Bácsmegyei Napló, 1925. május (26. évfolyam, 117-146. szám)

1925-05-31 / 146. szám

1925. május 31

BACSMEGYEI NAPLÓ

13. oldal.

Tüzes nyelvek

A vér szent tavaszi gerjedelniekre pezsdiii és a gondolat, levetve a hétköznapok rabruháját, pünkösdi rózsákkal himzett ünneplőbe öltözik. Tüzes nyelvek szállnak alá az élet örök fényforrásából, a termékenység áldott forróságát hintik széjjel a földön és az emberi lélek mélyén szunnyadó eszméket íelcsókolják ájultságukból. A napsugár, ami ránk íüz, nemcsak lombot fakaszt, virágot nyit, gyümölcsöt érliel és kenyéradó kalászt telit, hanem az alkotás vágyának mámorát is sugározza a szivbe és a nagy elhatározásoktól visszadöbbentő kételyeket felperzseü. Pünkösd a végtelenséget átölelő életkedv hallelujázó örömünnepe.

A görögök Déméternefc, a rómaiak Ceresnek mutattak be hálaáldozatot a föld terményeiért. Ezt az ünnepet Mózes ethikai alapra helyezte és a Tízparancsolat születésnapjává avatta. A létért való küzedelem viharfelhőinek zord kárpitjára isteni kéz fölfestette a szivárványt: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. A természet ajándékainak élvezetét csali az a tudat teheti az ember számára zavartalanná, hogy a nyers erő és a külső körülmények esetlegességei fölött vannak magasabb erkölcsi törvények, amelyek az emberek társadalmának egyensúlyát őrzik. Mienk az ég, a föld, a nap, a felhő, mienk a mezők tenyészete, a hegyek érce, az erdők vadja, a falyók hala, minden, ami körülöttünk van,* a mi szolgálatunkra rendeltetett, de csak a nagy összefüggéseket értékelni tudó és a pillanat érdekein felülemelkedő gondolkozás által lehetünk önmagunk és a természet uraivá. A mi aratásunk csak akkor teljes, ha önmagunkon is győzelmet aratunk. Az egyistenhit első törvényhozója az aratás ünnepének intellektuális hangsúlyt adott azzal, hogy a szellemi felsőbbrendűség kőibevésett revelációjának emlékét fűzte hozzá.

Az ótestamentumi ethika nacionális körét a kereszténység egyetemessé bővítette és pünkösdöt a Szentlélek eljövetelét jelképező tüzes nyelvek legendájával ékesítette föl. Az apostolok cselekedeteinek bibliai krónikása leírja, hogy a tanítványok magukrahagyatva, tanácstalanul ültek együtt és a Mester viziós szavak ködébe burkolt jövendölésein töprengtek, amikor zugó szél zendülésével kettős tüzes nyelvek telepedtek rájuk és eitöitötte őket a Szentlélek varázshatalmával.

Emberfeletti extázis sodorta ki az apostolokat a tömeg közé és gyuj tóit fel bennük olyan ékesszólást, amely a nyelvi kiilömbségek korlátáit ledöntötte. Jeruzsálem népe büvölten csüggött tanításaikon, amelyek a soknyelvű hallgatóság közül mindenkinek a saját nyelvén hangzottak.

A tüzes nyelveket, amelyek az apostolokat harcra hevitették egy egész világrend ellen, a természettudomány a fejlődés törvényének a theológia isteni akaratnak nevezi. De a materializmus és spiritualizmus között csak terminológiai eltérések vannak. A radiológusban, aki naponta az életét kockáztatja kísérleteivel, hogy a rádium titkát felderítse, Amundsenben, aki nekivág az ismeretlennek, hogy az Északi Sark rejtélyét megoldja, Einsteinban, aki sarkigazságokat ostromol, hogy uj irányok keresésével az emberi tökéletesedés uj lehetőségeit tárja fel, ugyanazok a tüzes nyelvek munkáinak, mint a hittérítőben, aki az emiberevők között Isten igéit hirdeti. Tüzes nyelvek ragadják fel az

embert a ma szemhatárához rögződő megfontolásból az eszmék heroizmusának önkívületébe,

A pap Isten személyes hatalmának dicsőítésével, a tudós az evolúció törvényszerűségének méltatásával ugvanegy oltár előtt misézik. A kettős tüzes nyelvek egyik ága a hit, másig ága a tudás. Hiszünk a földi élet határain túlterjedő rendel tetősünkben, hiszünk abban, hogy emberi mivoltunk része az istenségnek. Ez a hit, amelyre az együgyű fantá! zia csodák ékszereit aggatja, sarkalja az észt arra, hogy a tudás problémáinak bontogatásával belekapcsolódjék a teremtés müvébe.

Tüzes nyelvek lobognak a verőfényben, amely az elvetett magot szárba szökkenti. Korok és világnézetek nagy magvetőinek munkáját tüzes nyelvek megszállottái tetőzik be, akikbe a Mester szelleme költőik és az örökségül rájuk hagyott hütet cselekvői akarattá forralja. — Édes bortól részegedtek meg — mondja rájuk a hitetlen közöny, amely a józlanság kritériumát az

önérdek bölcs istápolásában ismeri fel. De a tüzes nyelvek: a természet szent lelke a legkövesetib fásultságot is megfogja és térdre kényszeríti a titokzatos erő előtt, amely a zsugori telet tékozló tavasszá parancsolja és a halhatatlanság sejtelmének kiárasztásávial szabadítja fel az ember lelkét az elmulás végzetének lidércnyomása alól.

Tüzes nyelvek világították meg az egyszerű halászok elméjét, hogy a keresztény kultúra ideológiai alapját kiépíthessék. Tüzes nyelvek oszlatták el a középkor sötétségét és hozták létre a, lelkiismereti szabadság vallási princípiumát, amely a tudományos haladás prespektiváját a végtelenségbe tágította. Tüzes nyelvek eljövetelét várjuk mindig valahányszor megnehezednek az idők fölöttünk és tüzes nyelvek öntenek belénk minden nyomorúság ellenére is bizalmat, hitet és szeretetét az életnek, amely olyan kívánatosán kelleti magát pünkösdi kivirágzásában

bm.

KÖZMONDÁSOK

IRTA: BAEDEKER

Abból a könyvből, amelyből már oly sokat kiírtam, jegyeztem le az alábbiakat is.

*

A népeknek közmondásokban megnyilvánuló bölcsessége olyan emeletes egyiigyüségeket produkál, amelyek becsületére válnának a legtudományosabb akadémiának is, s a közmondások közt, amelyeket válogatott . igazságokként idéznek, akadnak olyanok iv amelyeknek az ellenkezője igaz. S éppen a legismertebb intfridások azok, amelyeket csak »fentartással« szabad bölcseknek elfogadni.

Például:

Aki másnak vermet ás, maga esik bele.

Nem igaz. Nem esik bele . . . Valószínűleg megtörtént egyszer-kétszer, hogy az az ur, aki egy barátjának ilyen csapdát ásott, maga zuhant bele, de ezt a kivételes »esés«-t vagy esetet szabályként, sőt 'törvény gyanánt és legsőtebben közmondáskép tálalni föl, igazán nem helyes. Ez a máskülönben igen jól hangzó állítás csak mint óhajtás vagy ítélet állhatna meg ebben a formában: Aki másnak vermet ás, megérdemelné, hogy miaga pottyanjon bele. S azt én is kívánom tiszta szívből, hogy aki ilyen csúnya dolgot cselekszik, kapja is meg mingyárt a büntetését Ám ez valószinüleg csak jámbor óhajtás marad, s a derék jó emberek tovább fogják vígan és minden jót remélve ásni a vermeket a barátaik és egyéb ellenségeik számára, s ők nemcsak hogy nem fognak azokba belebukni, de bizo-. nyos távolból gyönyörűséggel fogiák lesni, mint hazudtolja meg a kiszemelt áldozat ,a közmondást és mint süpped, torpan vagy csúszik bele abba a verembe,, amelybe a bölcs közmondás szerint neki kellett volna elmerülni.

Ha e közmondás igazságot tartalmazna, a veremásás már rég kijött volna a divatból s a veremásók — okulva a kárukon — rég felhagytak volna a mesterségükkel, de ők bezzeg — okulva a hasznukon — tovább folytatják nemes játékukat, amely oly sokszor végződik rájuk nézve nyereséggel. Az emberek minden ostobaságuk ellenére se olyan buták, hogy ezeket a mélységeket azért ássák, hogy a maguk vesztét idézzék elő. A tapasztalás arra tanította őket, hogy csak az esik bele a saját vermébe, ki azt ügyetlenül ássa, — ellenben, aki lege artis csinálja (mint a jó politikusok szokták), a sikert olyan biztosra veheti, mint a vizsgázott guiilolinekezclő a nyaktilót. A közmondást tehát így kellene íormulázni, hogy némi kis

igazság is legyen benne: Aki ügyetlenül ássa meg másnak a. vermet, el lelhet készülve arra, hogy a kiszemelt áldozat észreveszi és nem lép oda, sőt különösen kedvezőtlen konjunktúrák, között és a kellő óvatosság elmulasztása melleit az is megtörténhetik, hogy ő maga pottyan bele.

Ez közmondásnak ugyan szokatlanul hosszú, és nem is közmondás, de alighanem közelebb jár az élet valószerüségéhez és a históriai hűséghez, mint a tagadhatatlanul sokkal rövidebb mondás, amelyet most —- remélem — szerencsésen kivégeztem.

Itt van aztán egy másik:

Lassan járj, tovább érsz.

Ez ellen a marhaság ellen nem szívesen indítok hadjáratot, mert igen megnyugtatóan hat sok emberre, akiknek az örömét nem szeretem zavarni. Nagy vigasztalás ez a tunyáknak, a lassumunkásoknak és mindenfajta korlátoltságnak. Mily jóleső érzés, ha a lusta ember azzal vigasztalhatja magát, hogy hamarább ér a célhoz, mint a gyorslábú és sebeskezü, s mily boldogság a későnkelőknek a tudat, hogy előbb lesz kész a munkájával mint az, aki korán ugrik ki aiz ágyból! Mondom, nem szívesen zavarom c jó lelkek nyugalmát, akik abban a jóhiszemű föltevésben dolgoznak lassan és haladnak csigaléptekkel, hogy ez üdvösebb rájuk és az emberiségre, — de kénytelen vagyok vele, mert egyrészt irigylem őket a kedves naivitásukért, amellyel fölülnek a jólhangzó- és sekatigérő biztatásnak, másrészt sajnálom őket a rájuk váró keserű csalódásért. Fel kell hát világositanom őket*, hogy nem, mind okos, ami közmondás, s hogy a legtöbb esetben tovább ér az ember, hogyha siet, mint akkor, h|?l cammog. ífa e közmondás eredetét felkutattuk, azonnal tisztában leszünk a megbízhatatlanságával.

Két vándorlegény egyszerre indult útnak azzal a céllal, hogy Budára érjenek. A falujukból kiérve már észrevették, hogy különböző véralkatuak, — az egyik valóságos gyorsfutó, a másik pedig lassan haladó, lépésbenjáró. Hamarosan elváltak. Az előbbi olyan iramban futott, mint egy jó kondícióban lévő nyúl, de minden kocsmába betévedt s az időt ott borospoharak és csárdásleányok között vesztegette. A másik lassú tempóban menetelt, de a kocsmákat kerülte, a tarisznyájából táplálkozott, s mert sohase volt berúgva, kevesebbet aludt, mint rohamlépésben törtető barátja. A vándorlás ugv végződött, hogy a lassú pasas előbb ért Budára.

mint a gyorsi futói, akit megvárt a ka*1 púban s ott azzal fogadott: »lassan járj, tovább érsz!«. így születnek a közmondások. Azt kellett volna megállapítania a józan vanderpurs-nak, hogy aki kocsmákban lopja a napot, ha még úgy szalad, esetleg későbben ér célhoz, mint az, aki lassabban jár, de nemi vesztegeti az idejét az utszéli csárdákban. De hát ez igaz volna, s úgy látszik, a közmondásoknak nem az a céljuk, hogy igazságokat hirdessenek, mert ha ezt tennék, senki se hinne bennük.

S most elérkeztem, megint egy közmondáshoz, amely csak félig igaz, és nagyon örülök, hogy találtam egyet, amely nem egészen hamis. így hangzik:1

Mondj igazat és betörik a fejed.

Valóban, nem tanácsos igazat mondani, de nem azért, mert betörik érte az ember fejét (csak néha törik be), de azért, mert nem. hiszik el neki. Nem szép a közmondástól, hogy fenyegetéssel akarja elriasztani a benne bizó emberiséget attól, hogy ne hazudjon mindég. A fejbetörést senki se szereti, a legkeményebb koponyáju se, s most hogy az orvosok és a patikaszerek, az operációk és a kötszerek olya,n drágák lettek, ki fog ilyen veszedelmes kalandba bocsájtkoz.ni? Az aggódás pedig tárgytalan. Kevés esettől eltekintve, az ember igazat mondhat anélkül, hogy e szokatlan nyilatkozatának nagyobb kárát vallaná, de nem teszi, mert a íz embernek a természetével ellenkezik, hegy igazat mondjon. (Csak a gyermek, aki még,' s az őrült, aki már nem - tudj,a mérlegelni szavainak a horderejét, szokott igazat szólni.) Néha ugyan, spekulációból, eltér szokásos hazudozásaitól, de a legigazabb ember se teszi sokszor, mert rájön, ismétlem, nem arra, hogy bezúzzák érte a fejét, hanem arra, hogy úgy se hiszik el neki. Az ember erkölcsi lénye hazudozásria van berendezve, s csak azt fogadja el igazságnak, ami jól megokolt hazugság. Azért okos emberek, nevezetesen politikusok, ügyvédek és más intellektuel-ek, régen szakítottak azzal az előítélettel, hogy néha igazat is illik mondani, mert belátták, hogy akkor fogják csak igazán hazug pasasoknak tartani őket, ha- programmon kívül igazat találnak állitni. A közmondás tehát, amelyben van egy szikrányi igazság, ekképpen volna variálandó: Mondj igazat, ha nem törődök a következményekkel s ha hazugnak óhajtasz látsziani.

Ez is hossza, de legalább nem teljesen értelmetlen.

Megint jön egy közmondás, amely kihívja a kritikát:

Késő bánat cbgondolat.

A nyájas olvasó és én, fájdalom, nem tudjuk, hogy mi az az ebgoudolat, s valószinüleg csak egy igen értelmes kutya — olyan t. i., amelynek gondolatai vannak — tudná ezt az igen homályos problémát megoldani. Ha kifogásolom e három szónak az igazságát, nem azért teszem, mert ez az ebgondolat bánt engemet, — mert az nem baj, hogy a mondásnak nincs értelme, nagyon sok szónoki beszédnek sincs, s a publikum ■úgy tapsolja meg, mintha csupa szokrateszi bölcsesség volna. Ha nem fogadhatom el a mondást, az onnan van, mert a kiinduló pontja hibás, s igy oly ingatag alapon áll, hogy még ha tudnók is, mit gondolnak a bánatról a kutyák, még akkor se lehetné cáfolat nélkül hagyni. Aki a közmondást kingondolta, akár ember volt, akár kutya, minden bizonnyal azt akarta bizonyítani, hogy a bánatnak korán keil jönni, mert ha későn jön, akkor az: ebgondoiat, ami a közmondásszerkesztőnél valószinüleg valami kellemetlenséget jelent. De hát jöhet-e a bánat korán? Megbánhat-e az ember valamit, mielőtt megtette, vagy mielőtt őt valamely baj érte? Én a bánatot egyáltalában nem tartom goudolatnak, se ember- se ebgondolatnak, de egészen bizonyos, hogy mindig későn jön, mert

T