Bácsmegyei Napló, 1924. október (25. évfolyam, 269-300. szám)
1924-10-26 / 294. szám
6. oiaai BACSMfcGYEl NAPLÓ 1924. októDer -t> danL A második *és*-nél azonban már belefojtották a szót: a segédhóhér megragadta lábait és húzta lefelé, Mauser pedig megfeszítette a kötelet azáltal, hogy kétszer rácsavarta a szögre. Az, amit a közönségben Tóth utolsó dcnunciálása fölmentett társa ellen keltett, ebben a percben sem tudott részvétté átváltódni. Tóth feje félrebillent, arca eltorzult, a szája széjjelszaladt és kivillantak egymásraszoritott fogsorai. Hart kilökte a zsámolyt lábai alól. Az akasztott ember arca elfehéredik, a szája elkékül__ a hóhér, amikor egyik keze felszabadul, letakarja az arcot kincstári vászonból készült fehér kendővel. Kilenc perces haláltusa Hét óra tiz perc: az akasztás pillanata. A delikvens teste nem rángatózott, a két hóhér gondosan leszorítva tartotta. Mauser most sq tette le fejéről a keménykalapot, társa azonban hajadonfőit állt a bitófa előtt, tánclépéshez hasonló helyzetben, csak egyik talpa nyugodott a földön, másik cipőjének csak a hegyét érintette oda könnyedén a talajhoz. Perazics doktor odament a bitófán lógó és még élő delikvenshez, felbillentette kissé a kendőt arcáról és megnézte. A másik orvos a másodperceket számlálta zsebóráján. Két-három perc múlva a hóhérok elengedték Tóth testét és hozzáláttak bekecsének kigombolásához:. Kabát nem volt Tóthon, a prémes bekecset mindjárt fehérneműje fölött viselte. Gallérgoir.bját, amely az inget összetartotta a nyakán, nem vették ki, csak mellén gombolták föl az inget. Bartha doktor hallócsövet vett elő, ráillesztette Tóth szivére és balkezét zsebredugva hallgatózni kezdett, hogy dobog-e még? A felakasztott ember szive vert, ugyanis a hóhérok elmulasztották eltörni Tóiknak a nyakcsigolyáját, — az episztrofeuszt kihúzni a gyűrű alakú atlaszból — ami rögtöni halált okoz, hanem egyszerűen megfojtották a delikvenst. Ez természetesen hoszszu haláltusával jár. Eltelt öt-hat perc és Tóth még mindig élt. A közönség kezdett unatkozni. A rezgőfejü öregur minden különösebb megilletődés nélkül lötyögtette koponyáját. A pap és az egyik rendőrtiszt csöndesen beszélgettek oldalt. Valaki félhangosan a következő megjegyzést tette: —■ Unom ennek a Tóthnak az életét! A test közben lassan elkékiiit. A két hóhér otthagyta, nekik elég volt enynyi. Hart előkereste egyik farakásról pörge kalapját, fejére tette és oldalt húzódott, némán nézte a kivégzettet. A doktorok megint megközelítették a hallgatócsővel, Perazics mindkét fülére rácsatolt egyet, úgy, mint a pápaszemeket szokták. Kilenc perccel az akasztás megkezdése után, hét óra tizenkilenc perckor végre konstatálták, hogy megszűnt a szívműködés. A segédhóhér odament a holttesthez, benyúlt a háta mögé és leoldotta a zsineget csuklóiról. A két kor előrelendült, a hulla mozgott, mintha élne---Kiürítik az udvart A birósági asztalon az ügyész és a törvényszéki orvosok aláírták a jegyzőkönyvet, ezzel egyidöben pedig a rendőrség eltávolította a nézősereget. Csak a hivatalos funkcionáriusok maradtak ott, hogy bevárják a törvényben előirt félórát, amíg a holttestnek az akasztófán kell maradni, továbbá néhány fényképész és rajzoló. Egyik fotográfus levette a kendőt a halott arcáról, beállította gépét és felvételeket készitett a bitófán lógó holttestről en face, jobb profiból és balról. A kötél följebb csúszott Tóth nyakán; az első szorítást mély vörös strái jelzi. Szája j még mindig nyitva volt és a nyelve tér-! mészetesen nem lógott ki az összeszoritott fogak mögül. Kcz.ci vöröses-kékek; a lábfej lekonyult. Tóthnak mindkét cipője gondosan be volt fűzve végig, reggel a kivégzés előtt volt türelme ehhez, még ntáitlira is kői ötté, nem cső-Lassan megkezdődött az eljárás likvidálása. A börtönőrök leszedték szuronyaikat puskájukról Intézkedtek, hogy hozzák a koporsót. Egy rab hozta le meg egy börtönőr, gyalult puhafa-koporsó, tetején durván rámázott fekete kereszt. A fejfán a név: NMPE TOT. Letették balra az akasztóiétól, ebbe jön majd b^lc Tóth Imre. Vitánk a hóhérral A mellettünk álló Szántó szombori szerkesztő egyszerre ijedten összerezzent: Mauser hóhér rátette tenyerét a nyakára. Az ijedelem teljesen alaptalannak bizonyult, a hóhér nem azért cselekedett igy, mintha már nagyon belejött volna a dologba, hanem csak le akarta pucolni Szántó télikabátját, a mely piszkos lett a faltól. Roppant udvarias ember. Mindjárt megkérdeztük tőle* hogy miért nem törte el a delikvens nyakcsigolyáját. — Mit? — csodálkozott. — Nem szokta eltörni? — Nem. —• Azt se tudja, hogy ezt igy szokás a kivégzéseken? Nem tart olyan soká... — Sose hallottam, — felelte a hóhér. Nevetett: — Annak már igy is jó, — tette hozzá. Közöltük vele, hogy Báli Mihály mindig az említett szisztémát követte, azonkívül pedig kötélre erősített csigával húzta le a delikvens lábát. — Ja, a Báli az sok faxnit csinált, — jelentette ki erre flegmatikusán a szarajevói hóhér — én nem dolgozom gépekkel. Így sokkal egyszerűbb és nem fordul elő, mint Bálinál akárhányszor, hogy a holttest forogni kezdjen a kötélen. Mi jól megfogjuk és akkor mozdulatlan marad. — De igy soká él. — Na igen. Egész éjjel ivott, meg cigarettázott és a szervezete fel volt izgulva. Azért. De az egészen mindegy neki— Otthagyott bennünket és segédjével együtt kíváncsian odamentek exy festőhöz, aki az akasztófán lóvó hullát rajzoltai Nézték egy darabig aztán kijelentették, hogy a rajzoló helyesen tenné, ha a zsámolyt odarajzolná az akasztófán függő holttest lába alá. — Úgy sokkal érdekesebb, — jegyezte meg Mauser szakszerűen. Leveszik a holttestet Háromnegyed nyolc előtt a törvényszéki orvosok újból megvizsgálták a bitófán függő holttestet, hogy nem maradt-e benne mégis valami szikrája az életnek. Bartha odatette tubusát a halott mellére* páhajolt és már ki is jelentette: — Meghalt. Perazics doktor legalább tiz percig fülelt a hallgatócsövön, de ő sem jutott más eredményre. A fogházgondnok intézkedett, hogy hívják elő azt a két rabot, akik segédkezni fognak a holttest koporsóba helyezésénél. Egyik börtönőr elkiáltotta magát: — Bálint és Gömöri! Az a rab, aki a koporsót hozta, elkezdett röhögni. Mindenki ránézett, de ez nem zavarta, tovább vigyorgott, várta két szaktársát. Bálintot és Gömörit a kisérő börtönőrök valahogyan kituszkolták az udvarra. A két gyáva, öreg ráb vissza szeretett volna menni az épületbe, csak amikor látták, hogy nem lehet, szánták rá magukat arra, hogy közelebb jöjjenek az akasztófához. A fejüket visszafordították és hátráfordított fejjel, tapogatózásra előrenyújtott kézzel csoszogtak a rájuk várakozó börtönőrök felé. Az egyik még az utolsó pillanatban is behunyta a szemét, hogy ne lássa a hullát, a másik azonban megemberelte magát, elszántan odalépett a bitófához, minden utasitás | nélkül megragadta a halott lábait és* emelgetni kezdte. — Várjon csak* hé! — kiáltott rá a hóhér és felmászott a lépcsőn a széktetejére, leoldta a kötelet az oszlopról és lassan leengedte. A rabok megragadták Tóth Imre holttestét, egyik börtönőr vezényelt: —• Hamar a lábát megfogni, egyik is, másik is! Odacipelték a hullát a koporsóhoz, belegyömöszölték, a forgácsot odaigazitották párnának a feje alá. Most derült ki, ahogy itt feküdt Tóth Imre, hogy gyönyörűen befűzött, szépen kifényesített cipőjének, a hagyatéki tárgynak egy lyuk a talpa. A födelet rsan rácsapták a koporsóra. Valaki alkudni próbált a hóhérral a kivégzett ember nyakáról leoldozott kötélre A hóhér mosolygott: — Nem szoktam üzletet csinálni ■>,ele. És panaszkodni kezdett, hogy milyen rosszul vannak a hóhérok fizetve. Diószeghy Tibor Cigányok útja a vörös asztaltól a zöld asztalig A rendőrség elhegedüli a cigányok nótáját A cigányok és az újságírók voltak az utolsó szabadlegényei az úgynevezett régi jó időknek, amikor még mint boldog bohémek szaladgáltak a földön rendezetlen anyagiakkal. Az újságíró már régen jó útra tért, megjavult, kellemes hivatalnokemberró szelídült és ma a legtöbb már mind példás férj. ideális szaládapa, akár a fűszer és rövidáru kereskedők. Most a muzsikus cigányokra is lecsapott a derült égből a konszolidáció. A zene megszűnt szabad művészet lenni és a cigányoknak szervezetbe kell tömörülni mint a kefekötőknek. A kávéházak, kiskorcsmák. mulatók kóbor farkasát szakszervezeti igazolvánnyal látták el, megszámozták, rubrikázták felosztották őket és ezentúl ha meghal, az egylet temeti el a magános muzsikust. valódi koporsóba, rendes temetőbe. akár a nagy malomigazgatókat. *gy kezdődött A szervezkedő gyűlés a Poljakovics-féte vendéglőben zailott le szombat este óriási érdeklődés mellett. Több mint kétszázötven cigány szorong a kis teremben, csuoa elsőrendű érdekeitek, kávéházi és korcsmái zenészek, hegedűsök, tamburások. fuvolások, citerások. Szubotica éjjeli életének legtipikusabb figurái és három öreg. vak zongorista, akik szerényen a sarokbahuzódva várják a fejleményeket. A gyűlést Soksics József rendőrfogalmazó nyitja meg, majd az egyik városi zenész felolvassa az alapszabályokat szerbül. Türelmesen végighallgatják, aztán feláll egy ifjú tamburás: — Kérem tisztelettel, én nem ériettem. — Mért nem figyelt ide? — mondja a felolvasó haragosan. — De kérem én figyeltem nagyon is erősen, csakhogy nem tudok államnyelven — magyarázza lojális alázattal. — Akkor fordittassa le közjegyzővel — mordul rá a felolvasó és a szervezkedés hasznosságáról kezd beszélni — Dobroie! Dobroie! — harsogják többen, de általában gvönge az érdeklődés. A cigánvok kelletlenül feszengenék és a baljósán lekonyult orrok veszedelmet szimatolnak a levegőben. — Kapitány ur! Kapitány ur! — ugrik fel hirtelen egy rózsás képű cimbalmos izgatottan — a kiskora is fizetőnek számit? Nagy nevetés támad. — Mit kotyogsz bele mindenbe? — inti le zordan az okve tétlenkedő ifjút egy tapasztalatokban megősziilt vén bőgős. — Csak maga ne szellemeskedjen Marci bácsi! — vág vissza a kicsi szemtelenül. Kitör a vihar A tisztikar körül heves csaták keletkeznek. Az alapszabályok szerint ugyanis az uj tagok, akik az országos egyesületbe belépnek, csak egy év után rendelkeznek választójoggal. addig a régi tisztikar marad, a városi zenészek, csupa komoly, hivatásos muzsikus. Ez sehogyse tetszik a cigányoknak. Előrenyomulnak a rendőrségi asztal felé és ilyeneket kiabálnak: — Mi a magunk kebeléből akarunk választani! A saját pénzünkkel mi fogunk gazdálkodni! Mi kétszázötvenen vagyunk, amazok csak harmincán! Erre a városi zenészek sértődnek meg. — Maradjanak otthon, ha nem akarnak belépni! — kiáltják az asztalon keresztül az ellenzéknek és heves vita indul meg. amelynek során mindkét párt alaposan kifejti a véleményét. Aj, vaj, fizetni köll! A nagy tumultusban Bodrics Miska cigányprímás lép a szószékre. Neki van némi presztízse, mert a háborgó tenger elcsitíul és Bodrics mély basszusát áhítattal hallgatják. — Tisztelt gyülekezet — mondja a Bodrics szigorú cédurban — szerény nézetemből kifolyólag az egyesületre óriási szükségünk van. igen helyes tehát ... — mire több elkeseredett cigány vad tiszteletlenséggel felhördül: — Ne agitáljon! Itt fizetni kell a végin! Egyáltalán nem beszélnek hangfogóval. — Mi a fenét akarhat tőlünk a belügyminiszter? — kérdi fontoskodó düihvel Józsi fuvolás a szomszédjától és nagyon komolyan megharagszik a belügyminiszterre. Tökéletesen igaza van. Az utolsó bölény Az utolsó bölény a vad cigány volt. az ősi. a romlatlan, akit még nem fertőzött meg a szervezkedés láza. Azért ő is eljött a gyűlésre. Hátul ül, a piros korcsmaasztal mellett. mindjárt az ajtó közelében, előre nem látható meglepetésekre készen. Kártyázik két másik szabad cigánnyal, akik szintén csak cirkuszt jöttek nézni és kézzel-iábbal igyekszenek kihangsúlyozni hogy a gyűléshez semmi közük sincs, ök I exkluzívak. — Mi a véleménye az egvesülésij ről? — interjúvolom meg a büszke férfiút, aki józansága lejtőién éppen snapszot iszik. — A lehető legrosszabb. Hát mondja, kell nekünk egyesület? Mát bolond leszek én a keservesen összemuzsikált pénzemet a közös kasszába adni? Köll a fittvienének az ingyen temetés. Eddig se az árokparton haltunk meg És minek a jó muzsikusnak bizonyitvánv? Még megérjük azt a szégyent is. kogy beíratnak bennünket a gimnáziumba! Ezt valami egészen égbekiáltó szörnyűségként említi fel. A gyűlés végén a jól öltözött elegáns muzsikus kollégák dühösen vitázva mennek hazafelé. A vadcigánv kárörvendve mondja oda nekik a nagy froclit: — Na veletek iól kitótak! — és amikor a rendőrségi emberek haladnak el mellette, hangosan kiáltja: — Most a kapitány ur hegedüli el a nótátokat! — és alázatosan a fogalmazóra nevet. Merthát a rendőrséggel nem árt soha jóba lenni. (t. i.)
