Bácsmegyei Napló, 1924. január (25. évfolyam, 1-28. szám)
1924-01-06 / 6. szám
IO. oldui BACSMEGYEI NAPLÓ 1 9 24. január 6. elmaradt és elszakadt teremtés csak kevésszer kapott egy-egy tudósítást a testvéreitől. Házassági jelentés, gyászcédula vagy egy egészséges gyermek születését hirdető névjegy, — ez volt az egész postája. Táviratot pedig még sose intéztek hozzá! Talán nem is tudta, mi az a telegramra ... A Krúdy Gyula finom levendulaszagu novelláiban és az egészen egyedül élő, divatból és életből egyaránt kifakult nők közt akad még Ilyen különös szerzet. S most hoztak 'neki egy ilyen furcsa papirost. Tudatlanul, tétovázva forgatta vékony, csontos ujjat közt, s azon gondolkodott hogyan kell vele elbánni. A táviratkihordó mutatta meg neki a fölbontás fortélyát. Végre Kibe tűzte s megtudta belőle a rossz hirt. Diri nővére beteg s látni akarja őt. Biri beteg! . Nem látták már egymást hét-nyolc esztendeje. Nem voltak haragban, sőt Biriék mindég elárasztották szereteteknek a nyilatkozataival az örökké elégedetlen Pepi kisasszonyt de nem tudták melegre hangolni, Eleinte ellátogatott hozzájuk ő is s elég szivesp fogadta őket ha föl keresték vunleányos otthonában. De hosszú idő óta sose találkoztak s csak igen ritkán írtak egymásnak. A háború s az azt követő nyugtalan esztendők igen alkalmas kifogás volt Pepi kisasszonynak. hogy ki ne mozduljon. Neki különben is kellemetlen volt az alíSld; város, kellemetlenek voltak az ott lakó boldog emberek; s főképpen nagyon kellemetleneknek találta a vitáim rokonait, akik szűnni nem akaró mosollyal az ábrázatu kon az életet arról az oldaláról nézték, amelyet a Msaszony sose látott, a nyájas oldaláról. Fájt neki a má sok boldogsága, amelv csak növelte az ő határtalan és céltalan szomorúságát. Azok se mertek már hozzá jönni, mert legutóbbi látogatásuk alkalmával meglátszott Pepi kisasszonyom hogy csak udvariasságból tesz ngy a vendégeivel, mint ha örült volna velük Most pedig az a hír jön. hogy a Biri beteg. Vájjon mi baja lehet? Akármi, el kell hozzá menni. A vér mégse válik vízzé. Hátha egy haldoklónak a kívánsága az, hogy látni akarja a néniét egy utolsó búcsúzom] — Elutazom. — így határozott. — De csak rövid időre. Aztán visszasietek a Szép Helénához, aki szintén búcsúzni óhajt tőlem. Hamarosan bepakolt egyet-mást egy kiesi, régimódi táskába, ami lyennel a vasutak kezdőkorában indultak útnak az emberek egy-két napra. Belegyürte a legszükségesebbeket és érzékenyen búcsúzott az angoramacsától. amelynek szemei — már jóformán megtörve — álmosan néztek a távozó után. S mielőtt kocsira ült, figyelmeztette Terézt:-—Jól vigyázz Szép Helénára, ha szerencsétlenség történik, várj, amíg visszajövök. El ne temesd addig. . i IV Elutaz»tt. A7 ntnr. többet gondolt a haldokló állatra, mint beteg húgára, aki tán szintén haldoklik. Amahhoz jobban > volt szokva; hozzátörődött, cdatajpadt a szive meg a lelke. S mintha énjének az egyik felét, a becsessebbet. hagyta volna otthon, akként sirt vissza titánná. Csak írékor már közeledett a dübörgő vonat a rendeltetése helyéhez, akkor kezdett némi szeretettel gondolni Birire, együtt töltött leányéveikre. virágos tavaszokra és vidám farsangokra. Milyen jókedvű lány volt Biri, s hogy szerették egymást, ő és Pepita! (Ahogy az elkényesztetett kislány a jóval idősebb néniét elkeresztelte.) S most beteg e kedves teremtés, talán súlyos beteg, r— lehet. hogy. haldoklik] „ Egyszerre fölsikolíott, rémes álomkiáltással, olyan idétlenül ordító hangon, aminőt csak lidércnyomással alvóktól és tébolyházakban hallani. Az utitársak ijedten néztek föl s egy ideges asszony, megrémültén a vén leány borzalmas sikolyától, a vészjelző felé nyúlt. Egy kevésbbé nervózus höigy szerencsére megakadályozta. hogy a vonat megálljon, lefogta az izgatott nő kezét. Pepi kisasszony zavartan tekintett körül és bocsánatkéröen rebegte: — Pardon... ne tessék rossz néven venni. Halálos beteghez utazom, és — Az jutott eszébe, hogy Birit talán már nem is találja életben, s ettől a szomorú gondolattól izmosodott kiáltássá a szivéből előtörő aggodalom. De vége lett ennek a Kálvária-utnak is. A vonat megérkezett Vámegyházára. Peni kisasszony fogta az ósdi cók-mókját s nehézkesen, mint aki ritkán ül vasúton, kiszállt a kupéjából. A pályaudvaron a nyakába borult egy idős asszonyság, össze-vissza csókolta, s aztán két fijabb hölgy csókolt neki tisztelettel kezet egy tekintélyes külsejű úriember pedig elvette tőle gyöngéd erőszakkal — a csekélyke podgyászát. Pepi kisasszony meredten állt, csodálkozó szemmel, e jelenet előtt, amelyre nem volt elkészülve s eltartott néhány percig, amíg megértette, hogy mi történik vele... Az a tekintélyes ur, aki átvette holmiját: Birinek az ura. a vámegyházai főszolga,bijró; a kezelt csókoló fiatal menyecskék Birinek a lányai, ak!k nemrég mentek férjhez két környékbeli földbirtokoshoz. — az az úri asszony pedig, aki még mindig a nyakán S csüng, az maga Biri. Hát nem vagy beteg? — kérdezte végre Pepi töbh izgatottsággal fmint örömmé!. — Nincsen nekem, hála isten, semmi bajom. — felelte amaz. — Egészséges vagyok mint a makk. Đe már olyan nagyon szerettünk volna !átni, s másként nem tudtunk lecsalni... Holnap ünnepeljük a házasságunk harmincadik évfordulóját. Nem Ízlett volna semmi, ha nem vagy jelen te is... Ugy-e. nem haragszol? Ijedten kérdezte ezt Biri. mert nem látott a nővére arcán semmi örömet, szikrányi derűt se. Pepi kisasszony már nem gondolt a húgával közös lányesztendőkre, szép tavaszi napjaikra, az együtt átmulatott vidám farsangokra, —• elfeledte megint teljesen a múltat... Hogy egészségben tudta a testvériét, megint csak a Szép Heléna érdekelte, s annak a haldoklása nyugtalanította. Semmit se hallott a Biri szives szavaiból, sem a fiatalok jókedvű csevegéséből, nem hallotta a főszolgabíró ur kedélyesén udvarias kérdezősködését se. nem hallott semmit, csak a Szép Heléna gyönge nyöszörgését onnan a távolból A kalauzhoz fordult s megkérdezne. mikor indul a legközelebbi vonat Budapestre? — Tizenkét perc múlva, — felelte az. — Már be lehet szállni. Pénzt adott át neki azzal a kéréssel: váltson részére jegyet. — Az Isten szerelmére! — sikoltott ijedten Biri. — Csak nem akarsz bennünket mingyárt itthagyni? — Nénike, édes nénike! — kize- Iégték körül a fiatal hölgyek. — Maradjon nálunk! Hiszen annyira I szeretjük! Pepi kisasszony szomorúan rázogatta a fejét, S még akkor se tágított. mikor a sógora is szeretettel teljesen könyörgött hozzá, hogy ne ejtse rajtuk ezt a szégyent. I — De igenis, nyomban hazamégyek. — felelte dacosan. — A mi korunkban már nem járják az ilyen a tréfák! Má^pdj&at csöngettek. Pepi kiráa■ tóttá a főszolgabíró kezéből a táskáját. a konduktor támogatásával fölszállott a vonatra, s a vasúti kocsi • nyílt folyosójáról nézett szigorú tekintetével a rokonaira. Azok szomorúan, fájdalmasan pillantottak a távozó után ... Biri néhány könycseppet morzsolt széjjel a szemében, a fiatalok majd hogy el nem pityeredtek, a járás feje pedig zavartan babrálta a bajuszán. A mozdony még egyet fütyült búcsúszóra, a vonat megindult, de a vén kisasszony nem lobogtatta a kendőjét, a fejévei se biccentett, s csak a szemével tett valamelyes mozdulatot, amely azt is jelenthette, hogy: Isten veletek, de azt is, hogy kikérem magamnak az ilyen rossz vicceket! Beült a kocsi belsejébe, egy szögleibe, s türelmetlenül, busán nézegette az ut mentén vöröslő állomás* házakat. V. Este otthon volt, s mlKor Teréz nagy bámuíkozássaf ajtót nyitott neki, izgatottan kérdezte tőle: — Él-e még? A cseléd nem-mel felelt. — Senkim többé a világon! — kiáltotta az öreg leány kétségbeesetten. A magyarság kulturális érintkezése a csehekkel, románokkal és a szerbekkel Egy nacionalista magyar irő reminiszcenciái — A Bücameggei Napló budapesti tudósítójától — A »Pesti Hírlap« Zsoltja — Por- i zsolt Kálmán —, az ismert nevű iró, a néhai Népszínház egykori igazgatója. a »Pesti Hírlap« egyik minapi számában, érdekes »Esti Levelet« irt, amely számot tarthat nemcsak az utódállamok magyarságának, hanem a kisántánt vezetőköreinek'érdeklődésére is. »Magánember életét is elkeseríti, ha a szomszédaival nincs jó viszonyban. »Rossz szomszédság török átok«, mondja a költő. S most az egész nemzet szenvedi meg, hogy a csehek, románok és jugoszlávok a rossz szomszéd szerepét játszák. Most már Paristól ■ Budapestig kiabálják szajkómódra, hogy érintkezni és barátkozni keli a szomszédokkal s informálni kell a külföldet Magyarországról. De amikor mindkét feladatot idejében sürgette a »Pesti Hírlap«, akkor nem vettek róla tudomást. Nálunk az a rossz szokás, hogy minden ember külön akarja fölfedezni az igazságot s mivel különösen a hivatalos és a politikus agyveíők egy része igen lassan fedez föl valamit, tapasztalaiból állíthatom, hogy minden reformtervet átlag legalább tiz évig keli verkli zni a sajtóban, míg fölfogják azok, akiknek a megvalósítás a hivatásuk. Most már mi barátkoznánk, de a szomszédok nem akarnak. Mert az csak nem nevezhető barátságnak, hagy az egyik kezüket feltételesen nyújtják, ha a másik kezükkel engedjük magunkat a jóvátétel kötelén megfojtani. Csak Prágából hallottunk barátságos hangokat, amikor Hubay Jenő hangversenye alkalmával a különböző nemzetek irói és művészei közötti érintkezésről rokonszenves hangon beszéltek. Ez a rokonszenv kétségkívül Hubay Jenő, a magyar zseni, értékes személyének szólott; de kapaszkodjunk bele, mint szalmaszáiba s intézzünk nyilt fölszólitást szomszédainkhoz, Csehország, Románia és Jugoszlávia Íróihoz, újságíróihoz és művészeihez, hogy a nemzetek kibékülését legalább kulturális téren kezdjük meg mi szellemi munkások. (Aztán folytassák ezt az országok összes kereskedői.) Francia regényírók i szólították föl erre a világ szépiróit. I Kulturális vámsorompót állítottak I föl Magyarország, Csehország, Ro- I mánia és Jugoszlávia között. A szépirodalom, a szépmüvészetek és |a müveit sajtó munkásaihoz illik, jhogy e sorompókat kölcsönösen igyekezzünk elíávolitani. Egyik kuljturországhoz sem méltó, hogy a ikultúra termékeit, könyveket, ujsáj gokat s a műveltség munkásait, irój kát, művészeket a határokon ne boesássanak át. Politikai szempontból jez fölösleges és kémikus. Kulturális (szempontból pedig mindem ország I szellemi munkásaira dehonesztáló és anyagi kárt okoz. Ha bármely ikönyv, újság, iró vagy művész vél ‘a vendégszeretet udvariassági kötelezettsége ellen, az ellen- minden állam eljár, de országok egész kulturális működése közé nem lehet bezárt kapukat áliitani. Sőt éppen a viiágbéke érdekében szorosabbá kell tenni a nemzetközi érintkezést az írók és művészek között. S ennek tervszerű és rendszeres megszervezésére ezennel fölhívást intézünk a cseh, román, jugoszláv Írókhoz, művészekhez, újságírókhoz és ezeknek testületéihez. A könyvek és újságok kölcsönös szabad forgalma, az egyes nemzeti irodalmak megismerése, a szépirodalmi müveknek kölcsönös lefordítása teszi csak lehetővé, hogy a nemzetek is megismerjék egymást. Minket nem ismernek és félreismernek Prágában, Bukarestben és Beogradbam. És mondjuk ki őszintén, mi sem ismerjük szomszédainkat s irodalmunkat. Ez kölcsönös mulasztás volt. Most azonban föl kell venni az érintkezést tisztán irodalmi, művészeti és kulturális téren. Mivel azonban a gyanúsítás ma nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon divatos, engedjék meg néhány egyéni bizonyíték fölemlitését az elleni a gyanúsítás ellen, hogy ez a szépirodalmi baráíkozás talán konjunkturális ötlet, mely akkor született, mikor szomszédaink a külföldi kölcsönünket gáncsolgatják. Nem. Igen sokan voltunk és vagyunk éppen a soviniszta nemzeti maryar irók közül, akik még a béke idejében ugyanezt hangoztattuk, sőt dolgoztunk azon, hogy román, szerb, horvát és cseh szépirodalmi müveket magyarra fordíthassunk s igy megismerjük szomszédaink kultúráját. Mert hiszen éppen a nemzeti Írókat becsülik. Csak önigazolásul említem föl, hogy ä magyar dal és népies irodalom kultuszára a Népszínházban föláldoztam még a másvilágon szerzendö összes filléreimet is, de juttattam ebből már huszonöt évvel ezelőtt a mélabus román népdalnak s a népies román nemzeti életnek ismertetősére. írattam román népszínmű» vet (»Flórika szerelme«, irta a román nyelv egyetemi tanára, Moldovan), eiőadattam s a soviniszta magyar publikum tapsolt. Horvát drámát a zágrábi nemzeti színházt öl kértem, szerbet a belgráditól. S bizonyára nem a Benes ur szivének meglágyitására szónokoltattam a Nemzeti Színházban a »Gyermekkirály« című történeti drámámban Mátyás Írirállyal, hogy a magyar és cseh nemzetnek egyesülnie kellene Bécs ellen, Podjebrád cseh királlyal pedig, hogy a cseh—magyar kötésből »a csehek és magyarok száma-á külön-külön nemzeti királyságnak kell kinőnie«. Tragikus ebben a bizonyító emlékezésben csak az. hogy! Podjebrád akkor nem említette, hogy ehhez a cseh nemzeti királysághoz magyar föld is kell majd. De most nem erről van szó. Csak arról,
