Bácsmegyei Napló, 1924. augusztus (25. évfolyam, 208-238. szám)

1924-08-17 / 224. szám

1924 augusztus 17,

BÄCSMEGYEI NAPLÓ

9. oldal.

Az utolsó romantikus

így nevezte magát Bródy Sándor életének abban a fájdalmas szakában, amikor az ember kénytelenkelíetlen csomagol, készül a nagy útra és ha a titokzatos vonat_ indulásáig sokat kell időznie a sóhajok várótermében, élete főkönyvének kivonatát állítja össze. Valóban Bródy Sándor, a magyar naturalista novella és regény úttörője vérbeli romantikus volt fantáziája szertelenségében. temperamentuma rendkivüliségeket hajszoló nyughatalanságában és nyelvének, ennek az egyedülállóan szép. vulkanikus mélységeket megrezditő. sejtelmesen viliózó magyar nyelvnek szimfonikus hangszerelésében. A naturalizmus és romanticizmus egyébként sem ellentét, mert hiszen a naturalizmus a klasszicizmus merev formáit széttörő romanticizmus programjának kiegészítő része.

Bródy Sándor életpályája maga is érdekfeszitő romantikus regény, attól kezdve, hogy a gimnáziumból kicsapták féktelen természete miatt, hosszú halódásáig, amellyel az elmúlás ellen lázadozott. Rákosi Jenő. a nagy irodalmi felfedező, vette mint kezdő irót védőszárnyai alá. De a vérét fütő zabolázhatatlan forradalmiság szembeszállt a gyámkodással. Huszonegyéves korában Bródy Sándor inkább otthagyta a Budapesti Hírlap akkor díszes fórumát. semhogy járószalagot engedjen fonni büszke nyakára. Mindazt. aminek a nyárspolgári gondolkozás értéket tulajdonit, semmibe se vette, hanyag és cinikus volt életberendezkedésében, átgázolt a társadalmi konvenciókon, azonban soha egy sort nem irt le. ami nem a leikéből szakadt ki. A szentek szentélye volt számára az irodalom és alkotásaiban képzelete szárnyalásán. idegei játékán, megfigyelései ösztönös erején és gondolatai megáradásán kívül soha más indíték nem irányította. Fiatalabb éveiben a nyomor sötét képei vonzották; ekkor adta ki »Nyomor« cimü noveliáskötetét. amelynek naturalista tónusa valósággal megdöbbenést idézett elő az irodalom hivatalos tekintélyei között. Borzongó ellenérzést keltett az uj művészi eszközöktől idegenkedő akadémiai esztétikusokban a »Faust orvos« cimü regénye is. amelynek franciás érzékiségét rótták meg. A magyar olvasóközönség azonban egyre inkább a hatása alá került annak a szuggesztiv hangnak, amelyet Bródy Sándor nem külföldi kották után. hanem a saját intuíciójából megütött.

A magyar elbeszélőirodalomnak Jókaival megelevenedett fejlődése folyamán Mikszáth a megyei táblabirók életét szövi anekdótás mesékbe, Gárdonyi a magyar falu népét 'ábrázolja gyökeres magyar realizmussal. Herczeg a dzsentri és a felsőbb tízezer világát festi stílszerűen kimért előkelőséggel. Bródy Sándor a városi polgárság tarka életviszo nyait. kevert karakterét, az előbbrejutásáért vívott harcban megfeszülő idegzetét tárja fel. Bródy Sándor az 1867 óta föllendült modern magyar városi élet első epikusa és újszerűségét egyéni sajátosságai mellett ez a körülmény is magyarázza.

Minden regényében és drámájában vannak nagyszerű fellobbanások, de egyik sem olyan egyenletes, a műfaji szabályokat engedelmesen követő, hogy a pápaszemes kritikusok rosszalló fejcsóválásait ki ne hivná. Azon frissen, melegségtől párolgón ragad ki részleteket az élet kaotikus rendszertelenségéből, mem fur-íarag és esztergályoz rajtuk, nem szorítja a hétköznapi és hipokrita morál Prokrustes-ágyában és nem rakosgatja verejtékező rnügonddal nagyvonalú kompozícióba. A górcsövi vizsgálat alapvető hibákat vesz észre müveiben, az olvasó azonban gyönyörűséggel engedi át magát annak a sugalló erőnek, a mely ezekből a nemes tüzü írásokból kiárad.

Csak a detaillmunkában naturalista Bródy Sándor, de fantáziájának röpte, lélekstudiumainak látószöge és stílusának magasan az olcsó dagályosság fölé emelkedő, ösztönös pátosza levetkőzhetetleniil romantikus. Az életben is megjelenése keresetlen diszével, az emberekkel való érintkezésének utánozhatalanul egyéni érdekességével, lelkiismere szuverén függetlenségének megőrzésével, nincstelenségóben is bőkezű generózitásával a romantikus hős benyomását tette. Voltak idioszinkráziái, amelyek hatalmaskodtak fölötte, előítéletei, amelyekből nem engedett és babonái, amelyekhez vallásos fanatizmussal ragaszkodott. Az érvényesülésnek kitüntetést, rangot és közsizereplést termő területeit makacsul kerülte. Csak irók és művészek társaságában érezte jól magát és terhére esett az az ünneplés, amely ezen a

körön kívül személyét körülhullámozta.

Tisztelettel és csodálattal nézett fel rá a fiatalság, mint a bohém irómüvész mintaképére. Irigységgel és g.yülölettel acsarkodtak rá a Intés tehietségnélküli irodalmi mesteremberek, akiknek hivatottságát meg nem alkuvó őszinteséggel kétségbevonta.

Amikor kitört a fajvédelem divatja, őt is kikezdték. Az utolsó romantikus az akkori időben kockázatos szókimondással kelt védelmére becsmérelt fajtájának az ébredő barbarizmus ellen. Péntek esténként templomba járt. Csak azért is. Senki se mondhassa, hogy Bródy Sándor cserbenhagyta az üldözötteket, akik közül való. Aztán elhagyta az országot és csak meghalni tért vissza. Csütörtökön helyezték örök nyugalomra. Fiai, barátai és tisztelői virágot és könnyet hullattak a koporsójára dübörgő hantok közé. A hivatalos Magyarország és az irodalmi társaságok távol maradtak végtisztességétől. Szép és romantikus temetése volt az utolsó romantikusnak.

bm.

Olasz napok

Irta: Baedeker

CAPRI

Capriról Írva csak az nem lesz költővé, aki már azelőtt is az volt. Természetesen csak magának lesz azzá s nem az olvasó számára is, mert annyi tehetsége e pompás földterületnek sincsen, hogy irnitudó készséget és poézist tudjon adni a legjobb embernek is. Elég szép tőle, ha olyan érzéseket támaszt a látogatói lelkében, amelyek ott s az Ő számára költeményekké válnak. Láttam én ott embert, aki sohase irt verset, nem is fog írni (hozzá ügyvéd is volt), de az a csepp nedű, amely a szeméből kicsordult, mikor e kis paradicsomot meglátta, az a költői érzésnek a meleg harmatcseppje volt.

Kicsiny föld ez, alig ötezer lakossal, de annyi szépséggel, mondával, kilátással és borzalommal, emlékekkel és egyéb érdekességgel, amennyi csak elfér benne. Romantika, a- természetrajongás romantikája, és klasszicizmus, az ókori görögség és rómaiság klasszicizmusa ölelkeznek itten. Homéroszi szin és vergiliuszi hangulat ömlik el rajta ma is, — valami aetheri páraíátyol, amely rózsa- és ibolyaszinnel úgy borul rája, mint átlátszó himes gazeszövet valami istennői alak szoborszép tagjaira. Erről a szigetről nem lehet száraz leírást adni vagy épp riportot írni. — a sziget is, a toliunk is energikusan tiltakozna e szegényes szerep ellen. Az ember, hacsak nem nagy művész .legfeljebb arról számolhat be itten, hogy mily érzéseket és hangulatot támasztott benne az az óra, amelyben Caprit meglátta s az az időtartam, amelyet ott töltött.

Mikor a hajónk megközelíteni kezdi — az utazó rendesen Nápolyból vagy Sorrento-ból indul neki —, azt hisszük, nincs bejárás hozzá s be se fogadhat bennünket. Vendégszeretetlenül merednek a sziklái felénk. Meredek mészkőfalak veszik minden oldalról körül, köztük a Mlont e Solar o, amely mindnyáj i közt a legmagasabb. Szerencsére a Természet, amely egyik legszebb remekművét állította ki itt, nem oly irigy, hogy igazában megközelithetctlenné tette volna. Két kikötője van: a marina, grande és a piccola marina, bájos két hely. — az utóbbi csöndes, mint valamely néptelen vidék alkonyaikor, amikor már aa a

ment, mig az első, a Nápoly félő! érkező hajóknak s igy az idegeneknek a stációja, mozgalmas képet mutat s mingyárt in médiás rés Capreae helyezi az utast: csinos kaprióta lányok közé.

Festői, szines életet látunk, amikor a rejtelmes sziget küszöbét átlépjük. Hajósok, korallárusok, halászok, hordárok, vezetők, szamárhajcsárok és igen fiatal, olcsó ékszerekkel fölpiperézett leányok fogadnak bennünket, — szegény és iparkodó, de még most is, amikor a többi világ tele vian buval-gonddal, gondtalan és vidám nép, amely vajmi keveset tud a históriai múltról amely reánehezedik s amelynek a földjét gyanútlan lábával tapossa. Ez’ a gondtalanság megszépíti ezt a népet s a szinte állandó mosoly, amely minden kaprióta arcot jobbá és fiatalabbá tesz, akkor is érdekessé tenné őt az idegen előtt, ha nem e varázslatos miliőben találkozna vele... S a rádmosolygó koralllányok bájossága se közönséges turista-frázis, — eredeti szépség ez, amelyet nem tudnak elcsúfítani a füleken lengő óriási függők, sem a nyakat és a mellet elboritó sok aranypléh-ékesség. Valami jó Ízlésük nincs ezeknek az egyszerű gyermekeknek, de a szemükből egy az őseredetiségét még el nem vesztett régi nemes fajnak a tüze sugárzik, tagjaik megőrizték a messzeelődeik klasszikus vonalainak szabályosságát, s a nevetésük hasonló a Circe mosolyához, akinek nagyon közel ide volt egy kis ártatlan kalandja a ravasz Ulysses-szel...

Ezért, a mosolyért egymagáért érdemes elfáradni Capri szigetére, és én nem csodálom, hogy olykor akad egy-cgy gazdag inglese. aki anyagi tekinteteket és minden Albion-hagyományt s előítéletet félretéve, csapot-papot, mindent elfelejtve, feleségül vesz egy ilyen irni-olvasni nemigen tudó szépséges Capri-lányt, s otthon, a Caprinál nagyobb, de ködös-borongós britt szigeten arra készteti az öccseit, hogy kezet csókoljanak neki. Pedig e kezek vöröskések s távolról se olyan fehérek, mint a fogsoraik. A világ legszebb fogai ezek, amelyek talán azért oly szüztiszta hófehérek, mert kevés a harapnivalójuk... Megható, hogy e szegény, narancsból és szentjánoskevés halandó is, aki lakja, aludni‘kenyérből élő 1 árnyak vigabbak és

mosolygóbbak, mint a bőségben dúskáló biísztek-dámák és rosztbifladyk. Fogak kellenek a mosolygáshoz, husrágástól meg nem romlott fogak...

A sziget alakja is érdekes, rejtélyfeladó, mint ha titkokat dugdosna. (Aminthogy voltak is krimináltitkak a Tiberius és Sejanus véres idejében.) Jean Paul kővé vált szfinkszhez hasonlította, Gregorovius szarkofághoz, s Seume egy a száját tátó krokodilushoz. S különös (vagy: természetes?), hogy az jellemezte a legtalálóbban, aki sose látta, aki csak elképzelte: Jean Paul, ez a divinatórius elme, amely olyannak álmodta meg Itáliát, a minő. Amivel erősen föléjük kerekedett azoknak az olaszországi utazóknak, akik végigjárják északtól délig s aztán fogalmuk sincs arról, hogy, mi-; lyen.,1 Maguk a nápolyiak is szíinksz-szigetnek szeretik nevezni Caprit, pedig tudom, hogy nem olvasták a jeles humoristát. Elnevezték még az alakjáról kristálynak, tengeri szörnynek, sőt fekvő kecskének is, — de az utóbbi elkeresztelés már éppen nem talál. Akik ezt a nemlétező hasonlatosságot autószuggesztió utján fölfedezni vélték, valószínűleg abban a hiedelemben tették, hogy a tormájától kapta a »kecskesziget« (Capri, Caprea) nevet, holott azokról a vadkecskékről | nevezték el. amelyek ott valahanagy számmal legeltek. Hasonlatosképpen a földközi tengernek egy másik szigete is — az, amelyen Giuseppe Garibaldi élt és meghalt — szintén a kecskéinek köszönhette a. Caprera nevet.

A XIX. század elején, amikor a' sziget Kopisch fölfedezésének a révén újabb hirre kapott, csakugyan a kecskék voltak ott a legtekintélyesebb nagyságú állatok, — kivéve természetesen a szamarakat, amelyek mindenütt előfordulnak és soha ki nem halnak. Mint mondják (s kedves utitársunk: Acsády Ignác is állította), az An jón-királyok idejében erről a vidékről kerültek a szamarak (olaszul: somaro) Magyarországba s a magyar nevüket is innen kapták. A nápolyi udvarból küldtek néhány szép példányt Nagy, Lajos királynak. Azóta e rokonszenves derék) állatok ott is meglehetősen elszaporodtak s közülük igen sokan fényes karriert futottak be s előkelő hivatalokban ülnek... A szamár egyébaránt Olaszországban igazi nemzeti állat. Úgy hozzátartozik a landscape-höz mint minálunka ló vagy a gulya. A szeretetüket iránta az is bizonyítja, hogy két elnevezése van itten: asino meg somaro, — másutt csak egy. S mert ezen a szép földön gyakori a paradokszon: nagyon szeretik és nagyon kínozzák a szegény jó állatot. Ha meghal, a gazdája úgy siratja mint ha gyerekét temetné, — de amig él, leggyöngédebb szava hozzá egy brutális ostorvágás. De hát az igazi szamár, tudniillik az ember, nem úgy tesz-e szintén, hogy egyikmásik ember- vagy szamártársát csak akkor kezdi becsülni, amikor már meghalt s addig mindig rosszul bánik vele? Tout comme chez nous!

Az állatokat általában nem sokra becsülik az olaszok, ezek a klasszikus állatkínzók, s a szamarakkal különösen kegyetlenül bánnak. A farkuk körül majdnem mindegyiknek sebe vagy sebhelye van — az ütésektől, amelyekkel megostomyelezték. Csak szamár tűri az ilyen bánásmódot... Egy írónő, aki sokáig élt Itáliában: Friderike Brun — mint irja az olasz Tagebuch-yüban — ijedten kiáltott egyszer az ágyából kiugorva:

— Jézus Mária! Embert ölnek!

Olyanfajta rémkiáltást hallott, aminőnek a halálra kínozott ember jajszavát képzeljük:

Az ablakhoz rohan, kinéz az ut-