Bácsmegyei Napló, 1924. december (25. évfolyam, 330-355. szám)
1924-12-28 / 352. szám
16. oldal. BACSMEGYE! NAPlO 1924. december 28. Bolondok háza Irta: Salamon Frig erei Nikolszk-Uszuriszkban, a Primorszkájának (Tengermelléknek) Vladivosztok után legjelentősebb városában, a hadifogolytábor közelében van egy hatalmas sárga épület; az örültekháza. Külsőleg nem nagyon különbözik a többi épülettől, s az idegennek, aki az épület mellett elhalad, föl sem tűnik a vöröskeresztes fehér zászló, amely rögtön elárulja, hogy ott betegeket ápolnak, de amely a háború folyamán annyira megszokottá vált, hogy a háború befejeztével sem szúr szemet. Ma a táborból a városba mentem, ott kellett elhaladnom az Örültekháza előtt. Eleinte ügyet se vetettem rá, mert nem is sejtettem, micsoda szomorúságot takar el a külvilág elől, nem gyanítottam, hogy az élőhalottak laknak benne. De egyszer, lí/20 április végén, amint az ucca túlsó oldalára fölnéztem a nem túlságosan magas falkeTitésre, láttam, hogy ott ah mögötte egy asszony az ápoltak kórházi ruhájában, haja kibontva, révedező szemeiben, vigyorgásra torzult arcán a téboly kétségtelen jelei, tőle kissé távolabb az udvarban még sok más, hozzá hasonló külsejű nő, kiknek egy része arcát ég felé meresztve szoborszerül mozdulatlanságban állott, másik része pedig sétált az udvaron és beszélgetett.! Rögtön tisztában voltam az épület rcn-j deltetésével és lakóinak sorsává), s elgondoltam,, hogy ezek is olyan rabok, mint mi, csak ridegebb a börtönük és szerencsétlenebbek nálunk, mert míg nekünk a sok-sok csalódás ellenére is van reményünk a megváltó szabadulásra, őket csak a halál válthatja meg attól a vigasztalan földi börtöntől, amelyet életnek neveznek. Tovább akartam sietni, bogy ne lássam a szerencsétleneket és ne foglalkozzam ily szomorú gondolatokkal, midőn észrevettem, hogy az épület falán a kapu mellett egy cédula van kifüggesztve. A kíváncsiság legyőzte előbbi elhatározásomat, átmentem a másik oldalra, hogy elobvassam a feliratot. A cédula oroszul, németül és magyarul az intézet főorvosának azt a kérelmét tartalmazta, hogy a járókelők ne álljanak szóba az uccdra kitekintő betegekkel és másként se reagáljanak különös viselkedésükre, hogy gyógyulásukat ne hátráltassák. A magyar szöveg tele volt helyesírási hibával és látszott rajta, hogy nem eredeti fogalmazás, hanem fordítása az orosz vagy a német szövegnek és olyasvalaki irta, akinek nem kenyere az Írás. De ebből nyomban azt következtettem, hogy az ápolók közt magyar és osztrák, esetleg birodalmi német hadifoglyok vannak, azok Írhatták magyarul és németül az intézet főorvosának a járókelőkhöz intézett kérelmét. Átkerültem a másik uccára, gondolván hogy megszabadulok attól a kellemetlen érzéstől, amelyet az őrültek látása keltett bennem, de csalódtam. Az épület, amely négy uccára szólt, ide is kiterjedt, s habár itt a deszkakerítés magasabb volt, mint a másik oldalon a fal, a hézagok közt látni lehetett a betegeket. Ezek férfiak voltak, akik a másik oldalon lévő nőktől szigorúan el voltak különítve. Csak futó pillantást vetettem rájuk és tovább igyekeztem, mikor a kerítés mögül valaki ezt kiáltja felém: — Zdrásztvujtye, továris! (Adjon isten, elvtárs!) Ne siessen olyan nagyon, doktor ur! I Erre az orosz üdvözlettel kevert magyar megszólításra megálltam, mert biztos voltam benne, hogy csak magyar »plenni« (hadifogoly) lehet az, aki igy szólítja meg a felebarátja. A hang irányába né2tem, de bármennyire kerestem, nem tudtam fölfedezni a megszólitót. Már éppen folytatni akartam utamat, mikor újból megszólalt ugyanaz a hang: — Tessék idejönni a kerítéshez egy zóra, doktor ur! Odamentem a kerítéshez és a nyíláson keresztül egy magas termetű, harmincév körüli, borotvált arcú, élénk tekintetű férfit láttam, aki kórházi ápolói ruhát viselt. Leolvasta arcomról, hogy nem tudom, kihez van szerencsém? mert mosolyogva kérdezte: —Nem ismer meg, doktor ur? Én F.... hadnagy vagyok. 1915-ben együttlaktam doktor urrat Krasznojarszkban, a hatos baralcban. Emlékszik? — Csakugyan, most már emlékszem. De nem csoda, hogy nem ismertem föl, hiszen akkoriban bajuszt, szakáit viselt, most pedig teljesen sima a képe. Nagyon örülök, hogy viszontláthatom. De mondja: hogy’ került ide? — Valósággal mozivászonra való az a sok viszontagság, amelyen átestem, míg ide jutottam. Emlékszik a tavalyi juliusvégi és augusztusi rémnapokra, amikor a cseh vésztörvényszék tizen-1 nyolc magyar hadifoglyot statáriális utón kivégeztetett, sokakat pedig megbotoztatott? Mikor mindannyiunknak az élete egv hajszálon függött, mert egy ártatlanul elejtett szó elóg volt a proskribálásra? Nos hát én is a proskribáltak közt voltam. Egy tót hadifogolytársunk, aki nekem földim és a vészbíróságnál jegyzőkönyvvezető volt, tudatta ezt velem bizalmasan. Az volt a bűnöm, hogy a kutatás alkalmával megtalált névjegyzék szerint előfizetője voltam a kivégzett L. Kálmán által szerkesztett »Jeniszejszk« cimü kommunista folyóiratnak. Nem vártam meg, hogy értem jöjjenek a cselt fegyveres őrök, hanem augusztus 4-én kora reggel, amikor még mindenki aludt, feltűnés nélkül eltávoztam a bárokból. Nem volt kész tervem a szökésre, de a véletlen segített. Amint kiléptem a barakból az udvarra, előttem döcögtek a »nehéz ütegek« (doktor ur tudja, hogy a pöcegödrök tartalmával megrakott hordós kocsikat hívtuk igy), amelyek kifelé igyekeztek a táborból. Emlékszik talán, hogy a »nehéz ütegek« közül csak az elsőn szokott kocsis lenni, míg a többbi ütegbe befogott lovak gépiesen követik az elsőt. Egy pillanat alatt kész volt a terv és az elhatározás. Körülnéztem, s mivel az udvarban senkit sem láttam, felugrottam a legutolsó üteg bakjára, mélyen lehúztam a sapkámat fejemre, beburkolóztam kinal köpenyembe, s néhány perc múlva a kapunál őrtálló cseh katona asszisztálása mellett »kirobogtam« a táborból. Mikor már elég messze voltam a tábortól, hogy nem láthattak, leszóltam a nem éppen díszes fogatról és gyalog mentem a városba. A táborból már kijutottam, de hová menjek most? Hiszen a város is tele van cseh katonákkal, akik ott épp úgy elfoghatnak, mint a táborban. Amint igy töprengve mentem a városba vezető utón, találkoztam egy a városban lakó ismerős piyennivel. Megörültünk mindketten a találkozásnak, s elmondtam neki, milyen nagy bajban vagyok. Először megdöbbent, aztán nagyot nevetett, mert — mint monda — éppen kapóra jöttem, ö ugyanis a krasznojarszkl városi kórháznak elmebeteg osztályán ápolói szolgálatot teljesített, s előző napon az a kellemetlenség érte, hogy a gondviselésére bízott elmebajosok egyike megszökött. Ha kiderül a szökés és megállapítják, hogy őt gondatlanság terheli, akkor őt szigorúan megbüntetik. Ezért azt ajánlotta, hogy menjek vele a kórházba és foglaljam cl a megszökött elmebajos helyét, akkor megmenekülök a biztos haláltól, ő pedig a büntetéstől, mert a változást senki sem fogja észrevenni. Nekem azonban csöppet sem volt ínyemre az elmebajos szerep, s azt az ellenvetést tettem, hogy nem tudok egy elmebajoshoz illően viselkedni és ügyetlenségem elárulhat, mire 6 megnyugtatott, hogy kellően kltanlt a szerepre, « egyúttal figyelmeztetett, hogy csak kettő között választhatok: az elmebetegek kórház és a cseh haditörvényszék köjkött. Ez az argumentum döntött; a I kórházat választottam, úgy gondolván, hogy a törvényszéki tárgyalás biztosan megőrjítene, ha életben maradnék, míg a kórházban életemet közvetlen veszély nem fenyegeti, s a kórházi nyugalom elmém épségét is jobban biztosítja, mint a vészbíróság. — És hogy’ élt az elmebetegek között? Nem vették észre az orvosok és az ápolók, hogy épelméjti emberrel van dolguk? — Nem mertem ugyan határozottan \ állítani, de mégis azt hiszem, hogy nem. Nekem ugyanis nagyfokú búskomorságot kellett színlelnem, s evégből igazán nem kellett megerőltetnem magamat, hiszen a sivár hadifogság, a hazajutás kilátástalansága és különösen a táborban töltött utolsó napok élményei eléggé hajlamossá tfcttek a búskomorságra. Azután meg, hogy úgy mondjam, a szerencse is kedvezett, mert az osztály régi orvosát épp akkor kicserélték, s az uj orvos előtt a fölismerés veszélye nélkül jelentkezhettem a megszökött beteg helyett. — Még mindig rejtélyes előttem: hogyan lett ápoltból ápoló és mi módon került Krasznojarszkból ide. Nikolszk- Usjurfszkba? — Mondtam már, hogy mozivászonra kívánkozik az én történetem, s még nem fejeztem be a mozidarabot. Tehát folytatom. Egy szép napon megbetegedett a kórház föszakácsa, s a gondnok hirtelenében nem tudott helyettest találni, ami azzal a veszedelemmel járt, hogy a betegek és a kórház .személyzete nem kapnak enni. Ekkor az én »haveromnak« mentő ötlete támadt. Megkérdezett, hogy tudok-e főzni és elvállalnám-e a íŐszakácsi tisztséget, s mikor mindkettőre igennel válaszoltam, ajánlotta a gondnoknak, hogy engem tegyen a megbetegedett főszakács helyére. A gondnok aggodalmaskodóit, hogy kórházi ápolttal nem végeztethet ily fontos szolgálatot, mire a haverom a gondnokkal együtt bement az igazgató-főorvoshoz, s előadta neki, hogy az én búskomorságomra nagyon jó hatással volna, ha olyan fizikai foglalkozást űzhetnék, amely elterelné kinzó gondolataimat és minden figyelmemet lekötné, s ezért ajánlotta, hogy az igazgató engedje meg nekem a kórház konyhájában való főzést. Az igazgató rámondta, hogy »harasó« (jól van), s ezzel én ápoltból kórházi főszakáccsá avanzsáltam. Ami pedig Krasznojarszkból való Idejövetelemet illeti, az úgy történt, hogy amikor a vörös hadsereg elfoglalta Novo-Nikoiajevszket és közeledett Krasznojarszkhoz, Kolcsákék üríteni kezdték Krasznojarszkot, s így evakuálták a kórházat is, amelynek betegeit és ápolószemélyzetét egy orvosnövendék kíséretében vonatra ültették és útnak Indították Irkuckba. Mivel azonban úgy az Irkucki, mint a csltal és dauriaf kórházak túl voltak zsúfolva, Nikolszk-Uszuriszkban »vagoniroztak ki« bennünket. így kerültem én a krasznojarszki kórházból jelenlegi hajlékomba, ahol ápolói szolgálatot teljesítek, mert a haverom, aki azóta niár hazafelé vitorlázik, a kisérő j iratokban engem, mint szakácsot, az ápolószemélyzet tagjai közé sorozott. — Rettenetes lehet ép ésszel az őrültek között lakni, őrültséget színlelni és ölökké rettegni, hogy fölfedezik kilétét és kiszolgáltatják az ellenforradalmi vészbíróságnak! Hogy’ -bírták ki ezt az idegei? — Nézzen körül itt, doktor ur! Ne higyje, hogy mindenkinek az elméje kóros, akit Itt elmebajos gyanánt ápolnak. Sőt majdnem azt mondhatnám, hogy több itt az épelméjű, mint az elmebajos. Nézze például azt a sovány, krlsztusarcu fiatalembert; a családja csukatta be ide, mert tolsztojánus, aki nemcsak szóval hirdeti, hanem gyakorolja Is a kitsztusi emberszeretetet, s az flskeresztények puritán egyszerű életmódja szerint él, szigorúan vegetáriánus, aki másokat is Igyekszik a husevésről lebeszélni, mondván: nem temető az ember gyomra, hogy minden állati dögöt benne földeljenek el. Megjegyzem, hogy nem ezért a drasztikus argumentumért nyilvánították bolondnak, hanem azért, mert szembeszállt az orthodox papsággal, kikezdte a tekintélyüket, kimutatván, hogy nem élnek Krisztus tanításai szerint, s hogy súlyosan vétkeztek az isteni törvények ellen, mikor a hadba induló katonák gyilkos fegyvereit megáldották. Ez az ember kissé exaltált, de teljesen épelméjű, s még egy legyet sem voma képes elpusztítani, mégis közveszélyesnek nyilvánították és ide zárták, ellenben azok a diplomaták, akik ránk zúdították a háború veszedelmét, s azok a hadvezérek meg terrorfőnökök, akik halomszámra Ölették ie az embereket, s a legyilkolt áldozatok hulláiból emeltek maguknak »ércnél maradandóbb emléket«, szabadon járnak a nagyvilágban. Higyje el, doktor ur, éppenséggel nem rettenetes itt az élet, mert sokkal nagyobb biztonságban és nyugalomban élünk ml idebent, mint azoic, akik kint szaladgálnak és nem e sárga falak közt van az igazi bolondokháza, hanem odakint a nagyvilágban. Igen, a nagyvilág az igazi bolondokháza, ott vannak a közveszélyes bolondok! Ebben a pillanatban megszólalt a villamos csengő éles hangja, mire P. hadnagy sietve búcsúzott: — Vége a sétának, kezdődik az orvosi vizit, búcsúznunk kell tehát, kedves doktor ur. Remélem, ezután gyakrabban lesz szerencsém. Ha doktor ur bármikor úgy érzi, hogy az élete odakint veszélyben forog, csak tessék bátran ide jönni, ezek a falak biztosabb védelmet nyújtanak, mint a legmodernebbül fölfegyverzett hadsereg. Meri ma, ebben a felfordult világban ez az elmegyógyintézet valóságos tabu, vagy ahogy régen nevezték: lapis refusii, a becsületes emberek menedékhelye, s mindaddig nem lesz igazi béke, rend és nyugalom ezen a sárgolyón, amíg meg nem fordul a helyzet úgy, hogy az épeszű emberek intézik a világ dolgait és a közveszélyes bolondokat csukják be ide. Viszontlátásra, doktor ur! S meg sem várva, hogy megköszönjem a szives invitálást, eltűnt a kert bokrai között. »mmmHOBmum ; ' MM!* Gavallér a böl-rynek • STRIKER eak* | Gazdiból käld bonbont é* «»«kóládét j Minden kedd, csütörtök, szombat, vasárnap és Unnepazp zene. Ssboina, Nagytemplom «iÄtt Telefon lOé 94T7 CSABHS BÉCSI GYEP,Maki ÖCSI UiüONSÁSQK meglispS olcsót. KfiAUSZEOe bútor és szényegániházában K NOV3SAD. 9601 ■ MORAVETZ scneinSkareskedés Timisoara fSosifaü« Az utódállamok legnagyobb ztrnemuszakü • léte. Minders megrendelés! gyern, pontos >n és a legolcsóbban intéz el. Tegyen próba megrendelést 1 Jegyzékei: ingyen.
