Bácsmegyei Napló, 1924. július (25. évfolyam, 177-207. szám)
1924-07-27 / 203. szám
A próféta zápfoga Az angorai kormány rendkívüli könnyedséggel válik meg a múlttól, amennyiben ezt a múltat emberek képviselik; láttuk a kalifátus megszüntetésénél. Ha azonban élettelen tárgyak a múlt őrzői, gyors cselekvés helyett hosszú töprengést tapasztalunk. mint most is. amikor arról van szó. hogy a kalifák és szultánok műkincseit el kellene adni, legalább részben. Az ember után. az emberi alkotásokból fenmaradó tárgyak hihetetlenül szívós életereje megdöbbentően mutatkozik meg itt. a kemaíi politika e kis ellenmondásaiban is. Az utolsó kalifának pár nap alatt d kellett hagynia a török köztársaság területeit, de az. hogy Izmail perzsa sah aranyozott trónja. Hóditó Mohammed tőre. Paiaiologos Konstantin bizánci császár kardia ott őriztessék-e tovább is az angorai Achmed pasa-mecsetben, a kormányból habozást, a népből nagy vitákat vált ki. A kérdés megoldása igazán az ui török parlament gondja, f.n ennek a furcsa zenének inkább csak a mellékzöngéit hallom a pusztuló ember elpusztulhatatlan emlékeire!1, Szokás-mondás a természet vak erejéről szóló, amely megriad a libanoni cédrus kidőlésén és elcsodálkozik a borostyánkőbe fagyott legyecskén. De nem csodálatra méltóbb-e. amikor azt látjuk, hogy _ a természet áttöri azokat a korlátokat. amelyeket ellenséges ereje ellen emelt az ember, társadalmi, kulturális intézményeiben, civilizációjában? Nem risztóbb-e. hogy a a emberi kultúra e kis oázisán, amelynek a rend és a cél a központi üdítő és termékenyítő forrása, végeredményben ugyanaz a vak véletlen uralkodik, amelynek számuma dühöng. kint a természet esetlegességeinek Szaharájában? Még az szimbóliumul érhető, hogy a keménvfejü Cromweli után koponyája marad el az utókorra, mint tapintható emlék. De nem szörnyen macabre-e. hogy a harmadik nagy világvallás alapítójának. Moliammednek kézzelfogható emléke: egy zápfog s pár száll a szakaijából; hogy Josephine császárnéra egy kurta és igen vastag lábat jelentő fehér harisnya emlékeztet a Musée de Cluny-ben? Biztató és fölemelő, hogy a magyarság honalapító munkájának. az erőskezü Szent Istvánnak emlékét a Szent Jobb őrzi. ^ De nem sátáni-e. hogy az ideális felbuzdulásokban a világon tán leggazdagabb korról, a francia Iovpgvilágról. főkén »szüzességi-öv«-ek beszélnek a régiséggyiijteményekben? Az ősi bálványimádó babonák egyik legkiáltóbb emléke, a Kaába-kő átmentődik a mohamedánizmusba, de Salamon templomából egy pánt sem marad. A legvirágzóbb régi életekről temetők beszélnek csak. s ott is a nagy Ramszesz temeíkezőhelyét százszor megdulják. mig múmiája ütötten-kopottan végre a kairói múzeumba kerül, de a kis tüdővészes jelentéktelen Tut-ankh-Amon koporsóját először a tudomány töri fel napjainkban. A középázsiai kínai kultúrából csupán határszéli vámőrök falemezekre kapart följegyzései maradnak meg a homokba temetetten ott. ahol a karaván-ut most is azon a helyen ágazik el, — pedig néni épített, csak csapa-ut — amelyen Marco Polo ideiében, több mint félezer esztendővel ezelőtt. Úgyhogy, a történelem játékán elgondolkozóban felötlik a kérdés, amelynek tudományos fogalmazást is megkísérelték már adni: hátha mindaz, amit mi történelemül tudunk. főkép otí. ahol írott források nélkül, a fennmaradt régiségek útmutatásán próbáljuk rekonstruálni a letűnt időket, legjobb esetben is csak jelentéktelenségek gyűjteménye! S ha most ehez hozzávesszük, hogy a jelenkor minden kortárs előtt nem 1924 július 27. SACSMEGYEI NAPLÓ más. mint káosz, amelynek zavarosságát növeli még a pártoskodó hamisítás is. a történelem csak egy fénycsóva, amely előttünk kétszáz évtől kezdődően visszafelé háromnégy századot még megvilágít, ezen innen és túl azonban ködbe vész. Régóta kisért a gondolat, hogy mert Sapphó-tól maradt fönn egy pár verstöredék, nem éppen ő volt a legnagyobb; az tudniillik már bizonyossá vált. hogy a töredékesen ránkmaradt Petronius különb iró volt. mint a majdnem teljesen ismert Horatius. A közkönyvtárakban is nem az olvasott irók. a nagyok, a népszerűek könyvei pusztulnak-e, mig a sekélyesek szilárd kötésükben tisztán és sértetlenül decolnak az idővel? S nem arra vezet-e az egész történelmi fantazmagória, hogy az ember a leg különb és legmaradandóbb alkotása a gondolat, amely rejtelmes utakon bár. de biztosan jut el évezredeken át messzi ivadékokhoz. akik álmélkodva fedezik fel például, hogy a modern filozófiai rendszerek csirái már ott vannak a Szókratész előtti görög filozófusok gondolataiban? Igen. az anyagi világon csak részben és ideig-óráig lehet ur az ember. aki nem tudja kivonni az anyagival kapcsolatos részét a természet vak erejének uralma alól. de a gondolat, ez a megfoghatatlan, anyagilag nem is létező, rejtelmes életmegnyilvánulás. amelynek kifejezésére is csak egyetlen, nagyon tökéletlen eszköze van; a nyelv: — s amelynek megörökítését száz év alatt eltűnő tintára, festékre, pár száz esztendő alatt teljesen elporlandó papírra bizza a gondolat, ez rés. amelyen az ember átszökkenve a teremtő princípiumok közelébe jut. a legidőállóbb emberi alkotás. A piramis elporlik. de a piramist építő gondolat elpusztulhatatlan. mint maga a kozmikus élet. Laczkő Géza. Olasz napok Irta Baedeker INTERMEZZO Néhány évvel ezelőtt fiatal német házaspár rándult ki, talán épp ugyanezzel a hajóval, Nápolybái Capriba. Az asszony csinos, szőke, fiatal nő, első tengeri útját tette. De akkor a tenger Wochenschrift-ba. A doktor mindent megkísérelt, hogy engedékenységre birja az asszonyt. — Még az se bizonyos, hogy egyáltalában megkapod a betegséget, —■ is rossz vólt, cattivo, s a hölgy különösen diszponáltok látszott a rosszullétre, mert alig indult el a hajó, már beteget jelentett. Vonaglott, kínlódott s az éppenséggel nem szép nyavalyának minden kinját-binját végigszenvedte, s mindaddig »haldoklóit«, agonizált s a halált holtbiztosra vette, amíg csak Capriban a marina grande-n talajt, szilárd földet nem, érzett a lábai alatt A házaspár — dr. Schwingenschlőgel Albert és neje, igy írták be magukat a vendégkönyvbe — néhány napig a Hotel Pagano-ban lakott, ahol kitünően érezte magát az asszony, akár egy divatárus- vagy ékszerészboltban. De az idejük letelt, s búcsút kellett venni az idillikus helytől. Pakoltak, s a menyecske ezt a munkát kissé elszontyolodva, rossz sejtelmek között végezte. Borzalommal gondolt a rettenetes hajóra, amely néhány nap előtt beteggé tette. Mégis, teljesítette a kötelességét és, kisétált az urával a kikötőbe. De amikor megpillantotta a horgonyt vetett hajót, eszébe jutott az a rémes három óra, amelyet ott kínlódott, s a tengeri betegségnek az emléke olyan élénken elevenedett föl benne, hogy szinte émelygést érzett. Biztosra vette, hogy amint rálép a hajóra, rögtön megbetegszik és — természetesen meghal. A legnagyobb határozottsággal jelentette ki, hogy ezzel a hajóval nem utazik. Ez egy fatális alkotmány, amely ellensége néki, s amely megöli őt. A doktor szerette a feleségét, aki fiatal volt és csinos (ráadásul még gazdag is) s belenyugodott a halasztásba. A jó ember azt hitte, hogy majd egy másik hajóval szépen visszaviszi Nápolyba őnagyságát. Csalódott. Mikor pár nap múlva másik, nagyobb hajó jelentkezett a kikötőben, a hölgy a kategorikus imperativus hangján adta tudtára az urának, hogy semmiféle hajón se utazik, mert úgy érzi, hogy nem egy bizonyos hajó az* amely fatális ránézve, hanem a hajó általában, minden hajó. ö nem akar mégegyszer tengeri beteg lenni, s egyelőre nemi akar meghalni, ö még oly keveset élt és keveset élvezett, — ő még oly fiatal — Nem volna kár értem ilyen fiatalon? — kérdezte könnyes szemmel. — Még sohase halt meg senki tengeri betegségben, — próbálta meggyőzni a férje, — Elhiszem* — felelte az asszony. — S nekem nem ambicióm, hogy én legyek az első, aki ebben az utálatos betegségiben elpusztul, s akirőll aztán tanulmányt írnak, mint érdekes esetről a Klinische mondta. — De hiszen már akkor is megkapom, ha hajót látok, — felelte a: nő. Nem akart utazni. — Tudod-e, mit jelent ez? — kiáltotta a kétségbeesett doktor. — Azt, hogy ittmaradsz örökre! Erre az asszony is meghökkent egy pillanatra, de aztán igy szólt rezignációval: — Mit csináljak? C'est plus tort aue mól, — nem tehetek róla . . . Aztán olyan nagy baj az, ha ezentúl mindig itt élünk? Hiszen Capri oly szép, s a hotelben olyan nyájasak hozzánk. Ahogy lesz, úgy lesz . . . Visszamentek a Pagano-ba, a férj komoran, a nőcske kissé mélázva és gondolkozva. Ott nagyon megörültek velük, főleg az asszonnyal, aki jó típus volt és a festők vásznára kívánkozó. A régi bohémíanyán sok piktor lakott — németek, angolok, svédek —•, akiknek az ilyen dolgok iránt van érzékük . . . A házaspár megkapta a régi szobáját s megint otthonosan rendezkedett be benne. Egy hét múlva igy szólt a doktor: —< Nézd csak, drágám, ez tarthatatlan állapot. Nekem otthon prakszisom van, amelyet könnyelműen föl nem áldozhatok. Mégis csak be kell látnod, hogy örökké nem maradhatunk itten. — Mit törődől a prakszisoddal? — felelte az asszony. — Amilyen olcsó itt az élet, megélünk itt szépen a jövedelmemnek feléből. — Nagyon szép és lojális ajánlat, — jegyezte meg az orvos. — De hát önérzetes férfi nem szokott rajongani azért, hogy a felesége pénzén élősködjön. S aztán, ahhoz még egy kicsit fiatal vagyok, hogy munka nélkül éljek s teljesen nyugalomba vonuljak. Nem igaz? — Igaz ... S ezt én se igy képzeltem. De lásd, nem lehet máskép. Én is jobban szeretnék otthon lenni, ahol a legkisebb gyerek is tud németül, mint itt, ahol a legöregebb kaprióta se tud. Nekem is furcsa, sőt elszomorító, hogy ne lássam többé a rokonaimat s a barátnőimet. De hát mit csináljak? Hajóra nem ülhetek! A sors úgy akarta, hogy itt haljunk meg, — tehát itt fogunk meghalni. Láttad már a temetőt? Milyen poétikus! A doktor ur is csinosnak találta a temetőt, de Hannoverában kivánt meghalni, s valóságos postahadjáratot indított a hazatérésük érdekében. Ajánlott levelekkel árasztotta el a felesége rokonságát és a barátnőit, amelyekben arra, kérte őket, írjanak a makacs höigy-9. oldal. nek s beszéljék rá a haza jövetelre. A* válasz egy sereg levél és távirat volt, amelyek több-kevesebb variációval1 ugyanazt az intelmet tartalmazták. Az a felhívás volt bennük, hogy: »legyen eszed!« és ez a biztatás: »jer haza, minden megvan bocsájtva!«. Annak az esztendőnek a postai forgalma a szigeten kétszer akkora lett, mint az előző évben, — a levélhordó a Motel Pagano ban tette l;e az egész Capri-posta túlnyomó részét De ai sok levélnek és te* Ilegrammnak semmi hatása se volt a kis menyecskére, alti nem akart hallani a visszatérésről. Az utazás neki annyi I volt mint a halál, — sőt sokkal roszjjszabb, mert — amint ő mondta — meg! halni szépen is lehet, de tessék szépen halni meg tengeri betegségben! Ezenközben a fiatal pár szépen megszokta a szigetet, s a sziget is megszokta az ottrekedt házaspárt. Kötchen, mert igy hívták a menyecskét, kitűnő gazdasszonynak bizonyult, aki rövid pár hét alatt megtanulta a hotel összes konyhareceptjeit, amelyeknek viszonzásául meg ő beavatta a személyzetet az ő érdekes, kulináris titkaiba. Lassankint annyira otthonos lett a különben is nagyon kedélyes vendéglőben, hogy nemsokára már ő készítette az étlapot, amellyel a vedének teljesen meg voltak elégedve. S a működése nem szorítkozott pusztán a Pagano-ra. Mivelhogy angolul pompásan beszélt, rövid idő' múlva az idegenek kolóniájának egyik, vezéralakjává lépett elő. Fiatal volt s csinos, ami különösen a festőket von zotta, akik nagy számban időztek akkor is a kecskeszigeten, úgy hogy a hotelben valóságos ünneplésnek a tárgya lett. Idönkint valamelyik rokona, nagybátyja vagy unokanővére, bukkant fői a doktor sürgetésére a szigeten, máskor egyik-másik barátnője jelent ott meg s a lelkére beszéltek, »ne kapricirozza magát«, hanem üljön föl szépen a hajóra s iparkodjon haza Németországba. Del Kátchen nem mozdult. A rokonok és barátnők hosszabb-rövidebb tartózkodás után hazautaztak azzal a benyomással, hogy a kis doktornénak nincs rendes esze, a fiatal pár pedig ottmaradt Caprin s — élt a rentéjéből. A doktor se maradt egészen tétlen. Szerette, a tudományát, s hogy ne felejtse azt el egészen, praktizálni kezdett. Pénz nem fogadott el a jó kapriótáktói, de szívesen kezelte s eredményesen gyógyította őket. Rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert, s mert a hosszú nevét nem tudták kimondani, csak dottore tedesco-nak emlegették. Később a forestiere-k is igénybevették a tudományát, s a községi orvos beteges és öreg lévén, sok szolgálatot tett a lakosságnak! és az idegenek kolóniájának is. Már ő is otthonosan érezte magát Capriban s lassan-lassan megbarátkozott a különös helyzettel, ameiybe a feleségével együtt csöppent, s az emberekkel, akik Caprit lakták. Már ritkábban beszélt a hazájáról s a hazamenetelről, szinte ő is kapriotának képzelte magát s neki is jólesett a népszerűség, amelynek Capri és Anacapri polgárai között örvendett. Az orvosi gyakorlat persze nem vette szerfölött igénybe sem a fejét, sem a lábát, — az Anacapriba vezető utat akkoriban már javítani kezdték. A sziget két kis városkájában nem volt sok a beteg. A kaprióták még nem annyira modernek, hogy divat volna náluk betegnek lenni. S ahol olyan édeskeveset esznek mint ottan, nem rontják el az emberek) a gyomrukat könnyen. A benszülöttek, akik nem a tengerben pusztulnak el, rendesen szenilis tünetek közt, igen magas korban szoktak meghalni — orvosi beavatkozás nélkül... A dottore tedesco-v.ak mégis akadt néhány esete, köztük pár operációs is, amelyek kitünően sikerültek, s a műtőorvosnak újabb bámulókat szereztek. Egy esetben, amikor az öreg községi felcser segédkezett neki, a narkózisnak egy uj szisztémáját alkalmazta, amelynek a hire még nem jutott el Európából ide, s Eszkulápnak az öreg híve az•óta úgy , beszélt a német kartársárói,
