Bácsmegyei Napló, 1925. március (26. évfolyam, 58-86. szám)
1925-03-25 / 82. szám
4. oldal BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1925 március 25. Öngyilkos lett egy beograái bankigazgató Négy osztrák korona maradt utána ' Beogradbó! jelentik: A beogrädi Okruzsna Stcdionica igazgatója, Miiénkoviés Pera hétfőn délután öngyilkosságot követett el: felakasztotta magát a takarékpénztár ajtajára. Am:kor az ebédszünet után a hivatalszolga a takarékpénztárhoz érkezett és a hivatalt ki akarta nyitni, észrevette, hogy a bezárt ajtóban belülről benn van a kulcs. Az adóhoz a szo'jrán kívül csak az igazgatónak tolt kulcsa és ti szolga kopogtatni kezdett, hogy tér. igazgató nyissa ki az ajtót. A kopogtatásra azonban nem jött válasz s a szolga az ablakhoz ment, megnézni, mi történik a hivat:: - ban. Az ablakon keresztül furcsa látvány tárult a szolga Szeme elé: az igazgató mozdulatlanul, halálsápadtan, lekonyult fővel állott az ajtó előtt. A rosszat'sejtő szolga azonnal lakatost hivott és az ajtó felnyitása után derült csak ki az irtózatos valóság. Az igazgató feje fölött most pillantották meg a kőtelet, amelynek egyik vége az ajtó fölött egy szöghöz volt erősítve, másik vége hurokra kötve az igazgató nyakán, aki már halott volt. Az öngyilkos lábai csaknem érintették a padlót, ug Hogy első pillantásra az volt a látsza' mintha állna. Pár lépéssel odébb egy felboritott szék hevert, amelyet valószínűleg az. igazgató használt az öngyilkosság elkövetéséhez. Csakhamar rendőri bizottság érkezett a helyszínére, amely megejtette a nyomozást. Az öngyilkos zsebeiben semmiféle búcsúlevelet sem találtak és a tárcájában mindössze négy osztrák papirkoruna volt. Találtak nála egy véres zsebkendőt is, amelyről még nem állapították meg, mitől véres.. Az igazgatói iroda asztalán egy százhuszonötezer dináros váltót találtak, amelynek aláírója Milenkovics igazgató volt, lejárata március tizenkilencedike. Megállapították, hogy Milenkovics az öngyilkosság napjának délelőttjén kivette a vasutas hitelszövetkezetben levő betétjének utolsó részletét, ötvennyolcezer dinárt, valószínűleg a váltó kifizetéséhez. Általános az a vélemény, hogy a bankigazgató az öngyilkosságot anyagi bukása miatt követte el. Mileakovics, a beavatottak szerint, sikertelen vállalkozásokba fogott és végül mindenét elvesztette. A tizenötéve fennálló takarékpénztár pénzéből is, mint igazgató és főrészvényes, nagyobb összegeket fektetett be a rosszul végződő üzletekbe és a részvénytársaság utóbb az igazgatóra akarta hárítani a kár megtérítését. Vasárnapra, március 30-ra hívták össze a részvényesek közgyűlését és valószínűleg a közgyűlésen várható feielősségrevonás elő! menekült az igazgató a A császárné, aki nem tudja hogy világháború volt Meggyógyult Miksa mexikói császár özvegye Hétfőn'.éji - ’ isi jelentés érkezett Budapestre, ; hírül adta, hogy ba rolta csáva'u . a kivégzett Miks" mexikói császár özvegye Béigia«j.Lan meghalt. Minthogy a hírnek hh atai.s megerősítése nem érkezett meg, érdeklődtünk Brüsszelben, ahonnan az a hír érkezett, hogy a 85 éves császárné néhány nap előtt súlyosan megbetegedett ágyán, de az utóbbi napokban állapota annyira javult, hogy orvosai közeli felgt ógyulásában reménykednek. A haláleset megcáfolt hire újra emlékezetbe hozza a mexikói tragédiát s rátereli a figyelmet Európa legöregebb császárnéjára. Sarolta császárnő 1840. junius 7-ikén született. Egyetlen lánya I. Lipót belga királynak s anyai részről unokája Lajos Fülöp íranpla, királynak. Tizenhat éves korában eljegyezték .Miksa osztrák herceggel, Ferenc József öccsével, akivel 1857. junius 27-ikén kelt egybe. Ferenc József az öccsét a lomba rd-vcleíicei királyság főkor hiányzójává nevezte ki. .Mexikó ebben .az időben is pártharcok és polgárháborúk szintére volt. A mexikói klerikálisok egy része Miksa főhercegnek ajánlotta fel az ország koronáját s ezt azok a tényezők, akiknek érdeke volt, hogy u főherceg kihagyja Európát úgy tüntették fel. mintha a mexikóiaknak nem volna egyéb kívánságuk csak az, hogy osztrák főherceg uralkodjék felettük. Azok. akik a helyzetet ismerték figyelmeztették a főherceget a veszedelmekre, amelyek rá várnak. Sarolta császárnéban azonban féktelen ambíció élt, s rávette férjét, hogy fogadja el a felkínált császári koronát. III. Napoleon francia császár is .erre biztatta Miksa főherceget, aki 1864. április 10-ikén a miramare-i kastélyban Mexikó császárává proklamáitatta magát & április 14-ikén a Novara nevű osztrák fregatton Mexikóba hajózott, a hova május 28-ikán érkezett meg.- Alighogy az uj császár megérkezett, kiderült, hogy a nép hallani sem akar róla s a francia csapatok, amelyeknek támogatására Miksa császár számított, ott akarják hagyni. A császár ekkor le akart mondani, becsvágyó felesége azonban arra biztatta, hogy tartsa meg trónját,' ő elutazik Parisba s segítséget kér IH. Napóleontól. 186G. junius S-án el is indult Párisim, azonban már az utón is rendkívül ideges volt. HL Napoleon nem is akarta fogadni Sarolta császárnét. aki azonban kijelentette, hogy addig vem megy el Parisból, amíg a császárral nem beszél. Végre is fogadta III. Napoleon. Hogy mit beszéltek egymással, nem tudni, de mikor a sainteloudi nyaralóból visszatért, az elmebaj tünetei mutatkoztak rajta. Közben a végzet folytatta munkáját Mexikóban. Miksa császár a köztársaságiak kezébe jutott, senki nem segítette, senki nem lépett közbe érdekében, 1867. május 15-től julius 19-ikcig volt fogoly s ezen a napon két hű táibornokával együtt a e.ueratarói fensi- I kon agyonlőtték. i A mexikói kaland ily módon tragikus Az utolsó mohikán Irta: Kodolányi János Lassan hózta be a pirosntázas korsóban illatozó noa-bort s előbb letörölhetve, az asztalt s letakarva szépen pirosszélii lenvászon házitcritővel, odaállította a közepére, kis poharat is tett mellé, íiieg egy cifra tányérban puha kőttrétest, aztán odaült maga is és kinálgatott. — Egyön itat, leiköm. Igyék is hozzá. Igön-igön jaó borunk lett az idén. Hogy má tavaly, no. lgön iao a búzánk is. olyan a lisztje, akár az a valóságos harmat. I.á, én is má csak ezt tudom rágni, irtöte a fogaim elbúcsúztak töllem, hej, hej, hogy elmen az élet, még csak most vöt ni, hogy maga is, leiköm. kis mezétlábas gyerökc.se vaót, az udvarba iutosgált, osztáu marná felesége, gyeröke, van... Szítból szakadt a sóhaja, az élet múlandóságán érzett bánata s két csontos, hosszú, barna ujjúval köriiltörülgettc ráncos arcát, fogatlan ajkait s fekete, örvénylő szeméi. Még mindig örvény volt a szeme, de már nem szerelem örvénylctt benne, nem is a régi ormánsági temperamentum leigázó kacagása, hanem a pusztulás fekete mélye a sírok ürege, a halál zordon árnyéka. Még délceg t olt az öregasszony, igazi kemény, szívós, csontos és inas ormánsági öreg, öreg. a haja hollófekete fürtökben bukkant ki Jiófeliér lenkendője szélen, a tartása mint a jegenyéé. Még a hálák is érő, még a pusztulása is büszkeség. S azok a különös tisztafehér lenruhák, a ragyogó bikla, minden, mindén fehér rajta, még ma is gyászolja, egyetlen lányát, az évek folyamán világszépévé magasztosult Kovács Julit. Gyászol. Hófehérben, igazi ragyogó, ormánsági gyásszal. S a lány már tizenöt éve porlad a gllvánfai temető kriptájában . . . Elremegvc tépdesem a foszladozó kőttrétest s csurgatok a pohárba egy kis bort. Az öregasszony, gyermekségem tanúja, vigyázó ujjakkal simitgutja fehér ruhája ráncait s beszél. — Jaj, de régön is láttunk má magát, Idkönt, de régön is. Azuta megiérfiasodott. Messze vitt ám engöin is az élet. egyre csak messzibb az áldatlan világtó' s közelebb az én egyetlen szépséges Julimhoz. Má nem sok üdő kell és meg látom iitet. Mer végezetre eltétetött az igazság koronája. Aligság alig várhatom má azt a napot, amikor behunyhatom a szümömet. Mi öröme van až eien öregnek, mint én is vagyok. Vasárnap kint vötam a Julim siriánú, elnizögetkm. milyen szép helyen van, milyen jó helye van szegénynek, milyen békességbe aluszik örökké. Amikor utóljára ki koptattam a kriptáját, úgy vöt ott mindön, akár a szobába, még a fotográfiája is. a koporsó fölött meg se fakult, a szép diafa koporsó inast is úgy ragyog, akár a temetés napján... Igön szép diafa koporsót faragtattam neki. A párja ott van a pallásoit, az az enyém lesz. nem sokáig vár engöm. Hát ahogy mondom, mindön azonmód van inast is, ahogy akkor béröndöztem neki. — Szeretném látni azokat a koporsókat, — jegyeztem meg illedelmesén.-- Máj csak lelköm, máj csak, -nyugtatott meg s kissé fölemelte figyelmeztető ujját. -- Megmutaáztoin. Meg a szép selyömhummikat is a szökrény* be. Mer én má összeraktam mindönt az utósó utamra. Külön améket az unó- p kaimnak hagyok, külön aniéket a szegíiiyöknek és külön a magamét. Marná... marná... nincsen úgy, mint ahogy az én üdőitibe. Marná kiforgatták a világot régi mivoltából De én még úgy látom az véget őrt. Sarolta császárné azonban már nem értesült férje haláláról, elméje végieg elborult. Több mint 40 éve él már Belgiumban Brüsszel melletti bouchoutei kastélyban'. Már évek óta nem érintkezik senkivel. Órák hosszat zongorázik s gramofont hallgat. Naponta elolvassa az újságokat, de semmi jelét nem mutatja, hogy tudomásul is veszi azokat az eseményeket, amelyekről olvas. Soha nem említette, hogy a fivére Lipót belga király meghalt, nem tud arról, hogy Belgiumban most az unokaöccse uralkodik. Albert király gyakran meglátogatja, de Sarolta császárnő mindig herceg-,nek szólítja. Sejtelme sincs arról, hogy vf-i lághdborn volt, mert a német katonák- Vilmos császár parancsára messzire elkerülték kastélyát. Ott él, bouchoutei magányában a legöregebb császárné. Betegen és — mégis boldogan. Egy fél évszázad bajairól, szenvedéseiről mit sem tud... Csendélet Palicson Ki akartak rabolni egy palicsi villát A. szuboticai rendőrség központ! ügyeletét hétfőn éjjel arról értesítették, hogy a Zorka műtrágyagyár r.-t palicsi villáját, ahol a gyár egyik íőtisztviselője Killer János lakik családjával, fegyveres emberek megtámadták és a villa lakói éietveszedelemben forognak. A telefonjcleníésre Miodrágovics ügyeletes rendőrkapitány detektivekkel és nagyobb rendőri készültséggel autón Paliéira ment, mire azonban kiértek, a villa körül minden elcsendesült. A házbeliek az izgalomtól még mindig remegve fogadták a rendőrséget. Killer elmondta, hogy éjjé! tizenegy óra tájban valaki dörömbölni kezdett a lakás I ajtaján. Revolverrel kezében odament jaz ajtóhoz, hogy megtudja ki zörög. Az {ablakon kitekintve úgy látta, hogy a 'villa körül több fegyveres ember áll. í Kérdésére a dörömbölő durva hangon Ikövetelödzött: — Nyiss ajtót és adj lisztet! Killer természetesen nem nyitott ajéti Julimat, amejéh akkor vöt. Szép, kerékképü, me.ijes, derék,, piros lánynak, akin ringott a bikla, suhogott a szép virágos sejöm, aki ojan vóí, mint én, meg az én anyám, fehérbe járt . . . fehér vót kivül-beltü . . . Aki együftjárt velem a mezőre, együtt áztatta a lenöt. törte, íonta-sziirte ... A Julim ... Nem sirt. Már régesrég elmúlt a sírás ideje. Zord nyugalmában š a halál bizonyosságába vetett hitével ngy nézett a napfényes ablakra, mint aki alatt már messze elmaradt a világ minden szép minden rut zűrzavara, a halál harmóniája az egyetlen szépség és remény Föl kelt az tájtól s maga után intett. Egyenesen lépkedett előttem, mint valami hatalmas, lobogó gyertya és fehéren. S a dohos szépszobában levett a szekrény tetejéről egy kulcsot, vigyázva illesztette a faragott diófaláda. a szökrény zárába s megfordította benne, mintha a múltat nyitná ki minden selymével, illatúval és virágával. S kiterengette a suhogó selymeket, a mély sötét lilákat, feketéket. A szoba homályában kiviritoltak a tenyérnyi égő rózsák s a könnyesen kacagó búzavirágok. A halványkék, kebélek és hőtiszta biklák ragyogtak. S ö szeretettel simogatta, becézte, rakosgatta őket. Lassan, megfontoltan, egyhangúan beszélt.- Ezt, ezt a nagyverágut lgön szerette a Julim. Nem is temettem mellé, hadd lássam, mnég élők. Ebbe a lilába olyan vótam, akár nyíló rét. Az orcám, mint a nap. Hajam, mint a sutét korom. Hej, hej . . . Ebbe akarom magam eltemettetni a Julim mellé . . . Nem volt kellemetlen a halálnak ez a furcsa, hervadószagu hangulata. Inkább megnyugtatóan józan és poétikus egyszerre. — Gyfijjön hát Iclkötn, mast tnegmutasztom a koporsót, — mondta végül, amikor bezárta aj szökrönyt s visszatette a kulcsot. A pókhálós, verébhadtól körülzajongott gerendák alatt, szépen elhelyezve ott állott éppen egy nyílás. beözönlő napfényében a hatalmas diófakoporsó. Nagy és súlyos, mint ez az asszony, aki bele fog feküdni. Ragyogásában is sötét, puritán, faragottságában is a végletekig leegyszerűsített, mint ez a református zordon haldokló. S a koporsó egyik domború oldalán ott ragyogott az aranybetíik pompázó során: özv. Kovács Sámuelné, a másik felén . . . A másik felén? Mennyit élt? Megnéztem: élt hetvenhárom évet S elámultam s megborzongtam, most először. Mitől, ki tudja? Ilyen rettenetes bizonyossággal tudja ez az asszony a halála évét, talán napját is? — Amikor a Julimat temettük, akkor éjjel álmomba megjelöld előttem és azt mondta: édös, maga hetvenhárom évet él, négy nappal se többet, megtuggya előre, amikor menni kei!, én szólok. Azér írattam a koporsóra, hogy hetvenhárom évet élők . . . Gyorsan elindultam a padlás nyílása felé. Nyugtalanok lehetnek odakint a lóvak! A por,, a meleg, a pókhálófüggönyök sora rámnehezedett. S miközben némán s szorongva lépdeltem a pengő deszkákon lefelé, ö a hátam mögött lassan utána tette: — Nem soká kell má élni. Nincs nagyon messzi a hetvenöt. Akkor szól neköm az én Julim és én is elmék... találkozunk Ábrahám kebelén s a sirját se kell má kinyitni azután sönkinek. Együtt aluszunk a szobába, egyforma ágyba , . . S a hangjában nem volt semmi fájdalom. Nyugodt volt az és erős.
