Bácsmegyei Napló, 1925. július (26. évfolyam, 173-203. szám)
1925-07-15 / 187. szám
1925. július 15, BACSMEGYEI NAPLÓ 7. oldal. KRLRND — HaEÓ! Szárazföld! — kiáltotta az örtálló matróz az árbóckosárból és én a jelzett irányba kémleltem látcsövemmel. A kékesszürke viz hátán barna sáv tűnt fel, amely rohanva közeledett, szélesedett, mint egy éhes száj. Aztán bokrok emelkedtek, fák, sziklák és csakhamar kibontakozott az egész sziget a maga szépségében. Behoztuk a vitorlákat, leállítottuk a motort és nesztelenül a part mellé siklottunk. A kormányos, Antonies kapitány és én partra szálltunk. Mindhárman el voltunk látva revolverekkel, a kormányos, aki tapasztalatokban megőszült férfiú volt, robbanószereket is hozott magával, előre nem látott veszedelmek esetére. Az óriási fák árnyékában szótlanul lépkedtünk egymás mellett. A nagy csöndesség félelmetesen nehezedett ránk. Sehol egy lélekkel nem találkoztunk. Ekkor hirtelen gyerekkacagás ütötte meg a füleinket. Mindhárman fellélegzettünk. A fordulónál hét kisgyermek ült a fűben vidáman csacsogva. Játszottak. — Hej kisöcsém, kinek a fiai vagytok? — kurjantott közibük a kormányos, aki messze földön hires volt a gyerekekkel való ügyes bánásmódjáról. A megszólított felkelt, rendbehozta a ruháját és komoly arccal elibénk állt: — Kicsodák önök? Ez a kérdés olyan mulatságosan hangzott az apró gyerek szájából, hogy valamennyien elnevettük magunkat. —- Most gyüvünk a hétíejü sárkány torkából —- tréfálkozott a kapitány, akit Róma gyermekei »a mesélő kapitányinak becéztek. — Ez hazugság — szögezte le hidegen a csecsemő — hétfejü sárkány nem létezik. — De ha mondom neked — erősködött a szeretetreméltó kapitány boszszankodva, — tüzet fújt az orrából és egyetlen szavára összedültek a hegyek! A csecsemő olyan mozdulatot tett a kezével, mint mikor kávét darálnak. Ez a jelbeszéd azt a véleményt fejezte ki, hogy a kapitány fejében valami nincs rendben. — ön vagy bolond, vagy megrögzött hazudozó, — jelentette ki lesújtóan az apróság és hátat fordított a kapitánynak. Derék Antonicsunk fülig vörösödött. — Te kis béka, — ordította magából kikelve — úgy nyakon verlek, hogy leesik a fejed! — Ez ismét szemtelen füllentés —mondta angyali nyugalommal a csecsemő — ilyen erőset senki se képes ütni. A gaiamblelkii kapitánynak vérbeborult a szeme. — Bitang! — üvöltötte és ököllel belecsapott a gyermek arcába. De a kicsi, mintha semmi se történt volna, igy feleit: — ön a bitang, meri megütött A kapitány eszeveszetten rugdalni kezdte: — Feleselsz? Pimaszkodsz? — és minden kérdésnél beletaposott súlyos csizmáival a földön fetrengő gyermekbe. A kisded pajtásai, akik a mezőn dermedten nézték a jelenetet, most fertetegként rohantak ránk. — Mi történik itt? — kiáltotta keményen egy alig négy hónaposnak látszó csecsemő és megragadta a kapitány karját. — Semmi közöd hozzá bikfic — mordult rá a máskülönben végtelenül nyájas hajós és ellökte magától. A csecsemők zajongani kezdtek: — Takarodjanak haza a mi földünkről! Itt semmi keresni valójuk nincsen! Ezen a szemtelenségen módfelett felháborodtunk. — Ez a föld a miénk! — mondta a kapitány ünnepélyesen. — Ki adta nektek a mi szigetünket? —■ kérdezte a félholtra taposott gyermek feltápászkodva. A kapitány az égre emelte szemeit: — Az isten. A csecsemők kórusa gúnyos nevetésbe tört ki: — Veszedelmes csalók vagytok mondta a legkisebbik, aki még pólyát viselt — rosszabbak vagytok a viharnál és a szélvésznél is. A kapitány előkapta a revolverét. — Ha nem mentek a fenébe innen, — ordította pulykaméreggel — megöllek benneteket! A csecsemők tágranyilt szemekkel meredtek egymásra. Aztán a féléves gyermek mosolyogva mondta: — Nem vagy te ennyire rossz — és megakarta simogatni. Antonies kétszer egymásután rásütötte a fegyvert. A csecsemők vitézül védekeztek, majd érthetetlen erővel támadásba mentek át. A kormányos kénytelen volt a bombákat is használni, hogy megmentsük zászlónk becsületét. A kézigránát alapos munkát végzett. — Elvetemült haramiák! — mondta felháborodottan a vén tengeri fóka, mikor a hét kis hullát kiterítettük a véres fűbe és egy rövid imát mormolt a lelki' üdvösségükért. Mert a kapitány kínosan érzékeny volt a tengerésztisztességre. Aztán szótlanul, ahogy jöttünk, visszafordultunk a csendes öböl felé. (t. i.) Az orvosi honorárium Az orvosi kamara megszabta a gyógykezelés dijait Beogradból jelentik: A beogradi orvosi kamara, amelynek tagjai Szerbia és a Vajdaság orvosai, most megtartott közgyűlésén megállapította az orvosok minimális honoráriumait. A közgyűlés kimondta, hogy egyetlen orvosnak sem szabad a díjszabáson aluli honoráriumot elfogadnia. A díjszabás szerint a legkisebb orvosi díj: például belső bajok megvizsgálásáért, diagnózissal és gyógyszerrendeléssel : nappal, az orvosi rendelőben 40 dinár, magánlakásban 50 dinár; éjjel és vasárnap az orvosnál 80 dinár, a beteg lakásán 100 dinár. Ez a díjszabás csak a falvakban és húszezernél kevesebb lakosságú városokban érvényes. Nagyobb városokban a honorárium még tiz százalékkal, a negyvenezernél nagyobb lakosságú városokban harminc százalékkal több. A közgyűlés kimondta, hogy a díj szabást a kamara az élelmiszerek drágulása, vagy olcsóbbodása szerint megváltoztathatja. Petőfi unokaöccse koldulási engedélyt kér A költő csr.tennáriama miatt kilencvennyolc éves korában utcára került Budapestről jelentik : A főkapitányság közigazgatási osztályának vezetője előtt pergamen tar cu, reszketőlábu aggastyán jelent meg kedden délelőtt. Régi, megsárgult iratokat szedeti ki zsebéből, amelyekkel igazolta, hogy Gleichweit Vincének hívják, kilencvennyolcéves és Petőfi Sándornak unokatestvére. Ezután alázatosan koldulási engedélyért folyamodott. A rendőrtanácsos hellyel kínálta meg és arra kérte az agg Gleichweit Vincét, mondja el, hogy jutott arra az elhatározásra, hogy koldulni megy. Az öregur könnyek közt panaszolta el, hogy tiz-tizenöt esztendővel ezelőtt még jómódú ember volt, de a háború alatt nyolc fia elesett, ő egyedül maradt, öregen nem bírt gazdálkodni és háza, földje elúszott. — Bajára kerültem, — mesélte — az ottani szegényház lakója lettem, mig az idén a „Sándor*-centennáriumra Pestre hoztak. Sokat ünnepeltek, fényképeztek is, Írtak rólam, de végre . . . ittmaradtam a nagy városban pénz nélkül, otthontalanul. A pesti kikötőkben háltam, várótermekben, faiatokért koldultam. De most már hivatalosan is szeretnék koldus lenni. Mig az öreg Gleichweit Vince elbeszélte élete regényét, a népjóléti minisztérium áttelefonált a rendőrtanácsosnak, hogy Petőfi rokonának ne két hónapra adja ki a koldulási engedélyt, mint szokásos, hanem hat hónapra . . . így is lett. Gleichweit bácsi megkapta a „koncessziót“, meg is köszönte szépen, és boldogan csoszogott el. Az ajtóban még egyszer megnézte az írást, akkor látta, hogy hat hónapra szól az enge- Iyc. — Elég lesz ez egész életemre, — motyogta. Es elment. Gleichweit Vincének hívják. Kilencvennyolc esztendős. Petőfi Sándor unokaöccse. Viiriolmerénylet három áldozattal Az elhagyott férj bosszúja Budapestről jelentik: Megrenditően borzalmas dráma pergett le hétfőn délután Budapesten, a Lujza-ulca egyik bérházában. Egy bécsi bőröndmunkás vitriolos merényletet követett el felesége, sógornője és anyósa ellen, majd kést rántva keresztül törte magát a segélykiáltásokra összefutott emberek tömegén és elmenekült. A Lujza-ucca 16. szám alatti bérházban lakik Hirzer Károly ganzgyári vasjnunkás, a nemrég szerencsétlenül járt ismert futballista apja, feleségével és két leányával, akik közül Hirzer Gizella néhány nappal ezelőtt hagyta el férjét, Fuhrmann Richard bécsi illetőségű bőröndmunkást. Fuhrmann ugyanis rendkívül gyenge idegzetű ember, akit a hipnotizmussal való fog'alkozás teljesen a hatalmába kerített. Emiatt munkáját is annyira elhanyagolta, hogy kenyér nélkül maradt. Fiatal felesége végül is beleunt férje rögeszméjébe és néhány nappal ezelőtt visszatért szüleihez azzal a szándékkal, hogy bontópert indít férje ellen. Fuhrmann azonban nem tudott lemondani az asszonyról és elhatározta, hogy utána megy apósa lakására. Hétfőn délben lesbe állott Hirzerék lakása előtt, megvárta mig apósa eltávozik hazulról, azután beállított a lakásba. Hirzerné és a két leány látva Fuhrmann feldúlt vonásait, megrémültek és felszólították, hogy hagyja el a lakást. A férfi erre a zsebéből előhúzott egy üveget, a három nőt a szoba egyik sarkába taszította, majd az üveget felesége fejéhez csapta, hogy az darabokra tört. Az üvegben — mint később megállapították — vitriol, sósav és marólúg volt, amely széjjel fröccsent. A megtámadott asszonyok rémült sikoltozásba kezdtek, Fuhrmanné őrjöngött a fájdalomtól, a ruha leperzselődött róla, a haja égni kezdett és fejbőre levált a koponyájáról. A dühöngő férfi erre felkapta a lehullott és a folyadéktól nedves hajtincseket és azt sógornője arcához dörzsölte. A segélykiáltásokra összefutottak a ház lakói, mire Fuhrmann elmenekült. A merénylet áldozatait kórházba szállították, ahol bekötözték sebeiket. Fuhrmanné állapota veszélyes. A rendőrség a merénylő kézrekeritésére széleskörű nyomozást indított. 0.5 Fejfájásnál és fogfájásnál l\ a legkitűnőbb szolgálatai Aspirin tablettái teljesítik. Figyeljünk a kék-fűkéi» lázad védjegyre I-----— L I HÍREK Természet A művész megállt a S2|Jkla szélén, szemben a robajló zuhataggal. Távolban, a sötétlő fenyőerdők széle világosba halaványult, ott, ahol a gleccser Indul — bukó nap vérében izzott a havas. A hegycsúcs íölöft, meredeken, kiütközött az esti csillag. És a művész kitárta karját, magához ölelve a világot. —Elhoztam neked fájdalmamat, égbemeredö erdő, erdőre boruló ég, — igy szólt a művész, — elhoztam neked, kitárom eléd, ringasd el, — fogadj kebledre, tárd fel előttem szépségeidet! Az emberek városából jövök, szivein megcsömörlött tőlük, feléd árad a lelkem, Szépség, Tisztaság. Erő! Mert meghurcolt engem vérben és sárban a csőcselék, — mert utálatos lett nekem az emberi sokaság, lihegő rabszolgája testnek, kéjnek, — hatalomnak és erőszaknak. Mammon szobra körül járja haláltáncát, s elpusztítja, ki nem táncol közöttük. Nem kell nekem hazug barátja és céda asszonya se Babilonnak. — nem kellenek cifra tornyai többé, lihegő csókja se kell a szemérmetlen szerelemnek. Eljöttem hozzád, vissza hozzád, újra hozzád, először hozzád, utolszor hozzád, rejtelmes völgy, büszke bérc. szelid harangja végtelen boltozatnak. — biztató csillag, boltozat kupoláján! Ó. Természet — Szépség Forrása, balzsama szivemnek, anyaföld: ringasd el tévedt gyermeked, üdits fel, töltsd meg lelkének serlegét szinilltig szemérmes szépséged ita-’ Iával! Csak te — csak te, haragoszöld, kék ködökben viliódzó halom — lágy emelkedésed, mintha pihegő anyamell volna, hogy ráhajtsam fejem — csak te, haragosan horkoló zuhatag — büszke, havas csúcs, távoli nap vörös szégyenkezése, megbékélt izzása a messzi bolygónak — ti, csak ti értitek meg az én leikemet, együtt és külön, ti fejezitek ki, amit érzek! . . . Nem hagyiak itt benneteket soha — szebbek vagytok szememnek és szivemnek a világ legszebb asszonyánál!... íme, eljött a fenséges pillanat — az isteni ihletés pillanata, melyben megláttalak Téged, felséges természet, mikor kibontottad szűzi lepled, hogy lássam — hangot és szót és ecsetet adtál, hogy dicséreted zengjem, hálából, amiért kibékítettél önmagámmal! Hangot kiáltok én, ecsetet mártok az ezerszinü kehelybe, szót keresek én, hogy hangot és szint és szót találj s megnyilatkozhass, rajtam keresztül, az ostoba embereknek, bár még mindig nem értenek téged és megtagadnak téged! Zuhatagod legyen a haragom, havas hegycsúcsod a büszkeségem! mennyboltod áradó szerelmem, csillagod lelkem örökkévaló csodája! Felelj nekem erdő, felelj nekem isteni bérc, felelj zölden sziporkázó csillag — felelj, add nekem a titkod, áruld el a megváltó igét, amitől szépséged értelme kitárul — csordultig van a szivem szépségedtől, válts meg, — hadd mondjam el az embereknek, mi vagy, te nekem! ... mi vagy te nekem!... mi vagy te nekem!... A művész arccal a földre bukott, aléltan, lihegve. És várt. És halálos volt a csend. Halálos volt a csend körülötte... és ő szimatolva hangokat keresett ebben a csöndben. És megszólalt a hegy és átszólt a zuhatagnak. — Merre, honnét? És a zuhatag felelt. — A mélyből fel a magasba, magasból mélybe megint. A kristáiybarlangban tűs voltam, itt viz vagyok — holnap átlépem a határt, mennynek kékje leszek — aztán delejes fény. Illanok,, tágutok — arrafelé! . . . És a lebukó nap szólt a távoli csillagnak. Százmüliárd&zor fordulj, tánpdj —* jövök feléd, egyesülni veled.
