Bácsmegyei Napló, 1924. június (25. évfolyam, 149-176. szám)
1924-06-28 / 175. szám
1924 junius 28. BACSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal Te Deum Péter-Pál napján istentiszteletre gyülekezik a tanulóifjúság és felzendül a hálaadó ének — Te Deuin laudamus — a Gondviselés kegyelméből befejezett tanév örömére. A templomból a diákság az iskola dísztermébe vom'1, ahol az igazgató összegezi az elért tanulmányi eredményeket, kidomborítja a tanulságokat, például állítja társaik elé az eminenseket, kiosztja a szorgalmi jutalmakat, majd buzditó szavakkal fordul az iskolaév elesettjeihez, bogy a szomorú tapasztalatokon okúivá, szedjék össze minden igyekvésükct a mulasztottak pótlására. Az igzagatói beszámoló azon az alapgondolaton épül fel. hogy aki iparkodott és híven követte tanárai utasításait, az boldogult, aki pedig elbukott, az a saját hanyagságának és tanulásra való alkalmatlanságának következményeit viseli. Mi azonban, akik a tanév eseményeit figyelemmel kisértük és ismételten hangsúlyoztuk, hogy a tanulók szigorú tanulmányi elbírálása jogosuerők minősége között. A mostani abnormis pedagógiai viszonyok között azonban minden tantestület bízvást hivatkozhatok a tanítás meddőségének _ olyan okaira, amelyek kiküszöbölése a tanárok hatáskörén kívül esik. Ámde éhből nem az következik, hogy a tanárok kíméletlenül clbuktassanak minden diákot, aki a zavaros iskolai állapotok miatt nemi üti meg a mértéket, liánéin ellenkezőleg az, hogy a tanári kar a buktatások számát a rendesnél sokkal kisebbre csökkentse. Ugyanaz a mentség, amely a tanári kart fedezi a felülről jövő kifogások ellen, kell, hogy fedezze a tanulóifjúságot is tanárainak szigorúsága ellen. Még élénk emlékezetben vannak azok a tanügyi rcndeletek, amelyek a háború folyamán a liadbavonult diákok tanulmányi ügyeit szabályozták. Megtörtént például az, hogy a harctérről hat hétre szabadságoltak középiskolai tanulókat hathetes tanfolyam elvégzése és érettségi vizsgálat letétele céljából. Nyilvánvaló volt, hogy az érettségi jvizsgálaton megkívánt tudást ilyen rövid idő alatt nem sajátíthatják el a tanulásra egyébként sem beidegzett frontkatonák: és ezért a legtöbb tanári kar ugy fogta fel a miniszteri rendeletet, hogy a tanfolyam növendékeit át kell engedni az érettségi vizsgálat sorompóján. A kurzus befejeztével a katonadiákok nem tudtak többet, mint amennyit hirteleneben összekaparhattak és alig valaki bukott el közülük. Iíelyes, hogy a tanárok az ifjúság tudásának fogyatkozásaiért, az iskola nívójának sülyedéséért az ódiumot önmagukról a tanulmányi haladást megakasztó rendeletek szerzőire hárítják. Ugyanakkor azonban gondoskodjanak róla. hogy a diákság ne lakoljon egy gyökerében hibás kultúrpolitika eltévelyedéseiért és a buktatást csak az elkerülhetetlen végszükség esetére tartsák fenn. Mundus vilit decipi, ergo decipiatur. bm. lattan, amikor a felsőbb tanügyi hatóságok folyton újabb és újabb nehézségeket gördítenek az iskola sikeres működése elé, ezúttal sem tartjuk magunkat a hivatalos'pedagógiai eszmemenethez, hanem rámutatunk azokra az iskolapolitikai anomáliákra, amelyeknek sok jóravaló diák is a hibáján kivid áldozatul esik és amelyek figyelembevétele a tanárokat tetemesen enyhébb megítélésre kötelezi. Az iskola nem büntetőigazságszolgáltatási intézmény, amelynek az a rendeltetése, hogy a bűnözők homlokára a törvény tüzes bélyegét süsse. De ha az volna, akkor is meg lehetne tőle követelni, hogy. ítélkezésében necsak a száraz tényállást. hanem annak előzményeit és okait Isi mérlegelje. A büntető judikaturában gyakran előfordul, hogy bebizonyított büntetendő cselekményért felmentik a vádlottat és a polgári törvénykönyv szerint is a vis maior mentesít az egyébként fennálló kötelesség elmulasztásának következményei alól. Csak az iskola. amely nem fenyitő hatóság és az a hivatása, hogy az ifjúság szellemi haladásának feltételeit megteremtse, zárkóznék el ennek az elvnek alkalmazása elől? Meg kell állapítani, hogy a buktatás magas százalékáért a felelősség elsősorban azt a rendszert terheli. amely a tanulmányi előmenetel lehetőségeit a pedagógia érdekeibe ütköző intézkedésekkel pusztítja. Ha a tanév később kezdődik meg, mert az iskolaépület életveszélycsen rozoga és kijavításához csak a szünidő elmúltával fognak hozzá; ha a diákok tömegétől megtagadják az iskolában az anyanyelv jogát és az igy keletkezett nehéz helyzetet még azzal súlyosbítják, hogy csak magyarul tudó növendékeket csak szerbül tudó tanárok gondjaira bíznak, ami a Vajdaságban vajmi könnyen el volna kerülhető; ha évközben minden elfogadható ok nélkül elbocsátják a tanárok egv részét, ezzel a tanítás rendjét felbontják és az előadások szakszerűségét meglazítják; ha tehát felülről akadályokat torlaszolnak a kis diákok léptei elé, akkor a tanári karnak a minimumra kell leszállítania igényeit a tanulmányi eredmény fölmérésénél. A tekintetnélküli buktatás semmikép sem népszerű és a közvéleményben felzuditja azt a kérdést, Iiogv vájjon a tanárok mind megfelelnek-e módszerben, közlőképességben és temperamentumban az állásukhoz fűződő követelményeknek. Aki szigorúan Ítél, az kiteszi magát annak, hogy szigorúan megitéltetik. A felsőbb tanügyi hatóságok is összefüggést keresnek a tanév silány eredménye és a tanOlasz napok Irta: Baedeker LÉGVÁLTOZÁS Azt a demoralizált állapotot és hangulatot, amelyet a scirocco idézett elő nálunk, nem lifhetett tovább kiállani. Valószínűleg minden oly szép volt, mint tiz nappal ezelőtt, de már nem voltunk szépségértők, A áj érzők és formafogékouyak. Nem tetszett semmi se igazán, — se ember, se műtárgy, se természet. A Posilippo panorámája, a Vezúv füstlátványa, a Sun Carlo operája, a Museo sok mesés kincse, mind közömbös leüt nekünk. Még a nők is, a hotelben, a Toledo-n s a Villa-ban, még ők is sokat vesztettek e pár nap alatt a szépségükből, — legalább a mi fáradt szemünkben. Pedig az pompás nőesztendö volt... Tudniillik, vannak évek és szezonok, amikor különösen szépek az asszonyok, mint ahogy van sikeres barack- vagy boresztendő ... De hát ilyen a hatása a sciroccc-nak. Nem maradhattunk tovább. A reggelinél, amely mellett étvágy nélkül ültünk, elhatároztuk, hogy levegőt változtatunk. Azt tanultuk az iskolában, hogy az okosabb enged (csupa ilyen bolond dolgot tanul az ember az iskolában!), s mivelhogy a scirocco nem tágit, hát majd mi leszünk az okosabbak... Meghúzódunk valahol, ahol a lárma nem ilyen zajos, ahol szerényebb a szerénytelen tömeg, ahol diszkrétebbek az indiszkrét emberek, ahol majd nem fojtogat bennünket, mert a hegyek tetőin elül. mcgful, önmagát fojtja meg a meleg scirocco. Ahol megint enni és aludni (s nem bánom: meghalni is) lehet. Menjünk valahova, ahol kevesebb és — ennélfogva — kedvesebb, mert csöndesebb az ember ... S most arról tanakodott az ideges társaság, hogy hová? Városok, szigetek, érdekes formájú hegyek, mosolygó narancsligetek, históriai múltú helyek, romantikus telepek csalogatnak mindenfelől. Amalfi, Salerno, Ischia, Sorrento, Capri, — mind kacérkodik az utassal. Felejtéssel és pihenéssel biztat, csöndes poézissel és poétikus csenddel kecsegtet valamennyi. A nápolyi zsibvásár után olyan zajtalan mind, mint a magyar falu éjjel... Hová? S ha végig akarjuk nézni mindannyit, hová induljunk elsőben? A könyveink egyforma lelkesedéssel dicsőítik őket, a komoly, barna Gsell-Fcls csakúgy, mint a vörös Baedeker. Csak árnyalati különbség az. amellyel ajánlják és csillagozzák őket. Hová, hová? Lotto-hivatal mellett haladtunk el. A szép Itáliában még virágzik — helyesebben: gyümölcsözik — ez az antiszociális szomorú s a »Reményihez címzett intézmény, amelyet »panem et circenses« helyett nyújt polgárainak a modern olasz állam, s amely azon a címen, hogy alkalmat ád gazdagodásra a népnek, a kisemberekből hazardőröket s a szegényekből koldusokat csinál. Sehol sides a lutri olyan pusztító hatással a kedélyekre és a jellemekre, mint Nápolyban, ahol a kedélyek impulzivabbak s a jellemek gyengébbek, mint másutt. Itt minden szegény ember játszik, tehát épp az a társadalmi osztály, amelynek nem szabad játszani. A lottó itt nem a zseb-, hanem a háztartási pénzeket nyeli el, s ahogy Serao Matild mondja, alig van család, amelynek egy-két tagja nem állandó kuncsaftja c szabadalmazott állami haramiainstitúciónak. Amit ez a »játék« erkölcsben, vagyonban, fériijellemben és nőiségben elpusztít abból akár egy uj államot lehetne alapítani. A családi drámáknak, amelyeket e szenvedelem jelenthez, nincsen szeri-száma, s az állam azért a — gondolom — harminc-negyven millió líráért amelyet neki ez a játék jövedelmez, sokezer embert tesz szerencsétlenné, elzüllötíé, öngyilkossá, sikkasztóvá, tolvajjá. Ezekiel szemben éveukint cgy-két embernek fizet ki tekintélyesebb öszszeget nyereségképpen a lottópénztár. S ez reklám az »intézmény«riek, amelyre még fokozottabb bizalommal, még duzzadóbb reményvitorlálckai dűlnek be a naiv hiszékenyek ... Ott, a hivatal előtt fájó érdeklődéssel néztük a zajongó, tolongó tömeget, amely tanácskozva, aggódva s az aprópénzét számlálgatva hemzsegett előtte. Mennyivel szánalmasabb volt e látvány, mint a Galleria Umberto tömegéé, amely csupa vidám könnyelműség, s milyen dúltak, sorsbetegek ez arcok ama gondtalanoké mellett, akiket az este néztünk! Egyik társunk, akinek a közgazdaságtan a kedvenc tudománya, a lotto-rendszer káros befolyását fejtegette a közvagyonosodásra és a közerkölcsiségre. Valószínűleg igen okosan beszélt, de nem hallgattuk valami nagy figyelemmel. Annyira nem enerválta őt a scirocco. hogy a saját szakmáját ne értse, de minket megbénított addig a mértékig, hogy ne értsük meg az övét. Egy másik barátunk ellenben, aki szenvedelmes játékos volt,1 ezt az ötletet vetette föl:' — Tudjátok, mit? Bízzuk' a sors-' ra, a nagy Véletlenre, hogy hová' akar bennünket vinni. Lntrizzuk ki a helyet, ahová menekülni óhaj-1 tunk! — Hogyan? — kérdeztük bambán. ;— Ugy, — magyarázta az indítványozó. — hogy azt a nápolyvidéki helyet választjuk, amelynek a neve először ötlik a szemünkbe, akárhol, újsághirdetésben, plakáton, cégtáblán. A gondolat nem volt rossz, s elfogadtuk, nemcsak azért, mert okosnak találtuk, de azért is, mert a fojtó meleg megfosztott bennünket minden önállóságtól s az ellenkezés és polemizálás képességétől. Döntsön hát a lutri! igy kényelmesebb, nem muszáj spekulálni. Non bisogna di faticarsi, ahogy az itteni nép mondja és vallja, s amelynek a tanítása szerint éli a rövid napjait (Nincs szükség rá, hogy fárassza magát az ember.) Ettől a perctől fogva kissé jobban éreztük magunkat. A tudat, hogy nem kell gondolkozni, mégis csak a legfölségésebb gondolat a világon . . . Játszottunk. Mert mi más volt az, mint játék, hogy ezentúl lázas érdeklődéssel vizsgálgattuk a reklámtáblákat, az utcai plakátokat, az omnibuszok nagybetűs fölirásait meg az. újságok negyedik oldalát. Olaszországban •— s a latin népeknél álta-; Iában — a napilapok kivétel ućlka?. négy oldalon jelennek meg, s a negyedik (mint a hírlapok lepedőkorszakában minálunk is) hirdetésekkel van tele. Érdekes, hogy az olasz, talán az üzleti szelleméből kifolyólag; előbb olvassa a hirdető rovatot, és! pedig vezércikkhez illő komolysággal. s csak azután, ha ennek a tanul- ; mányoz ás án túl van, csak akkor tér át lapjának egyéb — valószínűleg kevésbbé érdekes — közleményeire. Egy milánói újságnak ez a jeligéje, amely éveukint háromszázhatvanöt.ször bölcselkedik a lapnak homlokán: Un uomo di giiulizione legge ogni giorno attentamente la ouaria pagina del suo giornale. (Intelligens ember mindennap figyelmesei: olvassa végig az újságja negyedik lapját.) Az igaz, hogy ez a negyedik: oldal egyik-másik lapnál jobb, mint az első három ... A sors könyvében azonban nem az volt megírva, hogy valamelyik, »giornale« negyedik lapja döntse el a problémánkat... Bandukolás közben megint a Villa Nazionale-ra bukkantunk, a világszép város a meg-; Hitt, virághimes poéniájához. Egy ideig ott »anđalogtunk«, ami tudom, hogy ósdi és préciense szó, amely valamelyik magyar Rambouillet-szalonban születhetett, de nem használhatok mást, mert nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy sétáltunk. A sétálás oly mozgás, amely az akaratunktól függ s a saját clhatározsunkból ered, — nos, nem volt annyi erőnk, hogy sétáljunk, sőt annyi se. hogy elhatározzuk, miképp sétálni fogunk. Csak olyíonnán mozogtunk, mintha valamely idegen erő, egy ránknehezedő akarat kényszerűéit volna rá bennünket. A scirocco-idő fátuma sulyosodott ránk, amelynek terhe alatt ugy düledegtünk, imbolyogtunk, mint vékonydongáju fák, amelyeket a szél arra hajlít, amerre fuj. Közel a zoológiái állomáshoz, a nápolyi tudományos világ e fő-fő büszkeségéhez, kerek kis térségen, igy kiáltott fö utitársunk, a történetíró: — Ecco! Ide tessék nézni! Egy szoborra mutatott, amely barátságosan fehérlett ki, szinte kifelé mosolygott a köréje simuló zöld környezetből. Ah, ez nem volt a kápuai Vénusz az ő istennői tagjaival, amelyeknek fehérségén a tropikus férfiképzelet keresztíilcsiilámjlani vél egy árnyalatnyi húsos ró- 1 zsaszitiüséget (mert a Magna Grae-
