Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)
1923-12-01 / 328. szám
1923 december 1. BACSMEGYEI NAČL0 9. oldal A k ’<ém Adalék a gummtorábiai emigráció történetéhez irta: Diószegiig Tibor Kedves öregem, ne haragudj, hogy annyi idő múltán, felelek leveledre, de csak teljesen meghízható emberrel merek üzenetet küldeni. Ha az ember politikai menekült, sosem árt egy kis elővigyázatosság; téged juttátaálak bajba, ha valami könnyelműséget követnék el. A kém, akinek érkezését előre jelezted, szerencsésen befutott, itt szállt meg a szállodában és olasz mérnöknek jelentette be magát: Giuseppe Pocci. Természetesen rögtön tudtam, hogy kicsoda, de szegénynek egy kis pechje volt velem, három napig kellett várnia, amig megismerkedhettünk; ennyi ideig voltam kénytelen ugyanis, ahogy’ mondani szokás, az ágyat őrizni. Ne aggódj, betegségem nem volt súlyosabb természetű, egyszerű nadrághiány gátolt meg csupán a hazulról való eltávozásban. Az előző héten tudniillik hordárral elküldtem a pucerájba nadrágom és az aranyórám . . . pillanatnyi pénzzavar, hiszen érted ... és nehézségek támadtak visszahozatala körül. Az ágyban feküdtem ilyenformán ez alatt az idő alatt és vártam a jószerencsét, ’ amely — nem fogod kitalálni — signore Pocci képében jelentkezett. A »signore« ugyanis a harmadik napon, állítólag tévedésből, benyitott szobámba. En, előre megfontolt szándékkal. Isten ujját láttam ebben a véletlenben, gyorsan összebarátkozíam vele, estig a szobámban ittunk, azután pedig elmentünk vacsorázni. Nadrágom természetesen kiváltattain előbb a londinerrel. — Ha érdekel: abból az ötszáz daruszörü frankból, amit újdonsült barátom megismerkedésünk első órájában előzékenyen felajánlott s amit én, ha lehet még előzékenyebben, elfogadtam. Hála jóakarata figyelmeztetésednek, minden fontosabb okmányom és iratom már régen biztonságba helyeztem másutt, ennélfogva cseppet sem zavart, hogy a szekrényemben a következő napokban némi kutatásnak nyomait fedeztem fel. Természetesen pillanatra sem volt kétséges előttem, hogy ki járt távollétemben szobámban, de egyetlen szóval sem tettem ezért szemrehányást a mérnöknek. Egyrészt, mert kedves fiúnak találtam, akinek ez a kis indiszkréció is jól állt az arcához, másrészt, mert — istenem — ez volt a foglalkozása. Ha egyszer valaki kém, akkor kénytelen ilyesmiket elkövetni... Sőt, minthogy rám nézve semmi veszéllyel nem járt, igyekeztem elő is segiteni, hogy kényelmesebben dolgozhassák: egy ízben például behívtam szobámba kártyázni és játék közben valami kifogással teljes félóra hosszat magára hagytam. Gondolom, meg lehetett velem elégedve; igaz, hogy én is meg voltam vele, tizenegyezer frankot vesztett ezen az estén smen de ferben. Vagy smen de unferben... már .nem emlékszem határozottan. Az az idegenkedés, amelyet foglalkozása miatt eleinte azért mégis éreztem vele szemben, később teljesen elmúlt. Ritka előzékenységével egészen megnyert magának. Képzeld, olyan kedves volt, felajánlotta, hogy otthon lefoglalt holmimból bármit kihozat részemre, ha parancsolom. Tudom, igen, csak azért tetre, hogy ezzel méginkább bizalmamba férkőzzék és hogy nem az a nőismerőse hozta el a kért dolgokat, akit említett, hanem derék kormányunk külön futárja, de ez mind nem változtat semmit azon, hogy iiymódon sikerült mégis hozzájutnom csaknem Összes ruháimhoz és megkaptam könyvtáram nagyobbik - felét, amit itt most nagyszerűen értékesíthetek. Ezt a szívességét igyekeztem is viszonozni: vagy tiz levelet gyártottam, csupa számjegyekből, amiket a íelefonkönyvből irtani ki. Ezeket a hieroglifákat aztán bedugtam számára a párnám alá. Másnap ellopta és nyomban beszolgáltatta az itteni követségre; valószínűleg nagy dicséretet kaphatott érte, mert amikor hazatéri, csak úgy ragyogott arca az örömtől, és nagyobb összeget kínált kölcsönképpen. Nem utasíthattam vissza . . . részint mert megsértődött volna, másrészt pedig, mert nem volt momentán egy centem sem. Mint láthatod, száműzetésem napjai elég változatosan teltek. Tegnap azonban egy kis baj történt. Együtt vacsoráztunk barátommal, a kémmel, és ő vacsora után leitatott, hogy kivallasson, ízlett a pezsgő, tudtam mindjárt, hogy rossz vége lesz a dolognak; persze azért vigyáztam a nyelvemre és semmit sem tudott kivenni belőlem. Ellenben mégis elkövettem azt a hallatlan baklövést, hogy bosszús ábrázatát látva, részeg ember módjára belekötöttem : — Kissé feltűnően faggat, signore Pocci. Jól megnyomtam nevét és azt hiszem, kacsintottam is. — Ó, dehogy — tiltakozott barátunk hebegve —, csak úgy kérdem, nem is érdekel . . . — Nana — nevettem —, tudom, amit tudok . . . Ezen összekaptunk. Az ital fejembe szállt, elszóltam magam és nem gondolva meg a következményeket: az igazi nevén szólítottam. Ha láttad volna »signore Pocci« hogyan összezsugorodott erre a megszólításra! Olyan kicsi lett, mint valami bolha és egy őrizei.' len pillanatban eltűnt a vendéglőből. Csak akkor eszméltem rá, hegy mit cselekedtem, amikor a vacsorát nekem keliett kifizetni. Siettem haza, a szállodába, hogy kibékítsem, de már ott sem találtam. — Hirtelen elköltözött — mondta a portás. Most itt állok kém nélkül. A legaggasztóbb gondok gyötörnek, hogy miből fogok megélni. Éppen ezért nagyon kérlelt, édes öregem, vesd latba érdekemben befolyásodat, talán magánál az elnöknél, és küldess ki a kormánnyal megfigyelésemre uj kémet. Szívességedet előre is hálásan köszönöm:. »6493-as Jamaika petty«. Bolyongás a régi Torontáli dzsussgeljében 3. Jorkcvlcs Aladár, Toros Tivadar, Gáspár Imre A régi »Torontál« három legnevezetesebb munkatársa, ragyogó tehetség kiilön-küiön is, nem csak együtt Jurkovics Aladár Írónak készült s Budapesten csak a jogot végezte, két forintokért irt francia finomságú elbeszéléseket. Márkus József, a Magyar Figaró szerkesztője istápolta az ambícióit, amig közbej nem jött valami... valami ugyanis többnyire megroppanja a karriereket Jurkovics barátkozást kezdett egy fiatal leánnyal, ámbár meglehet, hogy a leány kezdte a barátkozást Tizenhét éves, vadfekete hajú, lobogó vérű leány volt, egy folyosón laktak a főváros kőrengetegében. Aladár szinte tulszőke, törékeny és kissé gyámoltalan. Aztán megtörtént a baj s a lány anyja igénybevett minden praktikát, hogy az apa meg ne tudja a balesetet. A fiatal mama a kritikus időket vidéki rokonoknál töltötte, az apróságot kiadták dajkaságba s Aladár fizette a költségeket. Jórészt a kétforintos novellákból. Dús fantáziája a legérdekesebb meséket találta ki. amikor ő maga átélte a legfurcsább regényt. Mert idővel megérkezett a második gyerek, aztán a harmadik is, a kis as zszony pedig nem ment férjhez. Az apának fogalma sem volt. hogy régen előlépett nagyapának, élték tovább titkos, talán néhanapján még szépségeket is rejtő, vadul lihegő szerelmüket. Jurkovics élete egyre nehezebb lett, gyenge fizikuma már roppanóban, a füle átlátszó. — Megöl a szenvedélyével! — panaszkodott kevés bizalmasának. *. Akkor régi' jó barátja. Brájier Lajos látott a megmentéséhez. Levitte Beeskerekre, részint közigazgatási gyakornoknak a vármegyéhez, részint főmunkatársnak a Torontálhoz. A kettős gázsi közel járt a kétezer forinthoz, ebből már lehetett segiteni a családot. Az egészségét azonban sehogy sem tudta összeszedni, apróságokon kívül megírta a »Halálos sebek« cimü regényét, ezt a gyors lüktetésű irodalmi b’jout. aztán romlott lefelé. A torkában volt a baj, azt roncsolta. Brájjernelc arra is maradt gondja, hogy megmentse ezt a nagy tehetséget. Elküldte Arcóba. örök napsugárba. Ne csináljon semmit, csak pihenjen a virágok között, süttesse magát a nappal és gyűjtse a jövő számára az impressziókat A javíthatatlan bohém, a pesti kávéházi élet megrontottja, mintha ezért ment volna Arcóba, ahol aztán nemsokára örökös lakos is lett. Ott van eltemetve ciprusok tövében. Türös Tivadar mindenben az ellentéte volt. Alacsony, köpcös, sánta örményfajának minden tulajdonságával ellátva. Már neves fővárosi író volt. amikor lejött becskereki újságírónak s itt egyszerre belecsöppent a legjobb társaságokba. Bakó Farkas halála után Rónay Jenő főispán kinevezte a vármegye fősévé!tárosának azzal a föltétellel, hogy két év alatt megszerzi a levéltár? diplomái Volt valami dfabclikus a tekintetében, vakító foggal tel; szájának a vigyorgásában, az emberekkel való bánásmódjában. A szerkesztőségben lakott ott rémültem meg tőle első ízben. Az egyik tanárom valami kéziratot küldött velőn a fapbo& Reggel 8—9 óra között járt az Idő, illendően kopogtattam. — Bújj be! — dörmögto belülről egy ágyuhang. En bebújtam és nyomban elorditottam magam. Egy teljesen ruhátlan, bozontos medve állt a mosdó előtt és fröcskölte magára a vizet. Nem túlzók, teljesen medve volt. Csak ledobtam az irást és szaladtam kifelé. A látvány olyan érzéssel volt rám, hogy csak egy óra múlva tudtam visszamenni az iskolába. Addig sétáltam a szabad levegőn s igyekeztem visszaszerezni a lélekjelenlétemet. Átkozott megnemértés! Mindenkor elfogult tanáraim, valami csodálatos pedegógiai rövidlátásból, ezt csavargásnak minősítették. Erőszakos, kíméletlen és önző ember volt 1 őrös Tivadar, aki a leggyöngédebb finomságú írásokkal rukkolt a nyilvánosság elé. Megmagyarázzam-e, hogy a vármegyén a két évi terminust nem tartotta be? Mit törődött ő a vizsgával, amihez — reáliskolát járván — előbb-utóbb a latín külömbözetet kellett volna megszereznie. De talán kap újabb haladékot, ha itt is közbe nem jön valami. Egyszer együtt utazott Budapestre az egyik GyertydrJfyval, úgy emlékszem: Andorra!. Hosszú ut volt ez, tartott este héttől reggel fél nyolcig. Biztosították a külön kupét, aztán végignyultak az ülésen, hogy majd alszanak. Leszedték a kabátjukat is, felakasztották valami kampóra. Megérkezvén a nyugati pályaudvarra. elbúcsúztak egymástól s mindegyikük ment a dolga után. Akkor Törös valami szokatlant , érez a kabátja belső zsebében. Odajj nyúl, hát egy tárca, rajta a Gyer•tyánífynak monrcram.ia. benne vagy (kétezer forint, gyomban megértetne. hogy a jegyvizsgálat után az álmos Gyertyánfíy eltévesztette a kabátokat s az ö zsebében helyezte el a bugyellárist. Nem jött hát zavarba, tudta, hol van az utitársa. elküldte hát neki. Tudniillik csak a tárcát, a pénzt nem. Azt se lopta el, hanem kölcsönbe vette s helyettesítette egy kéíezerkoronás váltóval. Természetes, hogy ezek után nem lehetett maradása Torontáliján. Viszszament budapesti Írónak, a Képes Budapest szerkesztőségében kapott alkalmazást. Nem is élt sokáig, de elég jól élt, közös háztartásban a Hungária-szálló szakácsnőjével. Röviddel halála előtt irta meg egyik legszebb dolgát, finom mesét egy napsugár-gyöngédségü kisaszonyról. Vájjon ki inspirálta szegény lelkét! Az irodalom egyik legérdekesebb alakja Gáspár Imre. aki szintén irta a Torontóit jóidéig. Aki átnézi azokat a számokat, talál egyszerre bennük magas nívójú vezércikket, novellát, verset, karcolatot irodalmi esseyt és sok-sok olyasmit, amit ma színnek, megirott újdonságnak, rovásnak-mmek mondanak. Irta pedig Gáspár Imre mindezt egyfolytában, napról-napra fáradhatatlanul, de szinte olvashatatlan betűkkel. Valamikor együtt indult el Reviczkivel, Rudnyánszkyvak alispánt kézben ringott a bölcsője s a Byron-i külsejű ifjú mégis az irodalomhoz húzott. A hetvenes és a nyolcvanas évek legfinomabb zseni lírikusa sehol sem találta a helyét. Fővárosi nagy redukciók tagja, aztán örököl egy kis pénzt és leszalad lapot alapítani Debrecenbe. (Leszaladt oda igy vagy ötször, de a derék emsékét mégse tudta rászoktatni a betűre). Valamiért el akart bújni az emberek elöl, azért jött Beeskerekre. Örökösen pénz nélkül, megalapította egyem valutáját, apró cédulákat, amik egy-két forintos kölcsönöknek szolgáltak ellenértékűi. Ezekkel tele volt a város és az öreg Stegeisel-
