Bácsmegyei Napló, 1924. május (25. évfolyam, 120-148. szám)

1924-05-18 / 136. szám

1924 május 18.

BACSMEGYE1 NAPLÓ

9. oldal.

A szenzációkra éhes közvélemény figyelmét az elmúlt héten három nagy bűnügy tárgyalása kötötte le.

Az egyik. amelyiket a riporteri lelemény »A 48-as számú szoba titka« cirmnel ruházta fel, már véget is ért: Carlier francia kapitányt a beográdi törvényszék huszévi börtönre ítélte Iselli svájci kereskedő megmérgezése miatt. A gáláns tiszt midvégig ta^adott^ de a bíróság beigazolva látta bűnét, amely körül a vizsgálat során a legregényesebb mozzanatok szövedéke képződött. A bűnügy fázisai élénkebben foglalkoztatták a beográdi közönség érdeklődését, mint a politikai helyzet tisztázására hivatott kibontakozási tárgyalások.

A másik; a szerémségi rablóvezér rémdrámáia tovább pereg, a legrutinosabb filmszerzőhöz méltó raífinált hatásokkal. Kezén-lábán zörgő bilinccsel védekezik a szörnyű bűnöket felsoroló vádirat ellen Csaruga, a horvát Rózsa Sándor és annyira megőrzi lélekjelenlétét, liogy még koketíál is a tárgyalóterem hölgyközönségével. A rablók fejedelme bírái előtt is megőrzi azt a számitó hidegvérét, amellyel bandáját megszervezte s betyárvállalkozásait kitervelte és végrehajtatta. A rablásokat beismeri, de a gyilkosságokat körömszakadtig tagadja, hogy kibújjon a halálos ítélet alól. amit ő hatalma virágjában olyan bőven osztogató tt.Megriadt éíetösztöne minden olyan körülménybe belefogódzik, amitől bűnei enyhébb megvilágítását várja. Még az állameilenesség dittos jelszavát is igénybeveszi és a hazaíiság szineit igyekszik ráfesteni egyes rablásaira. Mint a rablóhadjáratok fővezére, az emberélet kímélését nem iktatta be stratégiai 'elgondolásaiba, de mint vádlott minden . energiáját Megfeszíti, hogy a maga életét kihúzza a körülötte fonódó hurokból A íőtárgyalás hallgatósága lélegzetvisszafojtva lesi Csaruga vallomását és az újságolvasó publikum is kíváncsibb a pör fejleményeire. mint a francia politika talán korszakalkotó irányváltozására, vagy a bizalmatlansági indítványoktól ostromolt Macdonald-kormány sorsára.

Ugyanekkor folyik Budapesten egy másik _ tömeggyilkosnak, Molnár-Tóth Józsefnek bünpöre, aki borzalmas tervszerűséggel, apránként egv egész családot irtott ki, bogy annak vagyonát magához ragadja. A lapok oldalakat Írnak a tárgyalásról és még a szépirók is felvonulnak. liogv a gyilkos jcilemképét megrajzolják. A rákosszentmihályi hullagyárost Dosztojevszki regényhőseivel. Raszkolnyikovval és Rogosinnal vetik össze, továbbá a lélekeiemző regény megteremtőjének. Stendhalnak Julién Sorelijiével, akinek alakját az iró egy régi bűnügy anyagából gyurta ki. A vagyonszerzés monomániájától elkapott boltoslegény mindenkit el tett láb alól, aki koncepcióját létezésével keresztezte. Molnár-Tóth József virág•ágyakat ápolt kertjében elföldelt áldozatai holtteste fölött. Ugylátszik. ő leszámolt már az életével, mert minden gyilkosságát beismeri. Logikusan beszél és súlyt helyez cselekedetei pszichológiai rugóinak föltárására. Egyik áldozata elpusztítását azzal indokolja, hogy azt a körülmények elkerülhetetlenül szükségessé tették. A közönség pedig falja vallomását. gazdasági bajoktól, tőzsdei csapásoktól megviselt idegei feszülnek az izgalomtól, miközben bámulja az akarat héroszát, aki, rendíthetetlen elszántsággal haladt holttesteken át célja, felé és gyáva szentimentalizmus nélkül lép az akasztófa alá.

A francia méregkeverő, a horvát rabióvezér és a magyar tömeggyilkos bevonultak a Pitaval-féle »Causes célébres interessantes« soha jle nem záruló, az emberi lélek aberrációinak folyton újabb változataival bővülő gyűjteményébe. Az ember

nyugtalan önmagábanézéséből, emberi dokumentumokat nyomozó kíváncsiságából ^ered a tömegeknek az a lelkendező érdeklődése, amely a kimagasló bűnesetek iránt sokkal nagyobb mértékben nyilvánul meg, mint a tudomány felfedezései, a művészet revelációi vagy a politika eseményei iránt. A bűnözés hajlama ott rejtőzik a lélek mélyén és a társadalmi törvények fékeit harapdálja.

Mindenkinek a fantáziáját hullámzásba hozzák a nagy gonosztevők viselt dolgai, akikből a büntevés kényszere nevezetes cselekedetek alakjában tört ki a lélek ősi vadságát mgrendszabályozó kultúra korlátái közül Ezért olyan népszerűek a detektivdrámák, bűnügyi regények és az életnek a törvényszéki tárgyalótermekben lezajló szinjátékai.

fsokáig? Mért szökünk innen olyan' ] hamar? Velencében, Firenzében és Ikülönösen Rámában még csak meg! van egy ideig a magyar kulturutas, 1— de itt, ahol talán még szebb miniden, itt nincsen maradása. S a! j Goethe népe se ül itt nyugodtabban. iEgy kis templomjárás, obiigát múzeumlátogatás, aztán Poinpéji, Sorsento és Capri —, s Nápoly és vidéke le van tárgyalva. Akad olyan is, aki csak a kék barlang kedvéért kukkan be ide, s mire Nápolyba ér, már olyan fáradt a sok »müvészet«-től, amelyet a müvárosokban kellett megemésztenie, hogy csak »becsületből« néz meg egyet s mást itt is.

bm.

napok

Irta: Baedeker

I.

Különös és egyszersmind terniézetes, hogy akik szeretik Olaszországot, Goethét is szeretik, ezt a i legértelmesebb Itália-utazót. Amidkor Nápolyban járok vagy róla irok, én is szeretettel gondolok a

í nagy poétára és tisztelettel irigy - kedek rája... Nem tagadom, irigyj lem. s azt hiszem, mindenki irigyli, aki ismeri az előkelő szépséges éle: lét és tudja róla, hogy ő volt a világon a legboldogabb ember; Mint j gyermek is boldog volt, hiszen fiaiommüvéltségji apa és emelkedett jszellemű anya nevelte s odaadó jó (nőtestvér becézte.

Atyja, a tanácsos ur is járt Itáliában (a XVIÍI-ik században nagy jele a művelődési vágynak és nagy eszköze a műveltségszerzésnek), s korán kezdte zseniális fiának a lelkéí vei megkedvelteim a Szépnek kul- I túszát. Ő irta, az idősebb Goethe, Nápolyról, hogy »aki ott tartózkodott egyszer, nem lehet többé egészen boldogtalan soha«. Ez talán nem igaz, de szép, mint minden, ami (Nápolyi és Goethét, ezt a csodavágrost s ezt a lélekcsodát az emlékejzetiinkbe hozza. S annyiban tahin (igaz is, hogy ha valamely városról fmeg lehet kockáztatni az ilyen merész állítást, mégis csak leginkább (Nápolyról lehet, amelynek kék egérből és kék vizéről mintha valóiban a (boldogság jgéző Ígérete kacérkodna felénk... Ám az ily mondás, ha csak szubjektív igazságot tartalmaz is, elementáris hatással lehetett az ifjú Goethere, akire különben is itáliai metszetek és olasz remekművek reprodukciói mosolyogtak az úri lakás falairól.

S az okosan mesélő »Ferau Rath«, fa költő anyja, micsoda pompás tejremtés volt! Ez a bölcs és kedves (néni, akitől nagy fia a Frohnatur-1 és Italán a boldogságra való készséget (is örökölte! Az ilyen anya a legnagyobb szerencse, amely az embert ' (m ár a születése előtt) érheti. Látom őt szinte, amint patrícius! lakásának bt Sitzzimmer-jében guggol, kézimun- I kával a kezében, s lábainál a szépséges Bettina, amint a nyolcvanéves í agg nőnek a rajongó szerelemről beli szél, amelyet a húszéves leányszive : táplál a hatvanesztendős »fiu«, a ’nagy Goethe iránt... S amikor e bájos gyermek a költőt nemcsak mint a minden németek büszkeségét, de mint fiatal szivének- a szerelmetes bálványát is dicsőíti a frankfurti házban, ugyanakkor a fweimári rnuzsaudvarnái a költő »fijgyelme tárgya minden figyelőnek«, Is különösen minden nőnek, a nagy I hercegnőktől a Ids. szülésznőkig. És {senkinek se jut yeszébe e hölgyek > közül, hogy a költő öreg, ezt a jelenti ék télén körülményt nem is veszik ;észre, — mindenki csak azt látja, ihogy nagy, szép, ’ érdekes és hpgy ’’nincs férfi, aki versenyezhet vele. j Hát nem a legszebb élet, nem a i legszebb öregség s nem a legnagyobb jj boldogság ez?

í És Kornélia, a költő nővére, az ő íkoránmegértője! Két fiu- vagy két ; leány testvér nem is tudja egymást (úgy imádni, mint két különbözőnemü testvér. Ez már egy neme a szerelemnek, — a szűzies, szemérmes,

I szégyenlős, baráti, misztikus szerelemnek. Honny sóit quí mai y pense!

Bizonyos, hogy iiyesvalami... Szerencsés az a leány, akinek ilyen fitestvére, és boldog az a fiu, akinek ilyen érttefajongó s őt minden más férfi fölébe helyező nővére van! Csak nők tudnak ily önmegtagadóan szeretni. Az anya szeretete melegebb és feláldozóbb az apáénál, s a nővér szeretete biztosabb és áldozatrakészebb a fivérénél. Goethének ez a fokozottabb szeretet is osztályrészül jutott. Soha ember szebb, nemesebb és szeretőbb családi körben nem nőit fel, mint Goethe. A bölcsője, a gyermekágya, a játékosasztala s a tanulószobája mind'tele volt hintve virággal, a kényeztető szeretet hlines bimbóival.

S ezt a boldogságát csak növelte a Szép iránti vágy és fogékonyság, az ő egyik apai öröksége, s a lehetőség, hogy e vágyát kielégíthesse. Itáliának is nagy része volt abban, hogy boldog lehetett s az élete, a szerelmes kilengésektől eltekintve, oly meleg harmóniában folyhatott le. A Werth er-korszakban s a weimari tartózkodás első éveiben még sok hiányzott neki e harmóniához, — Olaszországban azt is megtalálta. Az antiknak a tanúim ányozása s a rénaisszance művészetének a hatása ott végire kielégítette e hedonikus lélek szépségszomját. S minket, apró embereket, törpe epigonokat, minket alapjában nem ugyanez a szomjúság csábit-e erre a gyönyörű földre, ahol a természet istenadta bájait még korrigálja a nagy művészek halhatatlan alkotása? Minket is azok a motívumok vonzanak e klasszikus emlékű földdarabra, amelyek a leg nagyobb németben keltették az Itáliát szomjazó, szinte beteges vágyat. 1 Ki tudja, hány irót, művészt és egyéb »intellektuel«-t húz ide ugyanaz a kulturéhség és szépségszomj, amely a németek németjét nyugtalanította mindaddig, amíg csak a Heszperidák vidám országát a leikével birtokba nem vette?

A mi életünkben nem olyan fontos stáció Róma és nem olyan sorsdöntő élmény egy olaszországi ut, mint volt a XVI1L században. Akkor ez egy életkonszak, egy jelentős biográfiai adat s az amúgy se hoszszu életnek egy pár tartalmas esztendeje volt. Akkoriban esyszer utaztak az emberek Itáliába •— nagy ritkán kétszer —, ele hosszú időre. Akkor nemcsak a művészek, akiknek mindig Mekka lesz Olaszország, de a müveit turisták is meglakták az olasz városokat, s nemcsak futó hotelvendégek voltak bennük, mint mostanában. ,

.Hogy itt vagyok néhány nap óta Neapoiis-ban, elgondolom, mily kevesen jutottak el akkortájt ide, de mennyivel több ismeretet vittek el innen mint mi, mai, tegnapi és holnapi gyorsutazók! Én, aki többet járom ezt a földet, mint a legtöbb honfitársam, én is érzem, mily csekély és fratgmentárius az a kis tudás, amellyel itt a szellemem bővül —, hát még, akik csak a látogatójegyüket: hagyják e városokban Veronától kezdve egészen Taormináig, s aztán tiz esztendőre vagy talán örökre »készék« Rómával és »végeztek« Itáliával!

.Nápolyban különösen elfog a melánkóliás érzés: mért nem lehet vagy mért nem muszáj itt maradni jó-Volt olyan is az utiíársaim közt, áld Rómában azzal vált el tőlem, hogy nem utazik tovább, mert »megunta a sok föstvényeket«. Az idézett kifejezésből látszik, hogy öreg és régiszabásu úriemberről vau szó. Ám annál csodálatosabb, mert hiszen a régi emberek kevésbbé voltak idegesek s tovább tudtak megmaradni egyhelytt. ö tulajdonképpen közelebb állott Goethéhez, mint mi fiatalabbak, de természetesen korábban vénült meg, mint a weimari Jupiter, akibe még hatvanéves korában szenvesz e dimes en szerelmesek vol tak a fiatal leányok, s akivel nyolcvanesztendős idejében is melegen kacérkodtak a meleg asszonyok. Vele pensze a szebbnéi-szebb Vénusz-szobrok és a Raffael- meg Lionardo-szépségek is kokettiroztak, • s ha nem harmincöt,. hanem hetvenöt éves korában szemlélte volna őket, akkor is érezte volna ezt az erotikámmá! határos szépségbenyomást, amely a müvészlelkek külön áldása-átka s megkülönbözteti őket az egyébként nagyon derék itáliajáróktól, akik olyan hamar unják meg »a sok íöstvényeket«...

Nem tudom, meddig maradok iff,-— bizonyosan röyidcbb ideig, mint szeretnék. Más században élünk mostan, amikor nyugtalanabb és idegesebb az utazó s nem üli meg úgy a miivárosokat, mint a régibb nemzedékek. Elgondolom, mily jó lett volna a tizennyolcadik században élni, — persze olyan viszonyok közt és olyan környezetben, ahogy a frankfurti patriciusfi élte le szép esztendeit. Mint reveláció hatott akkoron a kuituremberekre a »nagy művészet«. Itália nem divat, de iskola volt. A tudnivágyónak s a szépséggourmandnak az életében egy olasz utazás nem sokkal kisebb szerepet játszott, mint egy házasságra való eltökélés. S Goethe bizony — kétségkívül más is — legalább annyi fontosságot tulajdonított az előbbi eseménynek, mint az utóbbinak. A költészete fejlődésére, harmonikus életének a betetőzésére s az irodalomtörténetben elfoglalt pozíciójára pedig római tartózkodásának és nápolyi kóborlásának nagyobb befolyása volt, mint a Christiane-val való egyébaránt elég boldog házasságának.

Oh, abban a században élni és vetiurino-val utazni, igazándi olasz albergo- kban megszállni, mindent első kézből és nem útikönyv utján kapni, kevés honfitárssal találkozni, Rómában a Café Greco-bm reggelizni s Nápolyban csupa kosztüm közt vándorolni, csak magunkfajta emberekkel, mii vészetkedy élőkkel,

természetimádókkal és Iíáliarajongókkal barátkozni, mindenüvé ajánlóleveleket vinni, s nemcsak az utcán meg a ristorante-kben, de kaszinókban és magánlakásokban is érintkezni a városok népével, néhány heti időzés után ismerve mindenkit, s az utcán köszöntve és köszöntetve sétálni végig, szóval: otthon lenni Itáliában, minő szerencse s mily boldogító érzés lehetne az! De hát most máskérjen utaznak...

Sehol se éreztem ennek a szerencsének a hiányát annyira, mint most itt ezen a szép tavaszon Neapolisban, ahol a hotelem személyzetét s »néhány, utitársamat kivéve nem is-