Bácsmegyei Napló, 1924. augusztus (25. évfolyam, 208-238. szám)
1924-08-10 / 217. szám
1924 augusztus 10. BACSMEGYEI NAPLÓ 13. oldal, Qmdmeííő' Montaigne-nak, az Essai«-k hires Írójának, nagyon fogyatékos volt az emlékezőtehetsége. Amint őmaga panaszosan írja, majdnem hiúba tanúit, mert abból, amit olvasott, csak igen keveset tudott magának megjegyezni. Azt hinné az ember, hogy az ilyen iró aztán, akire a lecture-jéb&l olyan kevés »ragad«, teljesen eredeti, s hogy minden, arni az agyából kipattant, a kizárólagos tulajdona néki. Nincs igy. Montaigne a legöszintébb írók egyike s bevallja, hogy egyik-másik mondásáról s ötletéről bizony nem tudja határozottan, tőle származik-e vagy valamely régi klasszikustól? Az ókori Írókat ugyanis — s különösen a latinokat — szorgalommal és kedvvel olvasgatta, s bár a memóriája rettenetes rossz volt, a Cicero és Seneca bolcseségéből sokat szedett föl, s amint mondja, amikor irt, sokszor nem tudta, hogy ami a tollából kikerül, az övé-e vagy valamelyiké a két filozófus közül. Bzonycs, hogy az Essai-iben sok ily kétséges hely fordul elő, s fogadásból én is, tudnék kihalászni belőlük 30—40 mondást, amelyeknek a szerzősége »kétes«. Ám azért nem lehet és nem szabad azzal vádolni őt, hogy nem eredeti iró. Épcly eredeti, mintha az írásaiban semmi se emlékeztetne á róm|ai irodalomra, — mert hiszen eredeti az egész nagy mü, a formája és az előadása módja, a szerző egyéniségének nem éppen szerény, de nagyon őszinte és szerfölött becsületes szerepeltetése, és minden bizonnyal eredetibb, mint sok olyan mü, amelyben nincs semmi Ciceróból és Senecából, de nincs benne semmi, ami egyáltalában valakié, ami egyéni, tehát oly iróé, aki, mint Montaigne, érdekelni tudja az olvasót, leckét ad löl neki és gondolkodásra készteti. Ami nagyon szükséges, miért az olvasónak nagy és erős ösztönzés kell arra, hogy gondolkozzon. Kedvcsinálóra van szüksége, aki gondolkodóvá teszi. Ilyen leckeadó és kedvetcsináló iró Montaigne, s ennélfogva eredetibb sok olyannál, aki egy sort se szedett se Ciceróból, se Senecából. * Az első drámaíró, akit a7 felvonások után s a darab végén »kihívtak«, Voltaire volt, és pedig »Merope« cimü tragédiájának az előadása alkalmával 1743- ban a Ttéatre Frangais-ban. A már akkor is nagynevű költő Villars hercegnő páholyából nézte végig a darabot s onnan gyönyörködött a saját verseiben s a kitűnő színészek pompás játékában. Onnan is köszönte meg mély hajlcngással a publikum aajos ovációit, de az eleven párisi közönség nem elégedett meg ezzel. A parterre-ről egyszerre csak ez a kiáltás hangzott a páholy felé: »Megcsókolni! Megcsókolni!« A hercegnő elpirult, s mert ez a felszólítás mindparancsolóbb és hangosabb lett, s mert nem lehetett kétség, hogy az hozzá volt intézve, az iró arcára csókot lehelt. Ez a. jelenet is nagyon sikerült lehetett, mert a közönség ezt is tüntetőén megtapsolta. Azóta sok színházi sikerről számolt be a krónika, de ehhez hasonló esetet •nem jegyzett föl. Beaumarchais-től kezdve Augier-n és Sardou-n keresztül egészen Flers és Caillavet-ig és Molnár Ferencig, nem jutott eszébe soha a lelkes közönségnek azt kívánni egy páholyszépségtől, hogy csókolja meg a szerzőt. Pedig egyik-másik elengedett. volna ilyen szerencséért egy kis claque-ot, sőt talán némi tantiéme-et... * Optimizmus és pesszimizmus. Két úriember együtt ebédel a vendéglőben. Az egyik javíthatatlan pesszimista, a másik megronthatatlan optimista. Hoznak egy ételt, amely nem egészen kifogástalan. Azt mondja a pesszimistái — No. ettem ennél már jobbat is. És bosszús arccal, elégedetlenül eszi. A másik, az optimista, igy szól: — Ettem már rosszabbat is. És jókedvvel költi el. * A bölcsek köve. Ez az, amit évszázak óta keresnek, s amit csak egy német filozófus (Krug) talált meg. Szerinte a következő formája van s a rajta levő mezőkön az alábbi betűk olvashatók: 0 L D A G P S T M A kilenc betűnek a jelentése pedig igy hangzik: * * Paris, 1924. augusztus Akár akarod, akár nem, folyton az utadba vetődnek. Ott rajzanak és ott keltenek feltűnést, ahol a párisi éjszaka a legszebb', legszinesebb. Az opera környékén róják a kövezetei és felvetődnek egészen a Montmartre zajos vásáráig. Ez az ő megszokott standjuk, ahová éjszakáról-éjszakára kivonulnak,, rendes robotra, kenyérkereső inspekciózásra. Ezer és ezer társnőjük változatos ruhákkal, luabjíló kalapokkal, hangos ízléstelenséggel, vagy erőszakolt szerénységgel igyekszik magára terelni a férfinép érdeklődését. Nekik istenadta rendkivüliségük megkönnyíti ezt és nincs szem, mely csodálkozva ne követné őket, nincs tekintet, I mely ámulva és bámulva meg ne fordulna utánuk. Három éjszakai lány. Az egyik féllábu, a másik púpos, a harmadik sötétbőrü, villogófogu, néger. A pénzért vásárolható szerelem népes áruházában egyszerű alkalmazottak, mint a többi, aki soványsáj gával, kövérségével, karcsú bokájával, vagy túlzott keblével keresi azt az ízlést, melynek megfelel és azt a vágyakozást, melyet kielégíthet. Nincs a világon város és nincs a világon ilyen éjszakai hölgykorzó, ahol hasonló exotikumokat találnánk. A feketebőrű legkevésbé ritka, mert van belőle több is. De a féllábu és a púpos egyetlen unikumok a furcsa muzeum különleges kirakatában. Bemutatjuk őket és felvonultatjuk őket, mert hozzátartoznak a párisi éjszakához és hozzátartoznak az élethez, melyet ez a város él. * A jobb karja és a válla alatt mankót szorongat, mely a bordázatához simul. A jobblába hiányzik, még csak nem is pótolja müláb, mely leplezné és enyhítené a testi fogyatékosságot. Az arca csinos, kifejezéstelen. Kissé ostoba, kerek babaarc. Világosszürke szemei szinte elvesznek a festésben, mellyel körülárnyékolja szemgödreit. Az arca is túlzottan ki van festve és a szája vérpiros a kármintól. A ruhája fekete selyem, olcsó macskaprémgallérral. A ballábán testszinü harisnya és kivágott lakkcipő. Jobblába — nincs. Külseje nem volna különös és nem volna meglepő, ha ö is egészséges, épkézláb éjszakai tündér volna. A fantasztikus az, hogy éppen úgy van kikészítve és ki van preparálva hódításra, mint a többiek. Balkezében Gőliát-retikült lóbál, valóságos irattáska. Jobb kezével a mankót tartja, melyre támaszkodik. Nem úgy néz ki, mint akit sajnálni kell, aki fölött szánalmas érzés fakad a lelkében. Nem leplezi és nem takargatja testi fogyatékosságát. Sőt! Igyekszik minél jobban kidomborítani. Soha nem álldogál, soha nem húzódik meg szerényen a kirakat nyílásában, lehetőleg távol a sugárzó ivlámpáktól. Buzgón és szerényen 1.0 = óra. Imádkozzál, t 2. L — labora. Dolgozzál. 3. D = da. Adj. 4. A = accipe. Fogadj el 5. G = gaude. Örvendezz. 6. P = pátere. Tűrj. 7. S — spera. Remélj. 8. T = tace. Hallgass. 9. M — memento móri. Gondolj a halálra. Aki ezt a követ, s illetve a rája vésett betűket mindig magánál hordja S a jelentőségükre gondol, az megtalálta a bölcsek kövét, azaz a boldogságot. Krug Wilhelm Traugott Königsberg - ben, az ottani tudományos egyetemen Immanuel Kantnak az utódja volt, s ha nem is hagyott oly mély nyomokat az emberi szellem történetében mint nagy elődje, mégis volt benne is némi eredetiség, — amint a fentebbi tréfa is bizonyítja,. Ami különben csak addig tréfa, amig az ember komolyan nem veszi. kopog famankójával az emberáradatban, bátran és hivalkodón verekszik a közfigyelemérti Rendesen egymagában indul hivatalos kőrútjára, de vannak társnői és barátnői, akikkel megáll és elbeszélget. Aztán szorgalmasan tovább kopog mankóján, fel és alá, nem fárad és kitartóan vadássza a jó szerencsét. Ha megszólítják — kiegyenesedik és jobbkarját lecsusztatva a mankórudon, várakozó álláspontra helyezkedik. Egy éve dolgozik már kőtelességtudóan a pályáján, azelőtt irodában dolgozott. Négyesztendös kislánya van. A kislány apjáról nem akar beszélni. Szerinte nem fontos, hogy kicsoda. A kislány az övé és fel fogja nevelni. Teherautó ütötte el, akkor kellett a lábát amputálni. Nem véletlen, hogy az utcára került. Azelőtt, mig mind< a két lába megvolt, — szokta mesélni — nem tetszett a férfiaknak. Mikor a kórházból először kibotorkált mankójával, minden tizedik férfi megszólította. Azt vette észre, hogy nyomorékon jobban tetszik. Pedig mindig szép volt, de a szép lány nem ritkaság. Akkor határozta el, hogy az alkalmat kihasználja és hiányzó féllábát gyümölcsöztetni fogja, mint valami tőkét. Panaszra nincs oka. (Bőven megkeresi azt, amire szüksége van, neki, meg a kislányának. A férfiakat érdekli s az érdeklődés jövedelmező. Csodálom, hogy még nincs automobilja. Csak azért haragszik, hogy kolléganői eleinte a rendőrség kémjének tartották. Nem akarták elhinni, hogy megélhetését keresi a pályán, furcsállolták a féllábával. Egyébként büszke arra, hogy már utóda is van. Egy másik féllábu lány, akinek azonban mülába van. Szerinte az nem az igazi. A mülábu a Madelaine környékén hódit és ott szolgálja ki a közönségét. * Alig magasabb egy méternél. Mint a törpék, akiket cirkuszban mutogatnak. Az egész nő — egy óriási púp. Pici keze, lába és madár feje alig látszik ki a púpból. Az arca torz, a vonásai torzak. Úgy festi magát, hogy amit a természet mostohán adott — még torzabb legyen. Olyan, mint egy kis halálfejes boszorka! Gonosz, szúrós szemeit fürgén jártatja az emberáradatban, s mig a társaságában levő férfi egyet lép, neki hármat, négyet kell ugrania. Szerelmesen, sokat ígérőén tapad a kísérőjéhez. Förtelmes hangon rikácsol és kacag. Rossz hallgatni és rossz rá nézni. Mindenki más, az 6 külsejével az ö helyében elbújna az emberek elöl, elzárkózna az élettől és a nyilvánosságtól, ö kimerészkedett az utcára, ahol él és hódit. Csak pillanatokig van egyedül. Majd szétkapkodják, valósággal árvereznek rá és tolakodnak érte. Olyan színes és feltűnő ruhákat hord, mint az orfeumi táncosnők. A karja, a nyaka, sőt a bokája is fel van ékszerez-: ve. Az ujjain féltucat csillogó gyűrű. , Talán még meglepőbb és különleges sebb, mint a féílábu. Igazi gnóm. (Nincs ideje, hogy beszélgessen. Kár minden percért, neki élni kell és enni kell. Emberformáju, hétköznapias társnői utálják és irigylik. Szóba sem állnak vele. Ö csak kacag és sietve vonszolja magával áldozatait. • Nem züllött, részeg, kiéhezett matrózokat és külvárosi söpredéket! Azok errefelé nem járnak, olyan itt nincs. Elegáns, jól öltözött, finom urakat szédít el' ez a varangyos béka. Monoklisokat és olyanokat, akik fehér bokavédőt hordanak. Akiknek pénzük van, s akik megtudják fizetni a púpját és gonosz kis halálfejes arcának vigyorgásait . . , * A néger lány a messzi Szudánból vetődött ide, a párisi Boulevardra, a lármás éjszakába. Egészséges, kövér, lompos, csámpás. Trampli, mint egy vidéki szakácsnő. De igyekszik leutánozni a divatot, s persze minél divatosabb, annál furcsább és nevetségesebb. Mindenki azt hihetné, hogy a feketebőrű férfiakra, néger, arab és indus hódolókra van utalva. Nem igy van. A feketék, akik szinte megőrülnek és megbolondulnak egy fehér nő után — rá sem néznek. A szudáni néger pillangó a különc és extravagáns európaiak között hódit.’ Neki is jól megy a sora, pedig ilyen feketebörü éjszakai lány tucatszámra sétál Párisban. Mind jól beszél franciául és mind megtalálja a maga közönségét. Drágábbak és követelőzőbbek, mint a többiek. Különleges áru — különleges, felemelt árszabályzat. Éppen úgy, mint a féllábu, vagy a púpos honoráriuma ... * Az ilyen városban, mint Párig, szükség van rájuk és kellenek ök. Ahol annyi ferde ízlés, ferde hajlam, különc vágy és különc érzék él az emberekben, mint itt, — ott nem meglepő és nem rendkívüli a létezésük. Páris az élvezetekben a legdegeneráltabb, legbetegesebb, legszélsőségesebb. Ami rendes, megszokott és hétköznapi — az itt unalmassá válik. Ami természetellenes — az vonz, arra sokan hajlamosak. Párisban a Hors d’aeuvre a leggazdagabb, legváltozatosabb. Még utcai pillangókban is különleges, ínyenc falatokat kínál, (1. s.) Tamás István: Nóta a halálról De jó is lesz az angyali kertben, vasárnap kijönnek majd hozzám uj ruhában a rokonok, a jóbarátok és néha a szeretőm is a családjával és mint a ligetben, leülnek a dombra a szivem táján, az asszony majd a csókokra gondol, a játékra és a sorsra, melyet soha meg nem érthet és titkon kihúzza kezét az ura kezéből, de az ájult ütemek bennem már nem zúdulnak melódiákká és nem kékülnek el számon a régi harapások, talán Jézusra és Mohamedre fogok gondolni, akik rám is gondoltak sokszor és szófián és hideg maradok, mint az országúti szentek, nem leszek irigy, nem csodálkozom és nevetni se fogok, csak lélegzem, akár a többi bamba sir és a könnyes hazugságok mind elómlanak rajtam és oly mindegy lesz, • hogy a gyermek, aki a miénk, fűtestemen hancuroz majd, apja halott ölében és a fejfám mellöl virágokat tép, melyek a szemeimből nőttek. A féllábu, a púpos és a szudáni néger leány A párisi éjszaka három exotikus pillangója
