Bácsmegyei Napló, 1924. december (25. évfolyam, 330-355. szám)

1924-12-21 / 347. szám

1924 december 21 BACSMEGYEI NAPLÓ 13. oldal Negyven éves újságírói pálya Dr. Brájjer Lajos jubileuma .Elsősorban, talán a Vajdaságot érdekli, hogy karácsony napján ünnepli szíik családi "körben hírlapírói működésének negyvenedik évfordulóját dr. Brájjer Lajos. Neíri: is a régi pátriájában, hanem Fiumében s ez idő szerint uiság nélkül ő, akinek nevét egészen ifjú kora óta mindig "valamelyik lap élén ' lehetett látni. Nem készült erre a, pályára, bár ké­szültsége feljogosította mindenre. In­gadozott épp, hogy a jogi, meg a filo­zófiai doktorátusai közül melyiket ka­matoztassa a közéletben, mikor meghalt nagyapja, a hires Picitz Ferdinánd Pál S neki hatalmas nyomdaüzemet kellett átvennie, mert a családban nem volt más férfi. A becskereki Wochenblatt őrzi első írásainak nyomát, ez a fürge, eleven újság hamarosan olyan elterjedt és keresett lett, hogy már nélkülözhe­tetlenné vált. A közönség mindent megtalált benne, amit keresett, aj finom humort, a város fejlődésének bizonyítékait, az eseménye­ket, a nagyvilág, dolgait dióhéjban, re­gényt, verset, novellát, — csak éppen politikát nem. Ma is azt hiszem, azért volt olyan jó, mert hasábjait nem fer­tőzte meg a< mindent megemésztő, em­bereket egymástól elválasztó, politika. Hogy emberek, tehetségek mint kal­lódnak el, annak érdekes példáját lát­tam épp a »Wochenblatt« tájékán. Volt a lapnak egy munkatársa, Schwarcz Móric vármegyei Írnok. Szelíd, halk­­szavu ember, akinek a kéziratát egye­dül Kaufmann bácsi, a nyomda legöre­gebb szedője, tudta elolvasni. Ö is csak jó napjában. Ezek az írások névtelenül jelentek meg, mintái voltak a legtökéle­tesebb írásoknak, szárnyaló jókedv, fi­­nom humor, nívó, minden /volt bennük. Schwarcz Móricnak pedig egyetlen am­bíciója vacsora előtt a pohár söre a kaszinó kertjében, néhány jó barát tár­saságában. Mindent tudott, ami a város­ban történik,. gombostühegyre is tűzött sok érdekes apróságot. . Pletykakedvelő öreg asszonyokra gyakran mondták Becskereken: — Na, te »Wochenblatt«, már ezt is tudod? Azt hiszem, ennél különb dicséretet nem kaphatott volna az újság, amelynek V- mint olyannak — valóban nem lehet különb ambíciója az általános tájékozó­­doítságnál. Brájjer Lajosnak azonban szűk volt Macedónia, azért előléptette a tulajdo­nát képező Torontói-1 napilappá. Addig hetenkint jelent meg ez is, lehetőleg a nyilvánosság kizárásával és olykor szörnyű komoly intelmekkel a cár el­len. Szvilengatyin Péró a budzsákbati, ha véletlenül belepillantott és elolvasta a középeurópai helyzet fejtegetését, hát rosszul ebédelt, annyira .szigorít volt Lanka Gusztáv szerkesztő ur. ■ Helyi hir igen ritkán fordult benne <dq, mert' mire való' azokat meg is irni, mikor Guszti bácsi széltében-hosszában elmeséli az eseményeket még hétköz­ben. Völtaképeu azzal teljesített kultur­­íjiissziót, hogy legyen hol közölni a helyi árverési hirdetményeket. ’ Brájjer téliesen modern, eleven napi­lapot faragott belőle, a legjobb újság­írókat szerződtette munkt'ársainak, Jur­­kovics Aladár, Tőr ős Tivadar, Gáspár ímre, lioitsy Jenő, Kabos Bertalan pró­zává!, verssel, újságírói rutinnal verse­nyeztek benne, Scosse Dezső virágjában Volt mint novellista. Én azonban hosszú évtizedek ködén át sem tudok elfeledni egy nevet. Mathézer Márton jelzéssel néhány magyar tárgyú elbeszélés jelent meg benne, soha azóta nem találkoztam sem vele,, sem páratlan erejű, ritka szép­ségű írásaival. Azt se tudom, ki volt, hol, élt. Úgy. rémlik, valaki azt mondta egyszer,, hogy zsidótanitó volt. A koalíció idejében Fiúméba költözött Brájjer s ott alapította meg az■■Eslilupot, amely éptigy megszűnt, mint ahogy nincs már »Wochenblatt« sem. De en­nek a három újságnak keretében telt el a négy évtized, mindig szépen, kifo­gástalanul, szívósan, mint ahogy ilyen volt Brájjer egész élete is. Az ő műkö­dését nem jellemzik nemzetiségi villon­gások, . aminthogy mindig a testvéri együttérzést hirdette az exponált vár­megye nemzetiségei között. A meg­értést, a kölcsönös megbecsülést, az emberiséget. 1 Tórohtálvármegyének tiszteletbeli főr jegyzője volt, de ezzel a címmel inkább csak megtisztelte Rónay főispán, Amúgy megélhetett volna a művészi pályán is, gyönyörű meleg hangját éppen csak az utolsó simításokkal kellett volna ellátni, hogy hangversenytermek ünnepeljék ér­te. Irodalmi munkásságának legértéke­sebb résZe sok-sok német költeménye és még több műfordítása, ami kötetben is megjelent. Életmüvész volt mindig, népszerű minden társaságban, minden körülmé­nyek között, bejárta fél Európát és uj meglátásokkal, tapasztalatokkal érkezett haza a kis városba, ahonnan számosán kerültek ki éverikint a világ különféle tájékai felé. Mindenki hozott áldozatot a világhá­borúban, ő is elvesztette legdrágább kincsét, elsőszülött Lajos fiát. Leánya, Tünde, hírneves zongoraművésznő s éppen amerikai turnéján maradt az új­világban magyar menyecskének. A leg­kisebb lánya, Stefiké, most lesz kész orvos a római egyetemen. Sokféle" foglalkozása között az újság­írást szerette mindenkor a legjobban Brájjer, a vidéki hírlapírók országos Szövetsége annak idején alelnökévé is választotta. Hogy a pályáját mennyire megbecsülte, annak érdekes példáját tu­dom. Munkatársat keresett egyszer Szege­den, én ajánltam neki egy tehetséges ifjút,, aki azonban inkább csak poétának volt tehetséges. Megegzaminálta, esemé­nyekét" diktált neki távirati stílusban, hogy. dolgozza fej, — hát fantasztikus feldolgozások kerekedtek belőle. — Zavarban van, — intettem mente­getőzve s Brájjer vállalta. — Hová is megyünk, szerkesztő ur — kérdezi akikor a poéta. — Fiúméba. — Ez nagyszerű, ott úgyis van egy nővérem férjnél, tíz éve nein láttam. — Mi a sógora, hogy hívják? A költő vonogatja.a vállát: — Én bizony nem tudom, sose kér­deztem. Brájjer nem szerződtette az ifjú em­bert és azt mondta: — Aki még a legközelebbi hozzátar­tozóinak személyi dolgait sem ismeri, hogyan bízzak én arra bármit? Szép, szép a tehetség, de az újságnak első sorban, lelkiismeretes újságíróra van szüksége. ... A karácsonyi intim jubileumon sok színes és szives jókívánság száll Fiume felé az érdemes újságíró hajlékába. (szv.) HALA IRTA: BAEDEKER Kojjárué, aki leánykorában a szü­leimnél mint házivarrónő gyakran kapott munkát (néha hetekig, sőt íjó­­napokig dolgozott ott egyfolytában), később, amikor már rég »más pályá­ra lépett«, azaz férjliezment és »má­soknak«- nem varrt (mert nem szo­rult rá), sokszor keresett föl és ro­­konszenvének — amint ő mondta: hálájának — a jeleivel bőségesen halmozott el. Szeretett velem elbe­szélgetni . (ami abból állt, hogy ő be­szélt és. én úgy tettem, mint ha hall­­‘atnék rá), és kedvteléssel idézte vissza a múltat, amelyet természe­tesen ő is »régi jő idők«-nck neve­zett. És méltán, mert ez a múlt rá­nézve, ahogy ő előa,dta, csupa ked­ves emlékkel volt tele: a »kellemes összeköttetés«-®el, amelyben a csa­­ádjaink álltak, pompás ebédekkel, amelyekben, nálunk bőven volt ré­sze, és egyéb reminiszcenciákkal. Legtöbbet a jó főorvos urat (az édesapámat) emlegette, aki őt min­dig szívesen és ingyen kezelte és nem egy súlyos betegségből kigyó­­gyitotta. Sőt én is a kedves emlé­kei közé tartoztam. Elmondta, mily kedves fiatalember voltam én akkor, s hogy ő, mikor az egyetemről ha­zakerültem, megjövendölte, hogy sokra fogom vinni . . . Eltalálta... E kedves visszaemlékezések és szeretetreméltó hízelgések csak be­vezetők voltak valamely »szerény« kéréshez, amellyel »kénytelen volt terhére lenni a nagyságos urnák . rfa lehetett, iparkodtam teljesíteni az apröbb-nagyobb kívánságait, mert beláttam, Irogy sokkal »tarto­zom neki a pompás ebédekért, ame­lyeket nálunk kapott és az ingyenes gyógykezelésért, amellyel ő az apá­mat lekötelezte, S hogy ne tartson naivon is hálátlannak, olykor ki­sebb pénzkölcsönökkel is kisegítet­tem, amelyeket sose kértem és sose kaptam vissza. Mikor a «^érmékéi naevok lettek, azoknak az érdekéiben-is igénybe vette inkább gyakran mint néha a szolgálataimat. lia elkésett valame­lyiknek a"behatásával, nekem kellett kijárnom, hogy. a tudományszomjás fiút v agy a művelődni vágyó leány­káját kivételesképpen vegyék föl az iskolába. Ha. egyiknek vagy a má~ sikfiak baja volt a tanárával, én voltam »hivatva« az ügyet elsimítani s a megbomlott jó viszonyt helyre­állítani. Annak, aki szorgalmas volt, ösztöndíjakat ■ panamáztam ki s a rosszul biflázót néha sikerült meg­mentenem egy szekundától. • Alig múlt egy fertályesztendő, hogy valamire — protekcióra vagy egyéb utánjárásra — ne lett volna szüksége a tiszteletreméltó famíliá­nak. Én már tudtam, hogy ez olyan mint az adó, amelyet tisztességes ember, ha nem is szívesen, de pon­tosan fizet, már csak azért is, hogy aztán békét hagyjanak neki... Én hát hűségesen teljesítettem min­dent. amire kértek. Utánnuk jártam a dolgaiknak, zugprókátorkodtam nekik, besegítettem őket, ahova kí­vánkoztak, háborús segélyt szorí­tottam ki részükre, lekunyoráltam a pénzbírságot, am ehre a derék csa­lád fejét elitélték (sőt, hogy minden érdememmel elhencegjek, egyszer ki ;is fizettem helyette egyet), szó­val: megtettem nekik mindent ami­re csak az evangéliomi szeretet ta­nítja az embert és nyugodt lelkiis­merettel feküdtem le esténkint ab­ban a tudatban, hogy Kolláréknak megkönnyítettem az életüket, ameny­­nvire a csekély erőmből tellett. Történt azonban, hogy az egyik Kollár-fiu (aki időközben elérte a nagykorúságát) kriminalitásba ke­veredett. Üvvvédi irodában irnokos­­kodott s a főnökének jókora összeg pénzét elsikkasztotta. Mivelhogy a dolog nem elsőizben történt s a fia­talember javíthatatlannak látszott, a károsult .ügyvéd — máskülönben igen .emberséges ember — följelen­tette a reménvteljes fiatal urat. akit aztán a tréfanemértő vizsgálóbíró letartóztatott. Kollárné a vizsgálóbí­ró ezen intézkedését a század leg­nagyobb igazságtalanságának tar­totta. s természetesen hozzám jött segítségért. Megint az araniuezi szép napokra való emlékezéssel kezdte, a jóizil ebédekre hivatkozással folytatta s a betegségével végezte, amelyből a jóságos főorvos ur kigyógyifoítn, s mindezekért azt a csekélységet kér­te tőlem, hogy szabadítsam lei a fiát. Amikor sajnálkozva feleltem neki, hogy erről nem lehet szó. nem győzött csodálkozni. Arra buzdított, hogy »ne sajnáljam a fáradságot«, beszéljek az ügyvéddel, a vizsgáló­bíróval. a királyi ügyésszel, a refe­renssel, a törvényszéki •elnökkel és még nem tudom kivel. Mondtam ne­ki, hogy véletlenül senkit sem isme­rek ez urak közül, s hogv legalább is furcsa volna, ha azon a cimen mutatkoznám be nekik, hogy van egy pártfogoltam, aki sikkasztani méltóztatott. Mire azt az ellenvetést tette Kollárné asszonyom, hogy ő némi tudná oly ékesen előadni az ügyet és oly meggyőzőn bizonyítani előttük a fia ártatlanságát mint én, mert ű nagyon meg volna hatva és minden valószínűség szerint sírva fakadna, míg a nagyságos ur — —Igenis, — feleltem. — Én való­színűleg nem fakadnék sírva. De hát nem is állíthatnám azt. hogy a maga fia ártatlan. — Hát a nagyságos ur is bűnös­nek tartja? — kérdezte Kollárné és már is hangosan zokogott. — Amért egy kis pénzzel nem tudott elszámolni? Azért, ha valaki rosszul számol, még nem sikkasztó. És ha egy számadás a végén nem stim­mel, azért még nem kell becsukni a becsületes, embert . . . — Maga ezt nem érti, Kollárné... Itt nem lehet csinálni semmit. — Azért, hogy a nagyságos ur a törvény embereivel nem ismerős?... Hát kérem, az is baj? A nagyságos ur beküldi hozzájuk a vizitkártyáját, és kész az ismeretség. — Nem ezen fordul meg a klü­­dés. — próbáltam védekezni. — Azí kellene magának megérteni, hogy ih'en esetekben nem lehet protek­ciót kérni. Az igazságnak a maga utján kell menni... A maga szegény fia letért a jó útról, s ezért, bűnhőd­nie. kjei!, inqrt igy kívánja ezt az isteni és az emberi törvény. — Szóval, a nagyságos ur azt akarja, hogy a fiamat bezárják! — Dehogy akarom! Dehogy aka­rom! — kiáltottam a türelmemet vesztve. — Hát akkor mért tetszik azt mondani, hogy bűnhődnie kell? — Kollárné! Az istenért, értsen meg végre! Nem én akarom, hanem a törvény és az igazság kívánja. Én pedig a joggal és az igazsággal szembe nem szállhatok! — Lám, hiszen a nagyságos ur határozottan kimondja, hogy nem akar a szerencsétlen fiamon segíte­ni, s azokkal tart, akik szegényt azért, mert rosszul számolt, sik­kasztottak mondják. Ezt nem ér­demiem meg a nagyságos úrtól, akinek a szülei házánál — Félbeszakítottam. — Úgy látszik, kedves asszony­ság. hogy sehogy,se értjük meg egymást. Kijelentem hát röviden, hogy ebben a dologban nem tehe­tek semmit. Sajnálom magát. Koi­­lárné, sőt sajnálom a megtévedt fiát is. de nem járhatok el a dolgában. Ez egyszer nem lehet. A jó asszony most már leszerelt, abbahagyta a vitatkozást és könnyes szemmel, vértanuábrázattal távozott el tőlem. És azt hiszem, hogy az el­járásomat nem helyeselte, mert fü­lemhez jutott egy nyilatkozata, amely rám vonatkozott, s amelynek szószerinti szövege a következő: — Önző és rossz ember. Nincsen szive a szegényekhez__ Minden ügvemben a legteljesebb bizalommal fordultam hozzá mindig, úgy bíztam benne mint az édesapámban, s most igy fizet! És milyen jóban voltam a szüleivel! Szegények megfordulná­nak a sírjukban, ha tudnák, hogy a fiuk ilyen szivtelenül bánik velem, a »régi barátnőjük:-kel!... És az

Next

/
Oldalképek
Tartalom