Bácsmegyei Napló, 1924. október (25. évfolyam, 269-300. szám)
1924-10-25 / 293. szám
it?, oraar. BACSMEGYtfl NAPLÓ 1924 október 25, Az idők változnak. Egy esztendővel a nagy habom előtt ünnepelte az orosz nép a Romanow-ok nemzeti dinasztiájának a háromszázados fordulóját. Az akkori ujságközleményekből az tűnik ki, hogy soha — és seliol r— még ünnep hasonló lelkesedést nem váltott ki a kortársak leikéből. Szentpéterváron, Moszkvában s a hatalmas birodalom minden valamirevaló városában körmenetek, örömünnepségek, katonai parádék, kivilágítás, városdiszités, zászlóerdők. A vár és a cári család so- 1 base részesült a lakosság részéről oly meleg fogadtatásban, mint akkor, s a lelkesen ujjongó ovációknak se száma, se határa nem volt. A hírlapok hasábokat írtak a fényes vallási ünnepről, amellyel a nevezetes dátumot a Kazan-i katedráiéban tették emlékezetessé. Az az ünnepély pedig, amely a Téli Kertben folyt le, oly ragyogó volt, aminőt csak költők fantáziája tud elképzelni. A kolosszális birodalom legtávolabbi kormányzóságaiból is hódoló küldöttségek hozták meg a lojális lakosság szerencsekivánatait, s a duma testületileg jelent meg, hogy az uralkodót soha el nem múló hűségéről biztosítsa. A cár is szépen ülte meg ezt a fontos évfordulót. A sajtó- és politikai vétségek miatt elítéltek közül igen sokan teljes kegyelmet kaptak, s még közönséges bűnözőknek is elengedett a büntetésükből. Tízezernél több fogoly nyerte vissza a nagy nap örömére a szabadságát. A tanulók, akiket az egyetemek látogatásától eltiltottak, most salvus conductus-t nyertek s tovább tanulhattak; bizonyos adókat eltöröltek s ötvenmillió rubelt a cár népjóléti célokra ajánlott föl, stb. Örömmámorban úszott az ország. Egy évre rá kitört a háború . . . S a többit is tudjuk. A próiéta. Rousseau irta a Contrat Social-ban Korzikáról: — Valami azt sejtteti velem, hogy ez a kis sziget egy napon Európát csodálatra fogja ragadni. És úgy lön. A Contrat Social 1762- bcn jelent meg, 1769-ben pedig megszületett Napoleon azon a kis szigeten, s bizony pár évtized múlva csodálatra ragadta Európát. A iáték. Amikor József császár Párisban és Versaillesban meglátogatta a nővérét: Mária Antóniát, megkínálták ott egyszer, hogy vegyen részt a Pharaojátékban. A császár hidegen felelte: — Nem játszom,. Nem vagyok ahhoz elég gazdag. És egyébként se vagyok barátja a kártyának, mert az olyan emberekkel ültet le bennünket egy-asztalhoz, akikkel különben szóba se állnánk, s akiknek az előszobánkban a helyük. Két igazság. Az egyik: senki se elég gazdag, hogy hazárdjátékot játszón. A másik: a játék még a liberális-demokrata II. József szempontjából is tuldemokraíikus intézmény, mert a kártyás ritkán van abban a helyzetben, hogy gondosan válogathassa meg a játszótársait. A boudoir A hinduknál az előkelőbb házakban mindenütt van egy szoba, amelyet Krodhagara-nak hívnak, s olyasvalamit jelent, mint duzzogó helyiség, budoár. Hindu erény és szokás, hogy ha valamelyik családtag bosszús, kedvetlen, ideges vagy kétségbeesett, a bajával nem esik terhére a családjának, hanem bezárkózik ebbe a tartalékszobába s ■ onnan ki nem mozdul, amíg ez a hangulata tart, si a bánata vagy a haragja meg nem szűnik. Dicséretes uzus, amelyet a müveit európaiak bizony eltanulhatnának e tapintatos ázsiaiaktól De .'gyszersrmnd nehéz eset. Mert ugyan hány lakásban van most fölösleges szoba, amely ilymód volna fölhasználható?. Vagy elrekvirálták azt, vagy kiadták bérbe, vagy pedig — nincs. S nagyon lehet félni, hogy ha mégis akad itt-ott egyí-egy olyan uni lakás e szobaszúk világban, amely e célra alkalmatos, hindumódra az se fog beválni. Aminők a viszonyok Európában, nagyon is nagy keresletnek »örvendene« az a szoba, s ha a család nagyobb, annak nem egy, hanem egyszerre több tagja keresne ott menedéket, ahol még inkább lennének útjában egymásnak. Mert itt több, sokkal több a bosszúst, kedvetlen, idegesi és kétségbeesett ember, mint az európai civilizációtól szerencséiére még mentes Ázsiában... Irigységgel kel! tekintenünk! India leié, ahol olyan kellemesek a lakásviszonyok s a családoknak csak egy olyan tagja van, aki a duzzogóba vonul... öregek. Két öreg nőtestvér — mindegyik tu! a hetven esztendőn — nagyon szerette egymást. Hírül hozták atz Idősebbnek, hogy a nála egy esztendővel fiatalabb testvér meghalt. — Óh, hát az álmok még se hazudnak! — kiáltotta az öreg hölgy keserű könnyek közt — Hogyan? Megálmodta? — kérdezték tőle. — Megálmodtam. — Mikor? — Még gyermekek voltunk mind a ketten — felelte — és én álmomban ravatalon láttam a szegény Emmát. S most bekövetkezett... Óh, az álmok nem hazudnak! Muzsika. Egy barátunk, amikor Beethoven egyik hires szonátájáról volt szó, azt »Sonate antipathétique«-nek mondta. Valaki helyreigazítani próbálta: — Pardon, kérem, azt a zenemüvet »Sonate pathétique«-nek hívják. —• Tudom —• felelte a barátunk —, de én antipathétiquenek mondom, mert akárhová jövök családokhoz, a fiuk meg a lányok mind azt játszák nekem. Ilymód bizony a legrokonszenvesebb remekmű is lassan-lassan antipatikussá válik. Egy másik barátunk pedig a Sinfonia eroica-t állandóan erotika-nak hivta, azzal a megokolással, hogy ha az ember azt sokat halija játszani lányoktól, végre valamelyikbe beleszeret. Cimbalmozik ? Moravetz cimbalom ALBUMA már megjelent! • Igazi meglepette acimbalmo\ t M zók számára. Kiválogatott brilliáns darabok gyűjteménye. Mindenütt kapató. Ezt használja minden házi asszony! /I Sándorka Irta: Jászay-Horváth Elemér Szép, napsütéses délután Sándorka kint ült a kert végében, a bujtató ribizlibokrok alatt és szeméből lassú eső módjára permeteztek a könnyek. Csöndesen, hangulatlanul sirt, csak olykorolykor csuklóit egyet, nagyot nyelve, mintha befelé is folynának a könnyei. Azért sirt Sándorka, hogy az emberek miért nem tudnak egymással békében meglenni? Főkép az ő édesapja, meg az édesanyja? Apja, ez a nagy, erős, komoly úriember, — anyja, ez a szép, ragyogó, táncosléptü fiatalasszony: miért vészeidnek annyit egymással? És ennek miért ö issza meg mindig a levét? A szó szoros értelmében a levét, mert a könnyei most már — ahogy maszatos kis arcát égnek emelte —, a szájába folytak és keserű érzéseket csíráztattak szivében. Anyja mindig a várost járja: társaság, színház, bálák; ilyesmire mindig van jókedve, csak otthon kelletlen, morcos. És most már az apja is olyan keveset van otthon; ugyszólván csak az asztalnál találkoznak. Ilyenkor aztán előbb-utóbb kitör a vihar; előbb csak egy-egy kemény szó pattog ide-oda; azután haragos, mormogó szemrehányások jönnek; majd meiered a veszekedés árja, apa nagyot üt hatalmas öklével az asztalra és Sándorkát kiküldik a szobából. Mint ma is. Pedig a tésztából és gyümölcsből még nem is kapott. És őtet most már nem ölelik, nem csókolják meg úgyszólván soha. Meg se kérdezik: hogy van, mit szeretne? Nem is úgy becézik, mint a többi Sándor gyereket: Sanyika meg Sadinak —• Sándorkának hivják. Sándorka. Olyan keménynek, olyan hidegnek érezte ezt a nevet, mint valami kődarabot. Mit lehetne itt tenni? Meglátta, hogy a kert végében ott téblábol az öreg Mihály. A hetven esztendős, feliérhaju Mihály bácsi, aki valaha huszárkáplár volt, meg paradéskocsis, tehát jelentékeny ember; azonfelül mindig úgy beszél a kis gazdájával, mint valami felnőttel, tehát okos ember is. Sándorka feléje indult, odavitte hozzá nagy bánatát. Az első, szokásos kérdezgetések után: — hogy van? Hogy ebédelt? Mit csinál a Bodri, meg a Csinos csikó? Lesz-e eső? — Sándorka kirukkolt: — Mondja, Mihály bácsi, miért veszekednek annyit az emberek? — Hát, ifiuram, olyan a természetük. Nem egyeznek! — De hát otthon, akik együtt vannak? A férjek, meg a feleségek? Öreg Mihály tudta már, honnan fuj a szél. Látta, figyelte ő már régóta azokat a haragos felhőket szeretett gazdája homlokán. Hej, sok mindent meglát az ilyen hűséges vén cseléd szeme! És amit meglát, meg is Ítéli, az ő egyenes, szigorú ítéletével. Azért liát elgondolkozva felelt: — Hát bizonyára azok se egyeznek! — De miért nem tudnak megegyezni? — Hát, ki ezért, ki azért. Sokszor semmiért — tért ki az egyenes válaszolás elöl Mihály. Sándorka érezte ezt és fordított egyet a beszéden: — Hát maga, Mihály bácsi, veszekedik-e a feleségével? Mihály bácsi elmosolyodott. Eszébe jutott az ö hatvanötéves, csöndes, engedelmes Sári nénije és derűsen válaszolt: — Ma már nemigen, ifiuram! öregek vagyunk mi már ahhoz; legföljebb néha zsörtölődünk. ' — De régebben, akkor veszekedtek? — Biz’ az megesett kezdetben. De nem sokszor. Volt nekem arra jó orvosságom. —I Jó orvossága? — Az ám! A keresetlen fa. — Miféle fa? — kérdezte a gyerek meglepetve. — Hát hol a lapátnyél, hol az ustornyél, hol éppen a sodrófa. De későbbet elég volt a tenyeremmel figyelmeztetni. Aztán niár az se kellett. — Csak nem verte me,g Sári nénit? — Bizony megi azt! Az annak a sorja, — mondtai hamiskásan az öreg Mihály; majd komolyan, oktatólag magyarázni kezdte: — Ifiuraml is látta már, mikor két csikó sehogy se akar összeszokni a hámban. Rugódoznak, berzenkednek. Széthúznak. Hát olyankor az ügyes kocsis nem szabad, hogy sajnálja az ustort. Oda, kell csapni, magyarosan. így lesz kettőből egy pár. Sándorka kerekre nyitotta most már felhőtlen szemét: — Aztán igy yan az emberekkel is? — Az ember sorsát nincs, aki dirigálja, ifiuram. Az ember a maga sorsának kocsisa. Hát magának kell a kézibe vennie az ustort. így tettem, én is, igy tesz más is,. — Aztán nagyon megverte, Mihály bácsi? — Hát alaposan, de vigyázatosan. Arra mindig ügyeltem, hegy csontja ne törjön. Mert az már baj, ha csont törik. Ahol törik, ott szakad is. Ez utóbbi mondást nem nagyon értette Sándorka; de azért meglehetősen megnyugtatta, hogy Mihály bácsi ilyen elővigyázatosan járt el. Megfontolt dologból nem sízármazhatik nagy kár. A verést, azt nem nézte olyan szörnyűséges nagy dolognak. Falusi gyerek mindig verekszik, nem kiméli a lányfélét se. A legények is verekszenek. A kutyát is verik, pedig kedvelik. Hát nem is olyan nagy sor az egész. Sándorka ezeket a dolgokat forgatta kócos kis fejében egész utón, mikor a házba visszatért. Egyedül találta ott édesapját, aki komoran, kurta kérdéssel fogadta: — Hol jártál, fiam? ■ — A kertben voltam, édesapa. Mihály bácsival beszélgettem. — Aztán mire tanított a vén csont? A gyerek most, hirtelen elhatározással, apja elé plántálta magát és nagybátran mondta: — Arra tanított, édesapa, hogyha ővele veszekedett a felesége, elővette a keresetien fát és jól megverte! . A nagy ember teste összerándult, keze ökölbe szorult. Mintha csak valami — maga előtt is szándékkal titkolt —■ gondolatát mondták volna ki. Haragos szeméből fenyegető láng csapott ki. Sándorka visszahőkölt, mintha csak annak a lángnak hősége perzselte volna meg — és ijedten, szinte könyörögve, gyorsan hozzátette: — De vigyázni kell ám, hogy csontja ne törjön. Nagyon kell vigyázni, édesapa! Mert az baj... Ha törik... Ha szakad... És a lassú eső megint csöndesen permetezni kezdett Sándorka szeméből Az apja csak nézte, nézte előtte álló, siró, szomorú, elhagyatott kis fiát; aztán a karjába kapta, magához szorította és — nagy idő óta először — melegen, szeretettel megcsókolta. MULABAK m ÜKEZEK EGYENESTARTÓK. g| SCH.ÖNBRUNN SUBOIICA.j PAŠIĆCVA BUCI 5. SZÁM.. — TELEFON 2- j ^GOSLAV/^4 ÁLTALÁNOS BIZTOSÍTÓ TÁRSASÁG BACSMEGYEI FŐTELEPEI; NOViSAD Petra Zrinjskog 36 Telefon 55 SUBOTÍCA SOMBOR Kr. Aleksandra 7. TrgV.Stepacoviéa Telefon 303 Telefon 116 2367
