Bácsmegyei Napló, 1925. június (26. évfolyam, 147-172. szám)
1925-06-14 / 157. szám
1925 junius 14. BACSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal. Az iskola lgaz-e vajon, nem is gyanítom, de néha megkövesedett nézetem, hogy azt az időt sose heverem ki. A nyolc esztendő tehetetlen súllyal fekszik bennem, mint ugyanannyi temetetlen holttest és minden napjának minden kegyetlen apró izgalma ott félelmeteskedik a napos élet fényes hullámrétegei alatt. Kés volt minden nap, azaz minden óra és beleugrott az ember leikébe eleiritén nem is fájó élességgel, de a hegye mindnek' ott maradt, beletört, most már nem is fáj, de százszor mérgesebben gyötör és izzaszt a tudat, hogy ott vannak a lélek húsában ezek a vasdarabok, hallgatnak, odanőnek és fekete fészket mérgeznek maguk köré. Hiába, nem tudom a nyolc esztendős hangokat máról-holnapra elboronálni. Az utolsó vizsgától már sikerült három évnyire szaladnom, mégis be kell vallani, hogy nagyon alázatos vagyok vele szemben és félek az emlékétől. Félek, annyira félek, hogy azóta csak egyszer közelítettem meg a dicső várost, egyszer: ^utazóban, de akkor se mertem kinézni az állomására. Olyasfélétől tartottam, hogy hátha találkozom! az öreg igazgatóval és rámkiált: Hopp! milyen jó, hogy találkozunk! Fontos mondani valóm van önnek. Tudniillik az érettségi bizonyítványába tévedésből kerültek azok a jegyek. Időközben ugyanis beigazolódott, hogy ön a magyar dolgozatát előre elkészítette, számtanból a szomszédja segítette ki, latinból az előtte ülő. Aztán szóbelin a történelmi évszá-, mókát a manzsettájáról olvasta le, irodalomból hasalt, fizikából pedig az egész bevezetés rossz volt. Kérem holnapután újból érettségizik. A szivem dobogott és nem mertem a beszállók szemébe nézni, öntudatom mé-, lyén pedig mán ki is faragtam a választ: Igazgató ur kérem ez nem igaz és én nem fogok érettségizni se holnapután, se azután, hanem tessék ide nézni: mást teszek: Olvasok háromig: egy, kettő, három ... és akkor szörnyet halok. De előbb tessék megkérdezni, hogy hol voltam, mert én csak a könyvkereskedésben voltam latin diktandót venni és igaz, a füzetet, most veszem észre, elvesztettem. Esténként tiz és tizenegy óra között szoktam haza bandukolni és ilyenkor néha szorongó érzések intik csöndre a lépéseimet. Mi lesz ha meglát valaki, — töprengek magamban és a falhoz simulok. Kicsapnak. Egész biztos, hogy kicsapnak mégegyszer. No és ha megtudják, hogy tegnap a Vilivel összesen tizennyolc pohár sört ittam meg, de ennek is ö volt az oka, mgrt bennem már a kilencediknél megmozdult a lelkiismeret és szóltam, hogy jó volna haza menni, mert már nyolc óra elmúlt, ö azonban nem hallgatott rám és csodálkozott, hogy mért mondom ezt és nem hagyott békét. Istenem, ezétf is kicsapnak. Tegnapelőtt pedig, egy lányt kisértem haza, megint csak kicsapnak. Igenis: kicsapnak, kétszer, háromszor, ötször, tízszer, — mondom elkeseredve és elkésve jut eszembe, hogy hisz én nagyon messze vagyok az én intézetemtől, még rádión se hallhatják meg lépéseimet, nekem ehhez a gimnáziumhoz semmi közöm és fölösleges lábujjhegyen lopózkodnom az uccáján. Még bajosabbak az álmaim. Tudja isten gyermekkoromtól többet szenvedek az álmoktól, mint az élettől. Pedig nyugodt lelkiismerettel fekszem le. És mégis sokszor eljönnek hozzám a tanárok. Rosszkedvűek, káromkodók ilyenkor és én az álom félsötétségében veszekszem a szivemmel: Mit akarnak, mért jönnek, mért gyűlölnek? Hikz akkor nem bántottak, egyetlenegyszer szomorodtam el miattuk, amikor jelest vártam történelemből a félévibe és hogy-hogynem: kettest kaptam. Sohase láttam olyan kettest leírva, ügy nézett ki, mint egy bánatos, kehes csikó és én bámultam, majdnem elmentem jelenteni, hogy ez tévedés lehet, de aztán csak belenyugodtam. És az álomba mindig ráncolt homlokkal jönnek, a szemüket keresztülszurják rajtam és olyan kérdésekkel kötöznek meg, hogy nyilvánvalóvá lesz a buktatási szándékuk. Egyszer ezt a tételt kaptam: Az aranybulla és a hydrolizis a tizenkilencedik században. Máskor meg ezt: Goethe Faustja Szennaherib országlása előtt. De kérdezték már a következőt is: A kristályrendszer és az oxygén politikai jelentősége Trója ostrománál. És egyszer istenbizony, a magyar tanárom egy ivet tolt elém és az ivén rajta volt a kidolgozandó föladat cime: Négyzetgyökök a magyar irodalomban. Majdnem sírok: »Tanár ur kérem, ne tessék megbuktatni«, én tanultam és most már jobb is vagyok, mint régen. Néha rosszalkodom, de azt mindig úgy intézem, hogy magamnak ártsak vele és ne másnak. És tanár ur, tessék elhinni, sokszor nem is én vagyok a hibás. És egyszer még régen, amikor először voltam diák, hallottam, hogy egy kis gyerek és a szülei panaszkodtak egy tanárra egy másik tanárnak és az a másik tanár igazat adott nékik, de azt mondta, hogy emberek vagyunk, gyarlók vagyunk és ezt a dolgot sehogy se tudom elfelejteni. Emberek vagyunk, gyarlók vagyunk, de tanán ur kérem, ki védj meg ezzel engem, a kis diákot.. Én. elismerem, hogy a tanár ur erősebb, de tessék elhinni: én már vagy hat esztendeje nem Beszélgetni és társalogni két egészen külön dolog. Amazt mindenki tud, ehhez kevesen értenek. Ez utóbbit talán már csak az a néhány öreg ur és öreg aszszonyság tudja, akik anakronizmusokként a Krúdy Gyula novelláiból kikelve vándorolnak köztünk egy korban, amelynek annyi szépről — s a társalgás élvezetéről is — le kellett szokni. Beszélgetni lehet mindenkivel, még azzal is, aki maga nem igen beszédes, de társalogni csak azzal, ki maga is ért hozzá egy kicsit, s akinek az effajta brodlose Kuntst-nak a mivelésére van ráérő ideje. A társalgásnak, amely régóta hanyatlik, úgy látszik, nemsokára egészen vége lesz, —1 a halálharangját már megkonditották s igy nem sok idő múlva mint avult intézményt, az eszmények és eszmék lomtárába temetik. Napról-napra kevesebb az olyan müveit ember (bár a müveitek száma tagadhatatlanul folyton szaporodik), akinek van érkezése a mások és kedélye meg kedve a társalgás számára. Mert folyton lefelé hanyatlik a finom eszmecserének, az udvarias csevegésnek, az elmés konverzációnak napja, — e bájos szórakozásnak az arisztokratikus idők kedveztek, s most (azt mondják) demokratikus korszakot élünk, amely idegenkedik a szellemnek intim játékaitól. E népies és gyakorlati világban, amely lemosolyogja a réginek biedermaier-es finomkodását, az emberek egyrészt szónokolnak, másrészt viccelnek, de nem társalognak. Olyan szalonok, aminők Franciaországban visszhangzottak szellemes' férfiak és elmés asszonyok társalgásától, és Itáliában szalónakadémiái voltak a felső tízezer‘müveit eszmecseréinek, amelyek színes illatos melegágyai holtak a esprit gaulois és az olasz convert sazione által fűszerezett elmejátéknak, mostanság a saját hazájukban se képzelhetők el. Csak rá kell pillantanunk azokra, akik e nemzeteknek ez időszerinti reprezentánsai (például Mussolinira és d’ Annunzio-ra), és mingyárt látjuk, hogy e jó urak védnöksége alatt sohase támadhat föl a levitézlett »szalon« s a megbukott társalgás, amelyet ők š a hozzájuk hasonlatos erőmüvészek fojtottak meg. Ez Übermensch-ek és Kraftmeier-ek szerint az egyre izmosodj demokrácia (?) nélkülözhetőkké, sőt fliöslegesekké tette a finom érintkezés szalónvirágait. Annál kevésbbé lehet a fölfrissülésüket remélleni ottan, ahol sohase tudtak igazán meghonosodni. Magyarországon . például amúgy is több volt mindig a hajlandóság a szónoklástéptem le virágot, csak egyszer, egyetlenegyszer két ibolyát valakinek a kedvéért, de bár azt a két ibolyát se szakítottam volna le. Én is erősebb vagyok, de nem bántom a bogarakat, hagyom szállni a pillét és még nem vertem meg a kutyánkat se... És igy megy azóta időről-időre. Néha egy hónapig is nyugton hagy. Aztán meg újra fölelevenednek egy rég félbemaradt rezdülés. Soká lesz ez még igy és mások is érzik ezt? Jó, én tudomásul veszem. Nem sírok most se. Nem bántam semmit, ezt se fogom bánni. De javulok, tanár ur kérem, javulok és magamtól! És mindezek után oly jól esik a megkönnyebbülés. Akár a betegség után az első bágyadt séta az eleven nyers napon. Az emberben mosolygások és sirások ölelkeznek, olvadoznak. A szív remeg, hévül, megtántorodik. elfárad és mérhetetlen kéjt úsztat el az erekbe. Ennek az érzésnek egy perce többet fizet vissza a jóból, mint amennyi rosszat adott az egyhónapos betegség. Buktatás? Én nem buktatom meg magamat. Én élek. I Tanár ur kérem, lehet mégegyszer beiratkozni az elsőbe? ra és újabban — amióta a zsidó szellem1 kezdte éreztetni a hatását nemcsak a társadalomban, de az irodalomban is — a viccelődésre, semhogy e két tagadhatatlanul népszerű elem közt el ne pusztult volna minden oly kísérlet, amely a népszerűtlent, a szalont és a társalgást, óhajtotta divatba hozni. A szalónélet fejlesztésére irányuló törekvések már abban az időben — a múlt század kilencvenes éveiben — is hiábavalóknak bizonyultak, amikor az embereknek (legalább a kiválasztottaknak) még volt idejük e finom művészetet ápolni, élvezni. Ma már idejük sincs hozzá. S bármennyire fáj sokaknak, hogy a latin szellem e pompás diszvirága nem tud se odaát Magyarországon, se itt, az uj hazában termékeny talajt találni, bele kell nyugodni mint változh’atatlanba, s mint sok egyébbe, ami azt hirdeti nekünk szomorúan de határozottan, hogy az élet nem lesz szebb napról-napra. Sok szépség tűnik el belőle lassan-lasßan . . . Jönnek-e helyükbe mások? Más szépségek? Bizony, szép volt az a csevegés, amelyet folytattak egymással az eleink, amikor nem volt beszétárgyuk. Valóban, azokban a kedves időkben, amikor imég társalogtak, legtöbbet a semmiről beszéltek. (De ez a semmi: valami volt, s a mai valamiről vajmi sokszor derül ki, hogy: semmi.) Ámde kedvesen, elmésen. mulattatóan, hol jóindulatúan hol meg maliciózusan, de sohase untatokig tárgyalták ezt ai semmit, s ha egy ilyen — néha órákig tartó — társalgás titán azt kérdezték valakitőr, aki részt vett benne, hogy miről t volt szó, az nem volt képes válaszolni, nem tudta .megmondani’. Csak azt tudta, hogy nagyszerűen mulatott«, s alig várja, hogy a nemes élvezetnek olytatása következzen. Semmiről se lehet olyan elmésen csevegni mint a semmiről, s csak az volt az igazi társalgás, amely erről a gazdag és kimeríthetetlen itémáról folyt. S azért szólok multidőben, mert a társalgás és annak művészete igazán a múlté. Csak volt, s most már, nagy kár értté, csak egy kis sóvárgás maradt meg utánna, egy piciny nemes illat az üressé vált parfümös palackan . . . Maság nem keresi föl egymást egy csomó ember pusztán azért, i hogy beszélgessenek mindenről, ami annyi mint semmi, és semmiről, ami nem kevesebb mint minden, s nem örül. senki, ha alkalma van találkozni valakivel, aki erről a mindenféle semmiről, s erről a semmiféle mindenről elmésen tud csevegni. Régente becsülték az ilyen diskurzust valamire és sokan ünnepnek tartották azt az estét, amelyen egy párisi szalonban, egy római converzatione-ban s Pes*: ten a Wohl nővérek teáján vagy a Pulszky Ferencék csütörtökjén magukhoz hasonló szellemekkel találkozhattak. Az egyik ajkról elhangzott elmésség a másikból pattantott ki itt szellemes viszszavágást, s az elme-gimnasztikának e graciózus mutatványai épp oly kevéssé fárasztották ki azokat, akik e »jeu d’ esprit«-ben résztvettek mint a kávéházi beszélgetőket a maguk' valószínűleg alantasabb színvonalú tereíeréje. Ma nem játszák ezt a játékot. A most élő közönség a conférencier-t szereti, aki maga felelget magának az általa fölvetett kérdésekre, s bármily elmés férfiú legyen is, mégis hiányzik az előadásából a mások kérdéseibe és feleleteibe belekapcsolódó közvetlenség. Nagy Endre például igen elmés iró és előadó, de az a baj, hogy sok ember — a hallgatói — helyett kell szellemesnek lennie. De ez természetesen nem az ő baja, hanem a publikumáé, amely arra szorul, hogy más legyen helyette s a részére elmés. Talán gazdasági okai is vannak e szép kultúrnövény hanyatlásának és közeledő végelpusztulásának. A szalon és társalgás nemcsak müveit szellemeket, de gazdag embereket is kíván, s a müveitek ma nem gazdagok. Akiknek pedig van szalonjuk, nincs okvetlenül társalgó képességük s a mások társalgási ’erényei iránti érzékük, ök maguk legtöbbször csak az olyan beszédet kedvelik (s ezt persze hiába neveznék el társalgásnak), amely, értéket jelent és »hoz« valamit ,(nem a szalonba ugyan, hanem) a konyhára, s csak azt a diskurzust becsüli, amelynek köz- vagy magángazdasági szempontból is van célja, füle-farka, haszna. A legszellemesebb »társalgó«nál (ha ugyan van még ilyen) többre !taksálnak egy hirhordót, aki a legfrisebb pletykákkal szolgál nekik vagy egy WUzbold-ot, aki tucatszámra szállítja a vicceket. A »tíauserie« meghalt, a társalgás volt-nincs, s a szalon, ahol- ezek a virágok illatoztak, megbukott. Az idő drága lett, s a szellemesség, amelynek a megértéséhez idő kell, számkivetésbe menekült. Nélkülözhetővé lett, s talán unottá is. A »modern« ember olyan rohamosan akar élni, hogy haragszik minden mondatra, amely nem banális, amely föltartóztatja s s pillanatnyi megállásra' s gondolkodásra kényszeríti. Az irodalomban és a'színpadon még csak becsülik valamennyire a szellemességet s a finom társalgás egyéb elemeit (de ott is kevesebbre mint azokban az időkben, amelyekben még »társalogtak«), a társaságban már semmire. Ott is szónokolnak és viccelnek. Hányszor hallottam, hogy u. n. müveit férfiak és nők aról az úrról, aki egyfolytában nyolc-tiz viccet mond el, amelyeket az útjáról hozott haza vagy az élclapokból nyírt ki, dicsőítve mondták: micsoda szellemes ember! Persze se őnekik, se a monstrevicc-előadónak dunsztjuk se volt arról, hogy a szellemesség korszakában az ilyen produkciót nemcsak elmésségnek nem fogadták el, de egyenesen perhor•eszkálták, s hogy az »esprit« szilái az »előadó«-nak aj saját széliedéből szoktak kibuggyanni,, és pedig Fénélon szerint. lehetőleg olyan tudattalanul, hogy az őrá is meglepetésképpen hasson . . . Azt hiszem, ha Bernard Shaw vagy Anatole France (akinek halálát a szellemesség minden barátja súlyos veszteségnek tartja) fölolvasást tartanának nálunk, seregestül tódulnának oda az élveznivágyók, főleg azok, akik nem tudnak angolul és franciául, s különösen, ha igen magasak volnának a belépődíjak. De ha Valahol díjtalanul lehetne velük »társalogni«, nagyon kicsi közönségük llenne. Nemcsak azért, mert nehéz vplna velük angulul vagy franciául diskurálni, de akkor is, ha ez a két kiváló szellem Beréngi János TÁRSALGÁS Irta: BAEDEKER
