monolcgizált tovább — elvégre ez is az élet! És talán hozzá is tartozik a Programmjálio'z. Flóra hirtelen megfordult: Sajátságos, merev mosoly ült az arcán, — Volna egy indítvány cin! — mondotta habozva és vontatottan. — Ami szintén oda akar kilyukadni... — Nem. Csak egy kis halasztásról volna szó. — Minek? És ha megadom, mi lesz akkor? ; — Akkor, azt tesz, báró tir, arait akar! Horváth valósággal szétharapdálta a szavakat: — Halasztás, halasztás! Nem tudja, hogy mit jelent ez! Mit jelent nekem! És különben is minek? Hegy megpuhuljak és meginogjon az elhatározásom? Ezt akarja, Flórica ? — Ez a, maga dolga ... nem tartozik rám és nincs is módomban beleszólni. — Akkor nem; értem . . . A lány előrehajolt és szemét tágra nyitva suttogta: —. Vegyen cl feleségül! Horváth meglepetésében hosszú léptekkel keresztül sétált a termen. Egyetlen hangot sem tudott szólni, bár nyelve szavakat akart formálni, alaktalan, darabos gondolataiból. Végül megállt és végiigmérte a lányt tetőtől-talpig: — Ezt maga mondja, masa? — Olyan különös ez? — És aztán? Azután? — Már előbb megmondtam, hogy mit csinál aztán,, az a maga dolga. — Persze, azt hiszi, hogy azután már . . . — Nem. olyan beképzelt nem vagyok! —, Tehát? Két lépéssel közelebb ment a férfihez. Mosolya, miegl ágyul t: — Ajándékot kérek. Fejedelmi ajándék lenne, az utolsó nagyúri gesztus ... — Hogy-hcgy ajándék? Nem értette, mire gondolt Flóra: Hogy-hogy ajándék? — ismételte meg a kérdést és megfogta a lány kezét. Flóra nyomban visszahúzódott. Aztán megfontoltan beszólni kezdett: — Gondoljon csak a tegnapi szavaimra. Emlékszik, mondtam, hogy ki akarok menni a nagyvilágba, nem félek ugyan semmitől, de azért mégiscsak egyedülálló lány vagyok, védtelen, kiszolgáltatva véletlennek, mindenkinek prédája .., — És a másik esetben? Kiegyenesedett: megdöbbenve és bámulattá várta a választ. — Ó, a másik esetben ... Elhallgatott Flóra. A fér,fi azonban kiegésziteett a befejezetlen mondatot: — Mint Horváth bárónő... Így gon-1 dolja ugy-e, mint özvegy báró Horváth* né... ezt akarja, mi, ebbö! indult ki? (Folyt, köv.)
