Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)

1923-12-11 / 336. szám

4, oldal BACSMEGYEI NAPLÓ 1923 december 11 CIRKUSZ Kávéházi Konrád emlékiratai (Most már Konrád is! Ezt a konkurenciát nem lehet kibírni. Jövök tehát a leg­intimebb részletekkel, amik­ről csak én tudhattam.)-----és ezen a napon, 1915 május 5-én az úgynevezett gorücei áttörés napján hozzámiépett a főpincér és a következő jegyzéket nyújtotta át: Nagyságos Dr. Kávéházi Konrád urnák Helyben Miután valószínű, . hogy Paraguaj csatlakozik, legjobb lesz, ha az észa­ki hadsereget felvonultatja. Küldjön a hordárral 20 koronát. Kitartás és bi­zalom. Üdv. Kávéházi Konrád A gyanútlan olvasó azt hiszi talán, hogy a levél aláírója is én vagyok. Nagy tévedés. Én az Ostende kávéház­ban levő fronton töltöttem be, mig a levél írója a Westend kávéházban vé­gezte a hadvezéri teendőket. Mi szoros összeköttetést tartottunk fel egymás között és a leveleinket egyformán szig­náltuk: Kávéházi Konrád. A dr. mint például nálam magasabb stratégiai kép­zettséget jelentett. A hozzám érkezett és »szigorúan bizalmas« jelzésű levelet rögtön megsemmisítettem és az abban foglaltakat követve előteregettem a tér­képemet és a zászlócskákat, azaz ne­hány hadtestet északra irányítottam. Erre vonatkozólag repülő-postával azaz repülő-hordárral a következő jelentést kaptam: Pénzt okvetlen kérem, mert különben felöltőm hátrahagyásával el kell hagy­nom a hadszínteret. Csapataink hangu­lata kitűnő. Kérem északi csapatteste­ket tűzbe vinni és erős támadásokat in­tézni K. K. U. i. Levelet nem írom alá csak a kezdőbetűimet közlöm, mert attól félek, hogy kémek kezébe jut. De úgyis tu­dod, hogy ki küldi. K. K. Tudtam, hogyne tudtam volna. Meg is Írtam neki a bizalmas választ, ame­lyet ezennel átadok az utókornak. »Offenzívat északon megkezdtem, hogy bebizonyítsam miszerint semmi véráldozattól nem riadok vissza a siker érdekében. Anyagi áldozatot azonban nem tudok hozni. Pozíciót és felöltőt egyelőre tartsd, mig csak tudod. Föpin­­cérnek hazudj valamit Dr. K. K. A derék kávéházi tábornok válassza rövid volt: Tanácsokkal el vagyok látva bősé­gesen. A hordárt fizesd ki. K. K. Kifizettem a hordárt és ekkor meg értettem nagy kollegám Montecucoli mondását, hogy a hadviseléshez három dolog kell: pénz, pénz és pénz___ Stella Özvegy asszony virága Irta: Krúdy Gyula A szarkaláb már megöregedett férfi létére a nagymama lila nagykendőj ét vi­selte, de mindvégig megőrizte érdeklő­dését a világ dolgai iránt, most is kí­váncsian figyelt az üvegház sarkából. Arról volt szó, hogy két asszony ér­kezett a virágházba, akik azon tana­kadtak, hogy mely virágokat zsákmá­nyolják el innen a maguk számára. Az egyik asszony kövérke volt, ibo­­lyaszinü szeme volt; a szarkaláb, mi­kor ellendült mellette szoknyájában, bajuszpedrő-szagot érzett, amilyen ba­juszpedrőt rendszerint a titkos szeretők használnak. »Talán kedvese van a me­nyecskének?« — gondolta magában a szarkaláb és még jobban kinyujtózko­­dott, hogy semmi se mulasszon a dol­gokból. — Valami ritka virágot szeretnék — pihegett a kövérkés asszony a virág­ház nedves levegőjében. A ciklámenek csak azt nézték, hogy merre bújjanak az asszony keze elől. Az őszirózsák fü­leltek, mintha a kertész szavait várnák: de a kertész egykedvűen állcngott, ö majd csak akkor szólal meg, ha virá­gait meg kell védelmezni — Valami olyan szép virágot, mint a szerelem! — sóhajtotta az epedő asz­­szony és a virágok között olyan ijede­lem keletkezett, hogy nyomban elfutot­tak volna, ha lett volna hová. Szeren­csétlenségére egy fehér ciklámen éppen a sarkon állott és nem kerülhette el az asszony szemét. Lenyúlt érte, mint egy csirkéért. A virág megnémult a rémü­lettől, a szive úgy vert, hogy majd megszakadt___ A kertész segítségére sietett: — Rosszul tetszett választani. Ez hol­napra elhervad. Nyilatkozik a beográdi f egyverszüneti tárgyalások szerb résztvevője Kalafatovics tábornok visszaemlékez ése Bcogradbóí jelentik: A Srpski Kinjizsevni Glasnik-ban ebben a te­kintélyes konzervatív tradicióju iro­dalmi folyóiratban most jelentek meg Kalaiaiovics D. tábornoknak, a szerb hadsereg volt vezérkari főnö­kének visszaemlékezései a világhá­borút befejező fegyverszüneti tár­gyalásokról. melyeknek a tábornok aktív résztvevője volt. A nagy feltűnést keltő cikkben a tábornok ismerteti az antant-balká­ni hadseregének 1918 őszi ofíenzi­­váját, majd pedig a bulvárokkal kö­tött fegyverszünet történetét, me­lyet Fr. Desperé tábornagy ellent­mondás nélkül diktált a bolgár de­legációnak. Cikkének legérdekesebb fejezete azonban kétségkívül az utolsó, mely­ben személyes élményei alapján a Magyarországgal folytatott beogra­­di fegyverszüneti tárgyalásokat is­merteti. A magyarok — irja Kalafatovics tábornok — eleinte haboztak. Egy delegációjuk, Károlyival az élén, már november 7-én érkezett Beo­­'gradba, ahol bevárta Brauchet Des­­peré tábornokot, aki délután 5 óra I körül érkezett meg Beogradiba. A 'keleti hadsereg parancsnoka nem akarta az időt vesztegetni és ezért még ugyanaz nap estére meghívták a magyar delegációt Hadzsi Tomin házába, amely a Pozorisna uiica 5. nulmányozni. A szerződés feltételei nein tetszettek a magyaroknak. Ez­ért Károlyi gróf sürgönnyel fordult Clemenceauhoz. abban a remény-* ben, hogy az bizonyos rendelkező-* seken könnyíteni fog, különösen a területi klauzulákon, amelyek a ma­gyarok előtt a legsulyosabbaknak tetszettek. Minthogy azonban erre a sürgönyre a válasz nem érkezhetett meg gyorsan, a magyarok vissza­utaztak Beogradból a fegyverszünet aláirása nélkül. — Hamarosan olyan dolgok kö-1 vetkeztek, amelyek bebizonyították a magyaroknak, mennyire hiábavaló a habozás. Clemenceau nem adott helyt a magyarok előterjesztései­nek, (Ebben nyilván téved a cikkíró tábornok, hiszen köztudomású, hogy Clemenceau éppen Károlyi táviratá­nak hatása alatt utasította Desperét, hogy a fegyverszüneti szerződésben kizárólag katonai jellegű intézkedé­sekre szorítkozzék. A szerk.) — és november 11-én megkötötték a fegy­verszünetet a szövetségesek és Né­metország között, Németországra nagyon súlyos feltételek mellett. Ká­rolyi gróf ezért sürgősen elküldte kormánya egyik tagját. Linder Bé­lát, a szerződés aláírására­— Linder Béla november 13-ájr£ érkezett meg Beogradba. Francáét Desperé már elutazott. Minthogy nem tudott visszatérni, felhatalmaz­ta Misics vojvodát és Andrisse tá­bornokot, hogy nevében aláírják it Magyarországgal kötendő szerző-I dést. — A szerződés aláírására még ugyanazon estére összehívták az ülést. Este 9 órakor, a legfőbb pa­rancsnokság vezérkaránál, amely akkor az Uprava Fondova épülté­ben székelt, összeültek Misics voj­­vocla, Andrisse tábornok, Linder, Béla és Kalafatovics tábornok. Azon­nal hozzákezdtek a munkához. Fel­olvasásra került a fegyverszünet szövege, amelyen nem tettek lénye­gesebb változtatást. Végül megálla­pították azt az időpontot, amelyen az ellenségeskedésnek meg kellett szám alatt van és ahol a tárgyalá­soknak le kellett folyniok, — A találkozás a szalonban folyt le. Miután bemutatták nekünk a ma­gyar bizottság tagjait és miután Ká­rolyi gróf izgatottan és megindulían felolvasta beszédét, amelyben rá­mutatott a magyaroknak a franciák iránti szimpátiára és megkísérelt meggyőzni arról, hogy a magyarok megérdemlik, hogy velük szemben bizonyos tekintettel legyenek — Desperé tábornok, egy cseppet sem meghatva Károlyi szavai által, éle­sen, katonásan, kerülgetés nélkül, majdnem szárazon válaszolta: »Önök a németek oldalán voltak, ezért ugyanazt a felelősséget vise­­selik, mint ők és fizetniük kell. mint nekik.« — A magyarok előtt azonnal vi­lágossá vált, hogy a rájuk váró ki­látások csöppet sem rózsásak és hogy a fegyverszünetet nekik is ép úgy diktálni fogják, mint a bolgá­roknak és törököknek, valamint az olaszok november 8-án Ausztriának is diktálták. Valóban Desperé tábor­nok ezután Károlyi grófot és Jászi minisztert bevezette kabinetjébe. Iiosszu ideig tanácskozott velük. Ez alkalommal nyújtotta át nekik a fegyverszünet feltételeit. — Másnap, november 8-án kellett a magyar delegációnak a fegyver­­szünet szövegét átgondolná és átta-Az asszony ijedten tette a helyére a cserepet, a fehér ciklámen piros test­véreihez futamodott és riadtan mesélte nekik, hogy az asszonynak festék van az ajkán. A virágok ilyesmit még so­hasem láttak. — Hát válassz te előbb! — szólt most a kövérkés asszony a barátnőiéhez. Ez a barátnő kistermetű volt, de szé­les szoknyája volt, mint az üvegház környékén a törpe fenyőnek. A szarka­láb jódarab ideig szagolgatta, mintha mindent meg akarna felőle tudni. Te­­remtőm, ennek az asszonynak tömjén­szaga volt, mintha sokat tartózkodna a templomokban, ahol nagyszakállas fér­jért, sarkantyus szeretőért imádkozik. A hangja pedig olyan forró volt, hogy csaknem elhervadt tőle az a cserép kri­­zantémum, , amelynek havas feje felett megszólalt: — Én ibolyát keresek, mert az lepré­­|seihetem az imakönyvembe! Most már nem tudom, hogy volt-e ez I időben ibolya a virágházban, de ha volt, fákkor az nyomban elbújt sorsa elől, amelyet az alacsonytermetü menyecske szánt neki. Az ibolya tud futni, mert ő lóháton szokott megérkezni e világra, — szellő-háton. A szarkaláb harsányan kiáltozott a sarokból. — Vigyázat! Itt van a préselő! Az üvegház meglendüft a menekülő virágoktól, de a nyájból elmaradt egy kis sánta virág, amelyre nyomban le­csapott az asszony. — Fehér szegfű! Jő lesz nekem ez is, mert legalább mindig emlékezni fogok ga bálákra, ahol a fehérszegfüs urak ki­rálynőnek választottak. A szegfű már menthetetlennek látszott. Elviszik őt innen, hogy ezentúl egy asz­­jszonyt emlékeztessen arra, hogy vala­mikor fiatal és szép volt. Még a virág­nak sincs olyan jó szive, hogy örülne az ilyen nehéz feladatnak. A fehér szegfű tehát ugyancsak meg volt Ijedve — ő leginkább egy táncmester babája szeretett volna ienni, mert üvegházban még nem tanult meg táncolni A ker­tész megsajnálta: — Ilyenkor már sincs illata a szeg­fűnek! — szólalt meg a kertész. A tömjénszagu asszony leeresztette a vlrágcserepet A virág hibás lábával futamodott társai közé. És ott nyomban elbeszélte, hogy az asszonynak arany­foga van, nyilván azért, hogy jobban tudjon harapni. A két asszony tűnődve nézett körűi: — Nincs más hátra, mint hogy a ker­tész urra bízzuk, válasszon nekünk va­lami virágot! — mondták. A kertész megmozdult és virágai felé lépett. > De, miután nincsen olyan kertész a világon, aki szívesen válna meg virá­gaitól, nehezen ment a választás. A ker­tész kétszer is végigment az üveghá­zon. Szigorú, de biztató pillantásokat vetett körül. Az ibolyák, ezek a kis alá­zatosak, letérdepeltek előtte és lelkűk­ből felfohászkodtak kegyelemért: »Mi mindig jó gyermekeid voltunk!« — mondták összetett kézzel. A szarkaláb úgy kezdett szolgálni, mint egy kis ku­tya. Az őszirózsák hojtan mosolyogtak, mintha már nem volnának alkalmasak az életre. A fehér, sárga, lila krizanté­­mumok önérzetesen emelték fel a fejü­ket. »Hová lenne nélkülünk kerted dí­sze?« A ciklámenek oly pirosán hízel­kedtek, mint a nők, akik uj ruhát akar­nak kicsalni, pedig éppen a múlt héten kaptak egyet. Látván a kertész virágai félelmét, most már maga is kiváncsi lett a höl­gyek minőségére. Közelebb lépett a nőkhöz és úgy tett, mintha a szagtalan, holt krizantémumot szagolgatná, holott szaglószervét arra kényszeriíette, hogy virág helyett embert kémleljen. Mily nagy volt a kertész meglepeté­se, amikor a nőket spirituszszagunak találta. Mindenféle fehér és piros likő­rök, aranynehéz borok, sőt savanyu spriccerek szaga áramlott a hölgyek környékén. A kertész most már tudta, mit cselekedjen; ezek a nők bánatukban isznak, de már az ital nem tudja meg­vigasztalni őket, ezért keresik itt a vi­rágházban azt a bufelejtető virágot. Az üvegház sarkában néma kaktu­szok szomorkodtak; mint megcsalt, el­hagyott férfiak. Voltak a kaktuszok kö­zött olyanok, amelyek még végső hely­zetükben is megtartották délcegségü­­ket, mint elszegényedett urak: kardot tartottak vagy töigyfalevéJformáju alak­jukkal ugyancsak a vitézségről beszél­tek. De az ilyen kaktuszok már keve­sen voltak, elhordták őket azok az asz­­szonyok, akik legfeljebb virágaikban ismerik a himnemiieket Voltaic ellenben nagy számmal baba­­alaku, gömb fejű, tüskés, bozontos kak­tuszok, amelyek virágt alsóságukban oly mogorvák voltak, ntínt a szerzete­sek, mint azok a férfiak, akik azért se borotválkoznak, mert régen lemondtak az élet hiúságairól. A kertész megérin­tette kése hegyével a kaktusz szárát és az fehér kutyatejet eresztett magá­ból. A nők remegő kézzel nyúltak a kak­tuszok tüskéihez, kardjaihoz, dárdáihoz, — Ebből viszünk! — mondták ki íté­letüket a kert virágtalan, tüskés, illat­­tálán, zordon növénye felett. És a kaktusz nem ellenkezett, mert neki mindegy volt, hogy mi történik vele, régen lemondott a világi örömök­ről. ....A kertész ezután igy szólt virá­gaihoz : — Figyeljétek meg, gyerekek, azokat az ablakokat, amelyekben kaktuszt lát­tok. Ott laknak az özvegyasszonyok.

Next

/
Oldalképek
Tartalom