Bácsmegyei Napló, 1924. augusztus (25. évfolyam, 208-238. szám)
1924-08-03 / 210. szám
1924 agusztus 3, BACSMEGYE1 NAPLÓ 9. oldal, Beaius ille Boldog, aki távol a közügyektől... — ennek a horatiusi életelvnek mély bölcsesége rajzolódik ki abban a döbbentő hatásban, amellyel a hirtelen rezsimváltozás az egzisztenciák egész tömegét lesújtotta. Az uj berendezkedés átmeneti napjaiban a tisztviselők ezrei rettegnek, hogy elvesztik azt a nyomorúságos száraz kenyeret, amit eddig az államtól kaptak. Mennyivel biztosabb, gondtalanabb és kellemesebb az az életmód, amelyet Horatius olyan kívánatos színekkel ecsetel! Ki ne fogadná meg szívesen a római költő tanácsát, hogy fordítsunk hátat a fórumnak, fogjuk az ekeszarvát apai birtokunkon és vessük bele magunkat a mezei gazdálkodás idillikus gyönyörűségeibe? Nincsen olyan állami tisztviselő, aki az apai örökséget pótló mecenási donációt visszautasítaná és ne vonulna el kész örömmel a hivatali pályáról a szabin völgy kies földbirtokosi szépségei közé. Keserves sors a politika jobbágytelkén verejtékezve száníani-vetni, teljes bizonytalanságban a termés tulajdonjoga felöl. Megbukik a kormány, amelynek intencióit a tisztviselő kénytelen-kelletlen szolgálja, mert boldogulása a hatalom forgandó kerekéhez van láncolva — és a végrehajtó közegnek utilapot kötnek a talpa alá. A halhatatlan poéta versformában gyakorolta a hízelgést és szolgálatkészséget és nagyszerű lantján csinos kis jószágot pengetett ki magának. Az állam szolgái, a tisztviselők, a hízelgést és szolgálatkészséget a hatalom urai iránt, amire az életösztön viszi őket rá, hivatali működésűkben róják le és nincs egyéb céljuk, mint hogy nyugodtan, békében élhessenek. / Aki önként, anélkül, hogy a szükség parancsolná, beleelegyedik a politikai harcokba és sebektől borítva elbukik, az a saját kombattáns természetéből folyó egyéni elhatározás következményeit viseli. Egyébként is az úgynevezett hivatásos politikusok a közjogi hatalom magaslatáról nagyobbrészt puhára esnek: a cincinnátusi jólét kényelmébe. De a tisztviselők, akiket a pártpolitika elbuktat, nem a maguk bűnét sinylik meg, hanem azét a rendszerét, amely őket akaratuk ellenére belerántotta az örvénybe. A közigazgatás személyzetének megítélésében és összeválogatásában csak a képzettség, szakértelem és tisztesség szempontja lehet irányadó. A politikai természetű bizalmi állásokba a kormány természetszerűen a maga politikájának kipróbált képviselőit helyezi, de a tulajdonképeni állami adminisztráció munkáját a politikumtól függetlenül csak olyanokra szabad bízni, akik kvalifikációban és moralitásban hiánytalanul megfelelnek a köztisztviselői pályához fűződő követelményeknek. A nép szipolyozóit, a hivatalos hatalom uzsorásait és a tudatlanokat, akik a konjunktúra ugródeszkájáról pattantak őket meg nem illető állásokba, cl kell távolítani, ha nem is ekszponáltik magukat az előbbi kormány mellett; viszont a íisztakezü, jóindulatú és szakmájukhoz értő tisztviselőket meg kell tartani, ha az elmérgesedett viszonyok kizökkentették is őket a politikai semlegességből. Kiáltó igazságtalanság volna, ha hivatásuknak éiő, kötelességeiket lelkiismeretesen és szaktudással teljesítő tisztviselők lakolnának olyan abuzusért, amelyért nem ők felelősek. Abban az egészségtelen versenyben, amelyet a megrészegedett pártpolitika a hivatali állások körül kifejlesztett, az igazi érdem csak az uralkodó pártok színeire festve érvényesülhetett. Innen van az, hogy a tisztviselők közül, annyian csatlakoztak pártokhoz. A most megindúlt tisztogatásnak csak arra szabad szorítkoznia, hogy a festéket lekaparva, megvizsgálja, mi rejtőzködik a máz Inogott: tudás-e és becsület, amelyet kendőzn i kellett, vagy pedig tudatlanság és korrupció. A korrupció üldözésére pedig nem elég külön törvényt alkotni, hanem a tisztviselőket rendes megélhetésük biztosításával és pozíciójuk állandósításával kell körülibástyázni ellene. Ha az állami tisztviselő jövedelme szükségleteinek csak; egy részét fedez^ és ez a létalapja is olyan ingadozó, hogy minden kormányváltozás szele megdöntheti, akkor a korrupció ellen hozott törvény írott malaszt marad. Nem kevésbbé fontos volna, hogy az állam tisztviselőit tiltsák el a szavazati joguk gyakorlásán túlmenő politizálástól. Ez a tilalom az állam és a tisztviselők érdekeit egyképen szolgálná, mert elősegítené annak a célnak elérését, hogy az ország szakszerű és stabil közigazgatáshoz jusson. Az állami tisztviselők számára olyan helyzetet kell teremteni, hogy hivatalukat örökös domíniumuknak tekinthessék, amelyet csak munkaerejükkel vagy becsületükkel együtt veszíthetnek el. A közigazgatási apparátus kezelőinek semmi keresnivalójuk a háborúskodó politikusok hadizónájában. A legutóbbi hét izgalmai között fokozott mértékben érezték át az állami tisztviselők hogy beatus ille, qui procul... bm. Olasz napok Irta : Baedeker A KÉK BARLANG KOLUMBUSZA Még jobban közeledünk a Kecske-sziget felé, amelynek körvonalai egyre világosabban bontakoznak ki a tiszta levegőben. Programmszerüleg stáció: állunk egyszer: az utasok, mielőtt a Marina-n kikötnek, előbb megnézik a hires grotta azurra-t, a sziget legnagyobb látványosságát, a nyolcadik (vagy kilencedik?) csodát. A hajó horgonyt vet, megáll s a födélzeten meg a vízben egyszerre élénk élet, Nápolyra emlékeztető zsivaj támad. Amott az utasok tódulnak nagy fegyelmezetlenséggel a lejárás felé, a kék habokból pedig jótorku barcarole- k biztatják nagyhangon bömbölve a hajó népét. Csodálom, hogy a kék barlang el nem pirul (vagy még jobban meg nem kékül) szégyenletében, mikor ezt az üvöltést hallja s a csodára éhes turisták otromba viselkedését látja. Ez majd olyan, mint a Galleria Umberto artikulátlan ellenmelódiái a... S itt még kellemetlenebből hat, mert az ember arra számit, hogy a Természet e templomi remeke előtt templomi csöndöt és áhítatot talál... Husz-huszonöt vizijármü himbálódzik a hajó körül, csupa aiacsonytestü, lapos csónak, egyenesen a grotta szűk nyílásához mért és készült ladik, mivel hogy a rendes mélységű és méretű bárkák nem férnek be rajta. A marinaro-k gyorsan és Üzletszerűen, mintha csomagokkal (»ordinäre Fracht«) volna dolguk, leraktározzák a látványosságszomjas idegeneket, hogy bekalauzolják őket a szemben fekvő miracolo-hoz, az epedve várt kékbarlanghoz, amelyet igen találóan nevezett el az egyik utitársunk: blaues Wunder-nak. Ez is német ember volt, dq szerettük, mert nem ordított, hanem csöndesen gyönyörködött. Mi is elhelyezkedtünk. — Avanti! Előre! — kiáltottuk, a csónakos is, mink is. Az evezőlapát cscbbanása hallatszik. És mentünk csodálni a csodát * 1826-ban. — Ne tessék megijedni, csak ez az egy évszám fordul elő ... Tehát, 1826-ban egy fiatal német festő und Poet dazu, mert költő is volt: August Kopisch Capri-szigetén töltötte a nyarat azzal a művészi és tudományos ambícióval, hogy necsak veduíákkal és Capri-lányok tanulmányfejeivel rajzolja tele a vázlatkönyvét, de —« ha csak lehet — a sziget legjobb ismerőjévé váljon. E célból örökké a sziklái körül bolyongott, napestig a partjain cirkált, s behatolt, vagy legalább bekukkantott ama sok barlangba, amelyeket egy különös hegyformáció szeszélye a viz és a sziget közé ékelt. Szállása aiz ottani nótáriusnak, Pagauo urnák a házában volt, ebben a kulturhistóriai nevű épüismertebb festőtelepévé és bohémtanyájává bővült. Ez a Pagano ur igy letben, amely azóta a világ egyik legszólt — vagy ilyenformái? — a piktorvendégéhez: —1 A szigetünk, a mi bájos, kedves Caprink északnyugoti oldalán egy toronyszerű alkotvány emelkedik ki, a melynek Damecuta a neve. Körülötte számtalan épületrom, lépcsőkő, márvány, faragott kő, szoborfragmentum, amelyek alighanem Tiberius egyik palo< tájának a maradványai, ön, aki német, valószinüleg jobban ismeri az antik világhistóriát mint én, aki csak szerény falujegyzője vagyok, s igy tudni fogja, hogy Tiberius egy időre Caprit tette a nagypolitika és a világtörténet legfontosabb állomásává. Kegyetlen életéből itt töltött tiz esztendőt s épitett ide tizenkét szebbnél-szebb márványpalotát, amelyeknek leghitványabbja is méltó lett volna rá, hogy Róma közepén álljon, a Palatínus hegyén vagy a kapitóliumon ... Öli, uram, micsoda fény és pompa uralkodhatott itt akkor! Mily nagyszabású, bár szörnyű kedélytelen élet lehetett az! Éppen ellentéte annak a szerény és csendes életmódnak, amelyet ön úgy megkedvelt nálunk. Nos, én egyszerű kapriótalétemre jobban szeretek ma élni itt, mint a Timberio idejében... Ne mosolyogjon, kérem. Nem azért mondom ezt, mert ha akkor éltem volna, most már e sziklák alatt pihennék régen, hanem azért, mert nagyon rossz fiú volt ez a Tiberius . . . Senkinek az élete se volt tőle biztos, s akit ma szeretett és kitüntetett, másnap beledobatta a tengerbe. A hagyomány szerint jobban Ízlett neki az ebédje, ha előbb egy-két emberrel kevesbíthette az alattvalói számát Mint ahogy mi leves előtt iszunk egy korty pálinkát, úgy ő introdukciónak az étkezéshez elfogyasztott egy rómait vagy kettőt... A Tiberius gyűlöli^ neve ez idő óta elválaszthatatlan a Capriától, — aki az egyiket emlegeti, annak a másik is eszébe kell hogy jusson. S az én egyszerű népem, amely nem tud olvasni meg irni, nem mráik nap, hogy ne emlegetné a legendás császárt, akit itt Tirriberio-nak hivnak. Ez a nép bizony nem tanul históriát. Signor Kopisch, de azért megtud, mert kingondol sokat, ami regényes, s ami érdekes neki, s nem sokat törődik azzal, vájjon ezeket a romantikus eseteket és érdekes történeteket igazolják-e az akták és bizonyitják-e teljhitelii okmányok... Nos hát, az említett helyről, a Damecuta-ról, ftt az a monda járja, hogy azt tulajdonképpen Dame chiusa-nak (hölgyek börtönének) hivták, mivelhogy Tiberius Caesar a gyönyörlányait itten zár alatt tartotta. Eme romok alatt, a tenger partján van egy kis terület, amelynek Grottelle a neve, ahol a tengervíz kisebb nyílásokon keresztül többé vagy kevésbbé mélyen nyomul be a sziklák alá. E grottellák közül egy, amelynek igen piciny és szűk a bejárása, fölötte kísérteties hirü, s a hajósok lehetőleg távol tartják magukat tőle. Azt hiszik, hogy nem kisebb hatalmasság lakik benne, mint maga az ördög a,z ö éppen nem fenséges, de annál félelmetesebb személyében. Ezek a jó fiuk bátorságban ritEitják párjukat, halálmegvetést tanúsítanak, amikor korálhalászatra lenge, könnyű csólnakokon a messze Afrikába mennek, — da a grottellától mindannyian félnek, s ijedten vetnek keresztet, ha csak a nevét hallják. Ami engem illet, nem hiába vagyok nótárius, én bizony nem hiszek az ilyen babonákban, de ezzel az előitéletnélküliséggel nem szokás itt dicsekedni. Aki Capriban lakik, annak kapriótának kell lenni ... A kaprióták igen jámbor népek s ördögfélők, — az embert könnyen kiálthatnák ki istentagadónak és ördögök cimborájának, főleg ha olyan ominózus neve van, mint jómagámnak: Pagano (pogány), ami bizony már egymagában is gyanús. Tudja, kedves Signor, hogy még most is akadnak olyan babonások, akik keresztet vetnek, ha a nevemet kimondják?... Én hát, bár több mint ötven éve élek e szigeten, nem közelíthettem meg soha ezt az érdekes barlangot, pedig sokszor álmodok róla, s úgy kívánkozom bele, mintha biztos volnék benne, hogy ott valami nagy kincset találok. De megvallom önnek, Signor Augusto, hogy nem szándékozok meghalni, mielőtt bele nem tekintek ebbe a titokba... Azért, ha önnek, kedves uram, kedve volna egy ilyen expedícióhoz, s ha az az ön neve alatt és vezetése mellett indulna útjára, örömmel csatlakoznám hozzá. Signor Augusto-nak se kellett több. Ha valaki német, hozzá piktor s a hegyébe még poéta is, akkor nincs szüksége arra, hogy nagyon rábeszéljék az ilyen kalandra. Az expedíció szervezése titokban és gyorsan történt. Pagano ur, a tizenkétesztendős fia, Kopisch és egy Fries nevű barátja (szintén festő), továbbá egy Angelo nevű ügyes és megbízható hajós, meg egy szamárhajcsár, akit Michele-nek hívtak, s akikből csupa históriai személyiség lett, — ezekből állott a barlangkutató »bizottság«, amely titokban, loppal indult fölfedező útjára s annak veszélyei közé. A csónak-társaság viselt dolgait jóval később, tizenkét évvel az események után, jóizü humorral beszélte el egy most már nagyon ritka olaszországi évkönyvben*) maga a poéta-festő. Amint a csónak a titokzatos helyhez közeledett, a két festő és Pagano ledobálták ruháikat s a tengerbe ugrottak, hogy beússzanak a barlangba, amelynek vizében állítólag a keresztény korszak; óta halandó nem fürdött, — elől persze; mindig a bátor Kopisch. Akik utánnuk jöttek, hamar elvesztették a bizodalmukat. Eszükbe jutott a sok borzalmas történet, amelyek e titokzatos hellyel kapcsolatosak s amelyeket e félelmetesen misztikus darab vízről a népfantázia mesél, s gyáván visszafordultak. De a piktor nem csüggedett, úszott tovább és előre a titok felé, mig csak — csodálatos csoda! — hasonlónak nem látta a vizet, amelyben lubickolt, az égő borszesznek kék lángjához. Ilyen szinü vizet nem látott még senki, — ujjongott a merész fölfedező. Elementáris hatás lehetett ez, — mint a kirándulás hőse irta: ha a hullámok elsimultak s lecstendesedtek, az ember azt hihette volna, hogy a mérhetetlen ür levegőegében úszik. Ha az a kékség, amelyben fürdőit, nem lett volna nedves, nem is hitte volna, hegy viz. Elragadtatásában ezt kiáltotta a szökevények felé: — Ha semmi egyéb sincs e barlangban, csak ez az isteni viz, akkor is világcsodája ez! Mindenre, ami szép, gyertek vissza! Erre. a lelkes hívásra a társai! is hozzáusztak és versenyt lelkesedtek a rajongó poétával. Angelo ezalatt a magával hozott fáklya segítségével elérte és megvilágította a »grottella« hátterét, amely kikötőszerű földdarabnak bizonyult, s a kék barlang föl volt fedezve. A kék barlangot August Kopischnak s igy a németségnek, köszönheti a müveit világ. Szerencsére nem vésték, rajzolták vagy festették a sziklafalára:. made in Germany, s igy az angolok is szívesen keresik föl. *) Italia. Herausgegeben von AdoÉ Reumont. Berlin. 1838. Pag. 155—210.
