Bácsmegyei Napló, 1925. január (26. évfolyam, 1-29. szám)

1925-01-01 / 1. szám

1925. január 1.

BACSMEGYEI NAPLÓ

13. oldal

Az uj bolygó hollandi

Egy félig elsülyedt hajó bolyong az Atlanti Óceánon

Ncwyork, november 20.

(A Bácsmcgyei Napló alkalmi levelezőidtől.) Az itteni tengerészeti hatóságok éppen úgy, mint a különféle biztosító társulatok és elsősorban a világ hatóké rcskedelméttck úgyszólván középponti szerve, a londoni Lloyd állandóan figyelemmel kiséri a tengernek azokat a veszedelmeit, amelyek a félig elsiilyedt, legénységük által elhagyott, a tengeráramlatok következtében ide-oda bolt orsó hajókban rejlenek. Nem is. sejtené a laikus, mennyi ideig képes a tenger felszínén tartani magát olyan hajó, amelyik különben már minden látszat szerint halálra van Ítélve. A legveszedelmesebbek az ilyen hajóknak azok a fajtái. amelyek éppen csak hogy kilátszanak valamennyire a vízből, mert rakományuk természete hosszú ideig nem engedi őket teljesen afámeriilni.

Az ilyen hajók valósággal úszó szirtiket alkotnak és veszedelmesebbek, mint az igazi sziklák, amelyeknek helyzetéről a ma már majdnem tökéletes tengeri térképek biztos adatokat nyújtanak. Hogy azonban az ilyen vándorló sziklára hol akad a tenger közepén va-: lamely hajó, amely a legnagyobb biztonságban érzi magát, azt sohasem tudhatja. Az • ilyen veszedelmes hajók; majdnem kivétel nélkül fahajók és rakományuk is többnyire fából áll. Még abban az esetben is, ha törzsükbe be-, hatol a víz annyira,' hogy a legénységnek el kell azokat hagynia, a rakomány természete hossza ideig úszva a felszínen tartja a hajót.

Az. illetékes hatóságok számításai szerint az Atlanti Óceán északi felében- azért itt. mert a Golíáramlat itt uralkodik — körülbelül húsz ilyen derelict (elhagyott hajó) van s bolygó hollandiszer;! vándorlásuk általában körülbelül egy hónapig szokott tartani.

Van azonban olyan is, amelynek ilyen karrierje sokkal hosszabb és valósággal állandó rettegésben tartja a tengerészek világát. Ilyen kószál most valahol Porti gália partjain és tart valószínűleg a Kanári-szigetek felé. Ez az ezertonnás Governor Parr nevii goelett, amely Ujskóciát 1023 szeptemberében hagyta el, vastag padlófából álló rakományával, amelynek rendeltetése Buenos-Aires volt. Október 5-én. a múlt esztendőben, heves viharok folytán a hajó olyan állapotba jutott, hogy minden pillanatban várható volt az clsülyedése és legénysége Ncuíondlandtól mintegy kétszázötven mértföldre délre kénytelen voit Intiáját elhagyni és ettöi az időtől kezdve a vitorlás önálló vándoréletet folytat az Atlanti Óceánon.

Nem egy Ízben figyelték meg. 1923 novemberében a Saxonia nevű postagözös teljesen a viz felszínén úszva találta és a két árboca tnég állott. Decemberben az amerikai Pampas gőzös látta, amelynek az a feladata, hogy az ilyen veszedelmes hajókat ártalmatlanná tegye, (úgy az amerikai, mint az angol tengerészeti hatóságok több ilyen hajót alkalmaznak) — háromszáz méríöldnyire az előbbi ponttól keletre és megkísérelte vontatóra venni. Minthogy azonban kevés volt a tüzelőanyaga, kénytelen volt a hajót újból sorsára hagyni. 1924 februárjában a Majestic, majd júniusban az Olien amerikai gőzös találkozott a kísérteties hajóval. Ekkor még mindig igen jó állapotban volt és egyenesen tartotta magát a vizen. 192**1 júliusában azt jelezték, hogy a portugál partok tájékán van és úgy látszik, a Kanári-szigetek felé halad.

Augusztus S-ikán,a Zaria nevii postagözös, amely Afrikával tartja fenn az összeköttetést, útjában találja és a kapitány elhatározza, hegy megszabadítja tőle a tengert. Csónakot küld az elitajóra, a legénység hatalmas mennyiségű petróleummal öűtözi meg a fedélzetet és felgyújtja a hajót. A Zaria ezzel tovább folytatta útját. Augusztus 11-éti egy másik postagőzös híég mindig

találja a Governor Parrt, de 13-ikán az Iberia már azt jelenti, hogy a tűz ieljesen kialudt.

Ettől az időponttól kezdve nincsenek biztos értesülések a hajóról, de' egészen határozottan feltehető, hogy míg ütem tűnt el teljesen a hullámok között és mint vándorló szírt még tovább vcszé- Ijczteti a hajózást. A rakománya miatt nem is sülyedhet cl más módon, mint ha hossza idő múlva a törzsére rakodó kagyló és tengeri fii végre is lehúzza a mélységbe. Ilyen teljesen alásülyedt tömeget vontatni majdnem lehetetten,, ha pedig felrobbantanák a törzsét, ezzel széjlelszabadiíunák a súlyos padlódesz- Lákat, ezek pedig a kisebb hajókra most már megsokszorozódott veszedelmét je-A régi jő idökrüi beszélgettünk (hiszen ez most a társalgás örökös témája), s egy idősebb úriember, aki nehezen találja magát bele az uj gazdasági rendbe, sóhajtozva emlegette a háború előtti pénz- és hitelviszonyokat, amelyek a maiaknál sokkal kedélyesebbek voltak.

— Pompás élet volt az! —• igy szólt. — Jóravaló embernek nem is kellett, liegy pénz legyen a zsebében. A boltokban, ahol ismerték, »hitelbe« kapott mindent. A kereskedők, akik tudták róla, hogy kicsoda, szívesen szolgálták ki s még biztatták, hogy vásároljon bátran s mentül többet, — a fizetség nem sürgős... Ellenben most —

Olyan vonás jelent meg az arcán, mint ha valami különösen rosszízű orvosságot nyelt volna le.

— Úgy van, — hagyta helyben egy másik öregur, — ma nem szabad senkinek otthon felejteni a tárcáját. Ismerős üzletben kiszolgálják ugyan, őe nem nagy lelkesedéssel, s elvárják föle; hegy még lehetőleg aznap »méghozzá« a portéka árát, mert a megterhelés és az cszttndővégig való adósmaradás: divatból kimúlt s a háborúval eltűnt intézmények. De hát ne tessék, azt hinni, .hogy a régi rendszeriről valami egészen tökéletes paradicsomi állapot szűnt meg. Annak is megvoltak a maga hibái és kinövései.

— Persze, mert az adósságot végre is meg kellett egyszer üzemi, — nevetett valaki.

— Oh, az adósra nézve az mindig kellemes volt! Ellenben a hitelezőre nézve annál rosszabb, mert néha nagyon is sokáig kellett a pénzére várni.

Beszédes és jólemlékező bácsi volt ez, s az állítása megerősítésére a következőket beszélte cl.

*

Egy igen jó renomméjü fűszeres cég évekig hitelezett egy előkelő vevőjének, — »könyvre«, ahogy az reges-régen. a nagy háború előtt, divatos volt. A cég kliense a város legelőbbkelő polgárai közé tartozott, de ugyancsak, »nehéz fizető« hírében állott. A kereskedőnek nem kellett a követeléséért aggódnia, mert az adósa csinos.és tehermentes földbirtokén gazdálkodott, de gondolhatják, mily régen tartozott a derék férfiú, ha konstatálom, hogy a könyvadóssága fölül volt négyezer koronán. Óriási összeg, ha, a régi árakra gondolunk, például arra, hogy a cukor kilója akkoriban 3b fillérbe s a kávéé négy koronába került. Bizony, fiatalabbak vcltak jóvá! mind a ketten, a boltos is, a földbirtokos is,. amikor ez utóbbi ■ könyvre« kezdte hordatni a gyarmat- és fűszerárukat a sarokbőltból. Ám a jó embernek minden az eszébe jutott ezekben a nyugodtan folydogdló esztendőkben. csak az rtent, hogy fizessen, s a kereskedőnek minden célzását, meiy számlájának a rendezésére vonatkozott, tréfára vette. Hiába hivatkozott az a nehéz időkre, meg arra a körülményre, hogy ö csak hatvan és legfeljebb Kíiencicnfénének. Nem igen lehet másra számítani, mint arra, bogy a tenger áramiátai végre valahol partra vetik.

És ez a pont az, ahol az ilyen dercfictckrtek megvan a maguk relativ haszna, legalább is a tudomány szempontjából. Általuk pontosabban meg lehet határozni azoknak az áramlatoknak az irányát és gyorsaságát, amelyek a Golf-áramból kiindulva majdnem szabályos kört alkotnak az Atlanti Óceán északi részein. Ami a Governor Parrt illeti, pontosan megállapítható, hogy ilyen drumlat rugadtu magával sí tiz hónap alatt körülbelül 24<M) mérföldnyi iitcí tett meg, vagyis átlagban három mérföldet (5.5 kilométer) óránk int és ebből kiszámítható az áramlatnak is az ereje.

a »biztö.s« adós a füle botját , se mozgatta és vígan vásárolt tovább »aiífschreibeiv-ra. A fűszeres végre elvesztette a türelmét s azt üzente vissza a cselédlánnyal, aki a vásárlóköiiyvvél állított be ’hozzá, hogy addig nein ad újabb árukat, amíg régi tartozását, amely évről-évre pontosan ki van mutatva a könyvben, ki nem egyenlíti. A leány ijedten, kétségbeesetten szalad haza és sírva jelenti a gazdájának, amit a boltostól hallott. Ez az ur ellenben, aki nem fizetett könnyen, de okos ember hírében állott, nyugodt maradt s igy szólt:

— Ne bőgj! A kereskedő csak azt követeli, ami iár neki. Majd kifizetjük.

Besétált a takarékpénztárba, ahol többrendbeli betétje veit, kiszedte a szükséges összeget, amelyet személyesen vitt el a hitelezőjéhez; 3 ott büszkén, méltóságteljesen jelentette ki, hogy: fizet. •

"A korteskedő udvariasan mentegetödzött és sajnálkozva kért bocsánatot az energikus föllépésért, de kénytelen volt vele, mert a dolog már tütsoká húzódott, neki is vannak sürgős fizetnivalói, stb.-ySőse tkszkuzálja magát, — nyugtatta meg az adósa, aki alig hallgatott rá. — Nem haragszom én a figyelmeztetésért. Joggal kívánhatja, hogy gyorsan és pontosan kapja meg a pénzét.

A jó.ur meg volt győződve arról, hogy gyorsan és pontosan fizetett.

*

— Bizony, kedves idők voltak azok!

— ismételték többen.

Az elbeszélő pedig ist- szólt:

— Tudok még egy esetet.

És elmondotta.

*

Egy jóhirü kézmüáru-cégnek is tartozott egy nehézfizető, de ez másfajta típus volt. A történet a forintos időkbe nyúlik vissza, s az adósság csak mintegy háromszáz ftóriánra rúgott, de az eredete még régibb idők ködében veszett cl. A késedelmes adós m^r, rég nem vásárolt az üzletben, évek óta icicle se nézett a hettiták, s az esztendőnkön kapott értesitéseket. amelyek szerint »könyveink áttekintése alkalmával azt találtuk, hogy Nagyságod árukért 300 iorinttal vau megterhelve nálunk«, stb.. figyelembe se vette. Tekintélyes, köztiszteletnek örvendő férfiúról lévén szó, a cég nem kívánt peres útra lépni, és várt, várt, türelemmel várt... Egyszer az üzlet tulajdonosa kint állt a boltajtóban, amikor az- adósa arra sétál. Az utóbbi megáll. •— köszöntik egymást e's beszédbe elegyednek. Társalgásközbeu a kereskedő szóba hozza a régi tartozást, amelyet »már végre rendezni kellene .

Az adós is beösmerte, hogy az adósság nem éppen ujkclctii, s hogy ideje volna már fizetni.

— Csakhogy nincsen annyi pénzem,

— jegyezte meg szomorúan. — Kinek van a mai szűk időkben háromszáz forintja?

Neki persze fs valószínűié.» még néhány jótnódn embernek) volt, s a rdacs* tclent csak szimulálta.

— Nem báj, —• felelte knnciiün&ua 4 boltos. — Nem muszáj egyszerre íízat* ni, elfogadok részletfizetéseket is.

Az'adós kapott az ajánlaton és elégedetten felette:

—■ Az bizony jó iesz. így bizonyos idő múlva megszabadulok a terhes adósságtól anélkül, hogy deranzsiroxm kellene magam, s önök is hozzájutunk a pénzükhöz. ,- Könnyen fogunk megegyezni, — íJicndta a kereskedő. - .Mit szólna Uraságcd ötveníorintos részletekhez?

—• Hová gondol? Azt nem bírónál — tiltakozott ijedten a fttk.tr úriember. — Ilyen nagy összeget egyszerre nem nélkülözhetek.

Tízforintos rátafizetést ajánlott föl s végre megegyezlek tizenötforimos törlesztésben. Le is fizette nyomban az első részletet - ennyi pénz szerencsére vett nála — s elismervényt kapott róla.

Épp a hónap elseje volt, s a cég érdeklődéssel, feszült várakozással leste, hogy mit hoz a.jövő hó első napja.

Ncs, ez a nap sok mindent hozott — mert nines az a nap. amely nem hozna valamit csak részletfizetést nem a nehéz úrtól. Elmúlt az egész höitáp, és utáima még egynéhány, s a »rátaíizető« nem jelentkezett. Resteitck irni neki és újból figyelmeztetni, de mikor az útja egyszer megint elvitte az üzlet előtt, annak tulajdonosa tisztelettel megkérdezte tőle, hogy »mi lesz a rátákkal?«

' Hogy mi lesz? — kérdezte amaz. ■— Hát nem fizettem?

— No igen, egyszer. De azóta már négy hónap múlt el, s igy négy részlet esedékes.

— Hogy-hogy? — álmélkodott az adós.

! — Hát nem abban állapodtunk meg, hogy havonkfnt fog tizenöt forintot torit szteni?.... kérdezte, a boltos.'

— Mi jut eszébe? tiltakozott eiszörnyüködvc amaz. Havonidnt?

Honban vegyek én annyi pénzt? Éti t'gy gondoltam, hogy évenkinf.

A kereskedő kezdte a türelmét veszteni.

■— 'Nézze, kóréin, — igy szólt, — Bizonyosan mondtuk akkor, hogy havi részletekről van szó. De ha nem is hangoztattuk volna világosan, akkor is magától értetődik, hogy a kérdéses kis összeg havonta és nem évente törlesztendő. Gondolja meg, kérem. Itogy ha valaki 300 forinttal tartozik s arra évettkiut tizenötöt fizet, akkor nem törleszt az adósságból semmit, sőt a teljes kamatot se fizeti meg.

— Ezt nem értem. — felelte az adós.

És leltet, hogy' valóban nem értette.

— Majd megmagyarázom, — telelte a kézmüárits, — Ha ön valakitől kölcsön vesz 300 forintot, mondjuk hat százalékra, ami igazán nagyon olcsó pénz. akkor ön a hitelezőjének fizet kamat fejében évenkint IS forintot, és azért a tartozása egész összegében fönnmarad. Igaz?

— Úgy van, — hagyta helyben az adósa.

— Ne látja! ön tartozik nekem ugyancsak 300 forinttal s csak 15 forintot akar évente fizetni, tehát kevesebbet, mint amennyit az összeg kamatja kitesz, s azt akarja, hogy ez törlesztésnek számítson.

— Ez egészen más eset, — ievezte meg a nehéz ur.

— ?

— Hát úgy. hogy én nem kaptam ölttől, és ön nem adott nekem háromszáz forintot kölcsön.

— Az igaz. — telelte a kereskedő, — de adtam háromszáz forint áru kelmét.

— Olt, hol van már az a keltbe? —■ kiáltott föl íiaivul amaz.

— Ez bizonyltja a legjobban, hogy a tartozás milyen végi!

A tárgyalás ez állomásánál a kereskedőt behívták a boltba s a késedelmes adós tovább sétált.

Megint mttttak a hónapok, és törlesztés nem történt.

Végre a cég az ügy rendezését az

ven napos hitelt élvez, meg hogy egyégvcttiémtry árut cs.ak készpénzért kap, —

Régi adósok, régi hitelezők

Irfa: Baedeker