Bácsmegyei Napló, 1924. március (25. évfolyam, 60-90. szám)

1924-03-30 / 89. szám

/

1024. március 30.

IX. Piusz pápa — maga is jólelkü férfiú — melegen vonzódott a jó emberekhez, s ha egy ilyen meghalt, szomorúan szokott fölsóhajtani: I buoni sene vanno, i cattivi re stem a. (A jók elmennek, a rosszak ittmáradnak.) A mondásából szállóige lett, s csak annál is gyakrabban idézték, mert a dolog természeténél fogva az, aki meghalt, a túlélők szemében jobbnak tűnik föl, mint aminő a valóságban volt, s a halál kiengesztelő megváltása folytán erényesnek látszik mindenki, aki nem volt éppen határozottan gonosz.

Mégis, maság ritkábban halljuk ezt a fölsóhajtást, — kevesebb haláleset váltja ki belőlünk. Még az olyan jólelkck is, akik a jámbor Piusz pápához hasonlítanak jóságban és szelídségben, azok is csak ritkán nyilatkozhatnak így, ha valamelyik ismerősüket temetik. Oh, mert ők, a naivak, a jóhiszemüek, az enyhénitélőlc és sokatmegbocsájtók is belátják, hogy most kevesebb jó ember hal meg, mint ama Piusz idejében s még ők is, az emberekben bizók, azt kénytelenek megállapítani a legtöbbször, hogy: a rossz emberek* is meghalnak. És hozzá kell tenniük, hogy marad még elég belőlük.

Már a halál se szépíti a csúf életet, s megbukott az az igazság is (persze nem bukott volna meg, ha valódi igazság lett volna), hogy a holtakról csak jót Ülik mondani. Majd ha a béke-annyira megjavítja az emberek elfásult lelkiiletét, amennyire a háború és annak a következményei megrontották őket, akkor megint aktuális lehet a Piusz pápa rezignált mondása, s a de mortuis nil nisi bene parancsolata újból érvényre jut... *

A főrendiházat (természetesen az angolt) Chesterfield lord a gyógyíthatatlanok kórházának nevezte el. Akkoriban ez igen merész mondás volt, amelyet csak az olyan nagytekintélyű gentleman kockáztathatott meg, aminő Chesterfield volt. Azóta az állításának az igazságát minden országban belátták, s a főrendiházi tagokat kivéve, ebben a kérdésben mindenki az ő véleményén van.

♦

A francia bhnheur allémmá-nak, német szerencsének nevezi azt az állapotot, amelyben a magyar Így szól: se baj, több ts veszett Mohácsnál, s az ember azzal vigasztalja magát, hogy másnak is van hasonló vagy nagyobb baja, — Solamen miserum socios habuisse motorúm.

Ebben az elnevezésben természetesen egy kis lenézés is foglaltatik a németek ellen, akiket a franciák sohase tartottak elsőrendű embereknek. S különben is a francia, aki annyira szereti a franciákat, hogy csak igen kevés szeretete marad más népek számára, szereti a rosszat, ami fölbukkan a világban, a szomszéd nemzetek rovására írni így jutottak a németek a bonheur allemand-hoz. S ezért nevezték el a franciák pl. a vérbajt Mai de Naples-nak, nápolyi betegségnek. Amire az olaszok azzal válaszoltak, hogy ők meg ugyanazt a bajt mai francese-nak, francia betegségnek hívják.

Akármelyik az igazán jellemző neve, mindenkép baj, hogy megvan.

S az se éppen kiválóan boldog, akinek csak német szerencséje van. Félek, hogy a németek és a franciák, akik közt a viszony olyan kevéssé barátságos, legfeljebb ezt a szerencsét kívánják egymásnak.

*

Egy régi újságban olvasom Vilma hollandi királynő preklamációját (1900. okt. 16.), amelyben népének a férjhezmenetelét jelenti be. A kiáltvány ezekkel a szavakkal végződik:

— Remélem, hogy ez az esemény, istennek áldásával, üdvös lesz az országunkra és annak kelet- és nyugotindiai birtokaira és gyarmataira.

Az igaz, hogy a herceg, akivel őfelsége akkor jegyet váltott, mecklenburgi származású volt, de mégis, bizonyos fantázia kei! hozzá, hogy a vele történt

BACSMEGYEI NAPLÓ

egybekelés valami különösen üdvös legyen Hollandiára és annak tengerentúli gyarmataira.

Különben nem tudhatjuk. Azóta huszonnégy év múlt el, az anyaország is, a gyarmatai is szépen fejlődtek, s nem lehetetlen, hogy ehhez a virágzáshoz a királynő násza is hozzájárult.

♦

Az orvos — Voltaire szerint — az a szerencsétlen ember, akitől minden istenadta nap csodát követeinek. Azt, hogy az egészséget a mértéktelenséggel kibékítse. Azért olyan nehéz ez a pálya. *

Még a Kleinstaaterei idejében történt, hogy egy német nagyherceg a szemére panaszkodott. Az udvari orvos megvizsgálta, csekélyebb bajt konstatált, kezelést tartott szükségesnek s többek közt arra is figyelmeztette, hogy bizonyos színek —- különösen a vörös — izgatják a szemét. Például, ha az ablakjai alatt tüntető fölvonulást rendeznek a szocialisták, ne nézzen ki az utcára, nejhogy a sok vörös nyakkendőt meg a rengeteg vörös szegfűt lássa. Az uralkodó ennek folytán kiadta az utasítást, hogy az újságokban azokat a figyelemreméltó helyeket, amelyeket eddig vörös ceruzával jelöltek meg az ő számára, ezentúl kékkel kerítsék be.

A számadások legközelebbi átvizsgálása alkalmávat a Fenség ezt az uj tételt találta: kék írónők: kétezer birodalmi márka.

Fejcsóválva sóhajtotta:

I

— Drága dolog a betegség! Nem szegény embernek való.

*

Okosnak lenni annyi, mint a kisebbséghez tartozni, — mondta Goethe.

S egy helybeli politikustól azt hallottam a napokban:

■ — A többséggel tartani annyi, mint okosnak lenni.

Az a különös, hogy mind a két kitűnő férfiúnak igaza van.

*

Alphonse Karr-nak, a kiválóan szellemes írónak, a »Darazsaié« szerzőjének a birtoka Normandiában egy olasz grófé mellett feküdt, akinek messze földön hires és gazdag könyvtára volt. A jeles Írónak egy alkalommal szüksége volt egy könyvre, amelyről tudta, hogy a gróf bibliotékájában megvan s udvarias levélben megkérte őt, adná azt neki egy-két napra kölcsön. A felelet úgy szólt, hogy a nemes gróf elvből nem ád ki a házból könyvet, de ha Karr ur olvasni altar valamit, szívesen látja a kastélyában, ahol rendelkezésére bocsátja az egész könyvtárát. A híres kó nem élt ezzel a fölhatalmazással, de amikor bizonyos idő múlva a grófi szomszédnak locsolókannára volt szüksége, s arra kérte, hogy kölcsönözze azt neki, Karr ezt üzente vissza:

— Elvbői nem adok ki a házból öntözőkannákat, de ha a gróf ur locsolni akar nálam, a kerte».. erre a célra egész nap rendelkezésére áll.

Bolyongás a régi Tor oq tál dzsungeljében

18, A meghurcolt közigazgatás

Ezek a visszaemlékezések senkit sem akarnak megbántani. Vázlatos, nagyjából való képeket sorakoztattam fel a hajdani vármegye életéből, történetírói pretenziók nélkül, de akkora hűséggel, amekkorára halandó képes. Lírai útra csak ott térek le közben, ahol a magam gyermekkora kapcsolódik valamibe, hamisításra azért ott sem vagyok hajlandó s a líra nem tévesztheti meg az objektivitásomat. Adatokat nyújtok a történetírónak, igyekszem a kort festeni, mielőtt elmúlik minden emlék jómagámmal együtt. Azt hiszem, valamennyiünk feladata ez, mert jönnek majd uj generációk utánunk s körülbelül mást sem hagyhatunk örökségbe rájuk mint ezt.

Kik voltunk, mik voltunk, mennyit értünk, azt azután majd ők teszik fontra. Voltaképpen kezdeményezőnek érzem magam, bár sokan követnék a példámat, hiszen egész sor kiváló férfiút tudnék felsorolni névszerint, akik sokkal hivatottabbak nálam, többre emlékeznek, nagyobb dolgokban vettek részt s főleg még élnek.

Eljutnak hozzám is hangok, hogy néhol túlságosan szigorú vagyok, pedig én csak tényeket irok meg. De szabad-e hízelegnie a korfestőnek, hamisítani rokonszenvvel, valamiképpen kimagyarázható dicsérgetésekkel? Nem elég baj, hogy a történelmet annyi variációban tanítják az iskolában is, hogy az összehasonlításuk később megzavarja, tűnődésbe ejti az érettebb s innnár önállóan gondoskodó főt is?

A világháborúnak is immár egész könyvtárra menő irodalma van, mégis csak a sötétben tapogatózunk, mikor tudni szeretnők. hogyan kezdődött, ki volt a felelős. Ám minduntalan uj könyvek születnek meg s bárha akármelyikből csak régi hézagok egészitődnek ki, de kiegészítődnek s eljön az idő, amikor a késő utód tisztán lát sok olyanban, amihez mi talán még elfogultak vagyunk a kortársi mivoltunknál fogva.

Ezért kérek mindenkit, irja meg az emlékeit még most s ha volnának szempontjai, amelyek megakadályozzák a nyilvánosságra hozásukat, tegye félre későbbi időkre, de irja meg mindjárt.

Főleg az úgynevezett Kaffka-ügy lenne nagyon érdekes, amely igaztalanul hurcolta meg annak idején Torontálvármegyét.

Lehet ezt Rónay Jenő főispán fej vételének is nevezni, de a politika bosszú * geznL

botrányt kívánt, nem elégedett meg Rónay egyszerű kicserélésével. Kaffka László miniszteri tanácsos a látszat kedvéért más vármegyékben is statáriumot tartott, de a vége az volt, hogy önkeblükben elégtételt kellett adniok Torontálhak. Hiszen ez minta vármegye ahhoz képest .amit másfelé tapasztaltak!

Határozottan rosszindulatú volt az a vizsgálat s olyan kicsinyes, annyira önmagának ellentmondó sok részletében, hogy nyomban kilátszott a tendenciája. Harmincöt nap alatt nem lehet egy vármegyét megismerni s hogy Kaffka instrukcióra dolgozott, az kétségtelen. Az egyszeri becsüs is azt kérdezte munkája megkezdése előtt:

— Adóra becsüljük-e föl a házat, vagy tiszti kaucióra?

Ezt a kérdési — azt hiszem legalább — elég jól ismerem s kötelességemnek tartom elmondani a főbb vonásait, éppen a tárgyilagosság s az igazságszeretet törvényei alapján.

Rónay Jenőnek az colt a bűne, hogy bizakodott Széli Kálmán frázisaiban a tiszta választásokról s nem akadályozta meg, hogy Bottka Béla vármegyei főjegyzőt megválaszthassák Ozorán Jovánovics Istvánnal szemben. Jovánovics azonban veje volt Dungyerszkynek, — a nemzeti párt akkor olvadt be a szabadelvű pártba — s Dmigyerszky meleg barátságot tartott fenn Hordnszky Nándorral,. A nemzetiekét dédelgették, minden kívánságuk parancs volt, ők boszszut kívántak Jovánovicsért.

Kaffka László végigdulta hát a vármegyét s eredményül aláíratott a belüg>míniszterrel egy olyan becsmérlő kritikát, amely minden tekintetben nélkülözte a hasonlók formáját. Felvilágosítást nem kértek senkitől, a megye képviselőit nem hallgatták meg, egyszerre elfelejtették, hogy Széli előtt négy szabadelvű kormány alatt mintavámiegyének titulálták Torontáli, amelynek közigazgatási iskolájából rövidesen négy főispán került ki. (Csak Rónay mellől három tisztviselő, idegen megyékbe: Dániel László báró Feilitzsch Berthold és gróf Bethlen Miklós.) Az egyes tisztviselők lehettek jobbak, vagy kevésbbé rátermettek ezen idő alatt, a vármegye feje többé vagy kevésbbé alkalmas, akadhattak a tisztesség útjáról letérők, de a vármegye adminisztrációját csak erőszakkal lehetett elítélendőnek bélye-11. oldal.

Kaffka például súlyosan kifogásolta

a közgyűlések részvétlenségét. Ez ellen állandó volt a panasz, de segíteni nem tudtak rajta. Szentmiklósról például valósággal végrendelet hátrahagyásával lehetett Becskerekre utazni s a törvényhatósági bizottság hatásköre akkor is oly szűk volt, hogy személyes szavazás és kormányjóváhagyás nélkül tiz koronát sem szavazhatott meg valamelyik; alkalmazottjának jutalmazására, vagy segélyére. így aztán megnyirbált autonóm jogkörében a megye jóformán nem is határozott, csak javaslatokat terjesztett a kormány döntése alá.

Tisztujitások, politikai állásfoglalások idején mindig zsúfolt a közgyűlés. Ott Kaffka szinte komikus lett a kifogások hajhászásában, mikor az is baj volt a szemében, hogy a kormány közegének, a főispánnak, véleményét ellenkezés nélkül fogadta el. Ilyen körülmények között a parlamentet is gáncs érheti, ha magáévá teszi a miniszterelnök előterjesztését.

Egyszerre célszerűtlennek és drágának találta Kaffka az uj megyeházát, pedig annak terveit és költségvetését nem a vármegye önálló elhatározásával állapította meg, hanem szakértőivel a kormány bírálta felül. Közben elvetette a kisebbszerü terveket s maga hangsúlyozta, hogy a törvényhatóság monumentális épület emelésére hivatott

A vicinálisok — szó sincs róla — fölemésztették az egész útalapot, de a kormány mindig jóváhagyta az erre vonatkozó határozatokat. Tizenöt millió terhet szedett ezzel a nyakába a vármegye, de ez nem volt újság. Baj csak akkor lett belőle, mikor indokokat kerestek. Akkor is a főispánt kárpálták érte, nem a megyei urakat, a hatalmasságokat, akik igyekeztek a vasutépftési lázat kiaknázni, hogy mindegyikük birtokát hasítsa a vonat, igen gyönge, hitvány alkotmányok voltak ezek a vasutak, az adminisztrációjuk is szerencsétlen. Réczey Gyula igazgató, aki vasúti mérnök korában az eszéki híd leszakadásával vízbe fuliasztott egy vonat katonát, fölötte alkalmatlan volt a vezetésre épp azért, mert mindenkor és mindenkihez alkalmazkodott. A terhek jórészét pedig a zsombolyai keskenyvágányu okozta, amely túlnyomó részben a Csekonics-birtokon ment keresztül s az uradalomnak csaknem minden istállója előtt megállt. Hosszú, kietlen, kellemetlen és kényelmetlen rajta az utazás. Nem szolgált ez semmi érdeket a Csekonicsékén kivül. De ki mert volna ennek a nagyhatalomnak ellen‘állni?, Nemcsak a főispán léte függött tőle, hanem valósággal az utolsó imokt kinevezésbe is beleszólt az öreg fehérhajó ur. Semmivel sem volt különb, mint a más megyék hatalmasa.

A nyolcvanas és kilencvenes években panama címén a vicinálisokat értették. Panamistának azt nevezték nyíltan vagy suttogva, aki engedélyt nyert vasútépítésre, mert a koncesszió eladása pénzt jelentett A krónikáin) pedig itt leteszi a tollat és elmereng a szerény, igénytelen múlton, amely ilyen kicsinységekkel is megelégedett. A világ ugyanis rchamosan halad, azóta fölvette a mértföldjáró csizmákat.

Végeredményben Kaffkának nem volt igaza, mikor azt állította, hegy ezeket az állapotokat a közgyűlések részvétleusége teremtette meg. Mindegy volt az, hogy öten határoznak-e valamit, vagy százan. (Egyébként ezek a vasutak kifizetőbbé váltak később, mikor az önköltségi kezelésből átmentek az állam kezébe.)

A vármegyei költségvetések deficitjét nem Kaffka fedezte föl, foglalkozott azokkal a közgyűlés is, számtalan felirat ment a kormányhoz, de egyik sem I talált meghallgatásra.

!

A belügyminiszteri inkvizitor nagy slágernek tartotta azt a fölfedezését, hogy a belső vizsgálat három napja alatt a tisztikar 1500 aktát intézett el. Pedig ez így van mindenütt a világon. A hivatalnokok vizsgálatok idején a legszorgaimasabbak s megtisztítják az. íróasztalokat attól a sok lomtól, amelynek »Tudomásul vétetik, levéltárba« az elintézési

t

1