Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)
1923-12-25 / 348. szám
32. oldal. BÄCSMEGYEI NAPLÓ 1923 december 25. dulartal. — a magam novellatémájára, — ■ííorv egy a-ránylagos polgári jólétben 1 élő, pocakos és kedélyes apa cl akarja hitetni serdtiieilcn fiaival, hogy ő voltaképpen cgv szuzítiv-lelkti iró. Mondanom sem kell hogy mindig a saját novellatémám volt az igazán jelentékeny eseménye az elmúlt esztendőnek. A magam ntunkájának értékelésében megnyilatkozó ezt a kis subj aktivitást, meg kell bocsátani s be kell látni, hogy még szép tőlem, hegy akkor, amikor szuverén vagyok abban a tekintetben, hogy melyik eseményt tartom jelentékenynek, melyiket nem. — nem azt tüntettem fel legjelentősebbnek. hogy a novellát meg is irtain. Igaz viszont az is. hogy a novella-témáim mindig: témák maradtak, soha sem lettek belőlük novellák. A jó idők azonban már ezen a téren is elmúltak. A konkurrens lapok tárcarovatában csupa expressionista és aktivista novellák jelennek meg s van is azoknak témájuk. Az év azonban mégsem záródhat le jelentékeny esemény nélkül. A nyájas olvasó ezek után mégis csak megkér- i dezheti, hogy mi volt az elmúlt év le; jelentékenyebb eseménye s én nein tehetek úgy, mint a mozi kommünikék írója, aki nyugodt lélekkel iria meg ma. hogy a filmszakma legkiválóbb eseménye Eddi Póló fellépte a »Kétarcú haramia« cimü bét részes dráma főszerepében. hogy azután a jövő héten, amikor iacki-CoOigáti lép föl a »Viztoefoitott csecsemő« főszerepében pirulás nélkül ez utóbbit hirdethesse a legkorszakaikotóbb eseményként, sőt gyanánt. De hiába minden inentegetődzés. nekem meg kell irnom. hogy az elmuit év, sőt az elmúlt évtizedek legnevezetesebb eseménye az volt. hogy kedves és szeretve tisztelt barátom Cement Ciprián, a dardlisport baltimorei világbajnoka, a múlt héten megadta nekem 15 dinárt kitevő kártyaveszteségét. Ha Önök azt hiszik, hogy ez nem nevezetes esemény. akkor Önók nem ismerik az én Ciprián barátomat, aki ezúttal is figyelmeztet mindenkit, hogy c könnyelmű és elhamarkodott cselekedetéből a jövőben követendő magatartására nézve semmiféle kövtkeztetést levonni nem szabad. H—vát M—ric. 2S3EEÍ, Szellemidézés egg halott városban Valamikor gazdag, tekintélyes mesterek voltak, bő torokkal, szinültig telt ládafiával, célijeik hire túl ment az ország határán, ők voltak a büszke város tömör fundamentuma. jelentették a jólétet, a makacs, józan polgári becsületességet és vidám cégtáblájuk az ősi, az idők során hagyománnyá csontosodott mondással ékeskedett: Isten áldja a tisztes ipart! Aztán egyszer hívatlanul és váratlanul lecsapott rájuk, kisem-A régi város mizte és halálra ítélte őket az uj teremtő erő, a mindent fejtetőre állító forradalmár, a Gyár. Apránként lopta el az aranyukat, az örömüket, hírhedt tisztességüket és a nagy tusa után — akik még megmaradtak — mar csak az árnyékában üthettek tábort és kínlódhattak tovább a lezárt sorompója, fekete országúton. Ez a harc cseppet sem nevezhető Iiéroszinak, vagy csudálatosnak, alattomos, erőszakos kalózkodás volt, a gyanútlan kisiparost-, nagyiparost egyenként fojtották meg és tekerték ki a nyakát. Ma már csak hírmondó veteránjai vannak a régi dicsőségnek, senki se tudja hová lettek: a nagy törzsfőnökök vagy hősiesen, vagy lassú, hátráló haldoklással vérezíek el, más. él deresebb kenyérkeresetre tértek át, vagy pedig meggondolták magukat a siralomházban és beálltak kényes derékkal robotolni a nagy hóhérhoz: a gyárba. A gombkötők Itt Szuboticán uccát neveztek el róluk, pajkos nótákat szerkesztettek e nemes céhről és városszerte nagy vala a becsületjük. Egy gombkötő lány — persze ha gombkötő volt a papája is — jobb partit jelentett annak idején, mint rna egy ötszázholdas bunyeváckisasszony. Ez pedig testvérek között is nagy szó. A gombkötők sokféle kiváltságot élveztek, ünnepekkor saját selyem zászlójuk alatt vonultak fel, céhmesterük a polgármester balján ült a tanácsban, irigyelték és tisztelték őket és boldog volt az a szülő, kinek fiacskáját iskola helyett egyik-másik neves mester elfogadta gombkötő inasnak A mai gombozó, glikkerező gyerekek nem is tudják megbecsülni a finom, esztergályozott csontgombokat, amelynek ősével pedig a nyolcvanas évek deli if ja sok isteni leányzó szőke fejét csavarta el, a drágámmá mintás, aprólékosan kidolgozott goinbcsudák kedvenc zsákmányai voltak .a gombmetszőknek és tolvajoknak, — akiket viszont a mai zsebmetszők ősének tekinthetünk — és egy-egy művészi, modern gombkreációról hónapokig beszéltek a városban, többet és érdemlegéscoben mint manapság — mondjuk — egy könyvujdonságról. Ma már egy gombkötő sem dolgozik, a vidám mesterek régen örökre elpilientek... Az utolsó reszelövágó Az utolsó reszelővágó hibanyomát már vagy tizenöt évvel ezelőtt , befútta a hó. élő közülük csak egy van, az is bujában éjjeli mulatót nyitott, jegy nem a legbizalomgerjesztobb sziíboticai riyomcruccában. Félreér tések elkerülése végett délelőtt kerestem fel az öreg urat. — Azért tessék csak begyüuni ■ mondta a kaput nyitó kócos leányzó ■— a Jóska bácsi még alszik. De nem mentem. Este már ő maga személyesen fogadott, ódon bakterlámpással az arcomba világított gyanakvóan, aztán bevezetett saját különszobájába és teljes félórán át Barátságosan ajtói nyitott.. panaszolta, szórta rám dohos, nyütt keserűségeit. — A reszelővágó volt mindig a háziasszonyok kedvence — bizonykodott szapora esküdözéssel — a postakocsiban első helyen ültek és címerük a városháza homlokzatán sorban negyediknek következeit. A reszelővágás sok türelmet, páratlan ügyességet követelt, a reszeióvágásra születni kellett és a reszelővágók Mind jámbor, istenfélő jóemberek voltak. Sok fantasztikusát regélt még visszaemlékezi ében a régi jó reszelés időkből, valóságos memoárokat adott elő, olyan volt mint egy film, amelyet hátrafelé játszanak, az öreg percről percre fiatalabb lett, nemsokára csecsemő és szinte teltem, hogy egyszeresük eltűnik az aratiykárpitu fal mögött a semmibe. — De azért tudna még reszelöt vágni, ha mondjuk az összes részélőgyárak, ahány csak van a világon, szőrösttii-bőröstül elsülyednének? Az öreg bácsit mélyen meghatotta ez a figyelmes egyiigyíiség. — Ne is próbáljon engem ilyennel vigasztalni, üsse teszi meg a kedvemé a magosságos mennybéli — nézett rám hálás, köszönő kutyaszemekkel — kivénültem már én a vágásból régen — és meggyuj tolta kormos, nehéz bakterlámpását. mert kívülről türelmetlenül csöngettek. — De nagyon sürgős — dörmogöíí dühösködve és érzékeny búcsút vett tőlem a bolíhajtásos kapu alatt. Kapupénzt nem fogadott el. Ez az úri gesztus még boldog reszelővágó korából ragadt meg benne gőgös csökcvényként. A gyeríyamártó asszony Vénséges vén öregasszony kűmit a barátságtalan város végén, a gyertyamártó. De ma már ő sem a aivatásosak közül való. Csak mükedvelősködik, privátszorgalomból és a villanyt nem ismerő szegény külvárosi proletárasszonyok csereberélik vyuiáért, kenyérért, kis tüzelőért az otromba, csöpögős, nehéz füstű, vastagkanócu gyertyákat. Halálosan megrémült, amikor beállítottam a szűk, alacsony, sötét szobába. — Tudtam, hogy még bajba keveredem az átkozott gyertyák miatt! esdekelt és csak akkor hagyott fel a siránkozással, mikor megmondtam, hogy nem a rendőrségtől vagyok. ■A gyertyáinál iónű otthon A mártogatás titkaiba is be akart avatni, de a »műterem« oly irtózatosan dögszagu, fullasztó volt. hogy jobbnak láttam letenni erről a kívánságról. — Aztán szépet írjon ám- rólam az újságba — hagyta meg szigorú an a faggyuszagu vénasszony és készletéből kiválasztott egy szál pufók,, bizonytalan sárga gyertyát. — Ezt magának adom emlékül — nyújtotta át kedveskedve — nagyon finom darab — és betette azonmód, piszkokat], olvadozón a kabátzsebembe.. „ A pipaíaragó asszony A pipafaragásnak messzire nyúló tradíciói vannak. A pipafaragók mind művészek voltak, néha zsenik, alkottak, teremtettek, ismerték a szent Dohány minden csinját-binját, titkát, izét és illatát. Piparcmekek kerültek ki' ördöngős kezeik alól. Az ilyen pipa sokszor jobban a szivéhez nőtt a kor emberének mint a leggyönyörűbb szerelmes asszony; komoly háborúkat viseltek némelyikért és ha az egyszeri vendéglátó király pipa tóriumából — ami megesett — elsikkadt csak egy is, men ten megszakadt a diplomáciai jovissony a gyanúba vett néppel. A pipa fontosabb politikai tényező volt a maga fénykorában mint a mai gyászos időkben — például — a nemzeti kisebbségek. A pipa békét és bölcseséget adott a gazdájának és végrendeletekben külön passzust szentelt néki az örökhagyó. A szép pipa reprezentálta a jómodort a családot és a gazdagságot Szuboticán egy pipás bolt áll még az Alexandra uccában, amelynek asszony tulajdonosnője most is kézi munkásokkal dolgozik régi művészmesterek receptje szerint finom, értékes darabok készülnek itt, a pipaipar talán utolsó fellegvárában. A bicskakészitő, kötél verő csengöskovács, szemf&dös kezíyiis és a többiek Mennyi szálfa, gyökér, lomb. haitás. energia és valamennyi a régmúlté, a soha felnem támadásé. E? a város hamar megfeledkezett róluk "majd hogy meg nem tagadta őket pedig a fiai voltak és az apáik egyszemélyben. A bicskakészitő a vásárok legnépszerűbb figurája: köztiszteletben álló krémjét képezte a jó klasszisu iparnak, régi, fakó képeken, amelyek vásári forgatagot ábrázolnak, első helyen, mindjárt a mézesbábosok és a szűcsök sátra után Következett a tbicskakészitő sátra és közvetlen szomszédjai pedig a kalendá: riumos és a szitakészitő voltak. I Ilyen előkelő környezetben nem is csoda, ha a bicskakészitők kissé magasabban hordták az orrukat és többretaksálták magukat a köszörűsnél és a szerkovácsnál is, amiről I aztán hosszú, konok ellenségeskedés I sek származtak. A gyűlöletet átplán- I hatod iziglen és tartott a közös elsimulásig, amikor is valamennyien j; egy tömegsírba lettek elhantolva. A ! szuboticai bicskakészitő azonban ki- I vételnek számított, mert sohasem I tudott különösebb hírnévre vergőd§ ni. Ennek oka a tömegesen ímporjtált hires szegedi halas és csillagos bicskák erős konkurrenciájában keresendő. Régi értelemben vett bicska Szuboticán régen nem készül, csak budli bicska. A redukálódott vasárnapéccákai szurkálásoknál ép úgy megteszi az is. Ezelőtt harminc évvel még nyolcvanöt keztyüsbolt virágzott a városban. A kilencvenes esztendők boldog I embere nem léphetett hármat az uccán annak kockázata nélkül, hogy a következő sarkon ne keztyüsbe botlott volna. Keztyüssel találkozni ä babonás lelkek szerint szerencsét je-' lentett, akár manapság a köznép hiedelme szerint a kéményseprő. A kczíyüs olyan szapora, megszokott, mindennapi látvány volt, mint napjainkban — az újságíró, csakhogy jmig az újságírót úgy veszik mint szükséges rosszat, addig a keztyüs elől senki se menekült, akinek vaj volt a fején, mert a keztyüs nein vindikált magának purifikátori jogokat, [szelíd, angyali teremtések lehettek fés őszinte rokon szenv vette körül őket. Ma már csak egy nyájas, ősz I öreg ur tud róluk mesélni, az egyetlen élő keztyüs, aki még ma is vezeti Fürdő-uccai boltocskáját, amely öreg, beteg keztyük reparálását vállalja méltányos árak mellett___ A szem redősöket, akik a maguk I Konjunktur újában egy rendesebb szemfedőért annyit számítottak, a , miből ma hat zenéstemetésre is kifutna. megölte, kiterítette az olcsó, 1*1 gyári áru, hamar belevesztek és az utolsó szemfedősre — igy szól az ipartestületi szemfedőskróuika — a saját szemfedőjét borították utoljám. #• Akik még hátra vannak, azokról ■ nincs sok mondanivalóm a statiszti,‘kás felsorolásokon kívül, A bocskojjrosok, akik bocskorban jöttek be és ima summitalpas, betétes cipőben : járnak, a subacsinálók. puskamüvo Jsek, vadászjelenekkel ékesített, dup; lakakasos puskáikkal, aranyozok, fazekasok, harangöntők, kolompké[ szitok, vargák, cserépégetők, mal gyarszürszabók és a többiek, mind, l mind eltűntek az élet és az üzlet lyu»kas ponyvája alól, beszitta őket a I föld, megőrülte f az idő. ki-ki a hátára, vagy kezébe vette a házát, rnotyó,jáí, amit még meg tudott a nagy felfordulásból menteni, vagy pedig megtörtek és beadták büszke, vagy alázatos derekukat a. vad. friss tempójú Technikának, amely mint a Tovább örök kergetőfe, egyfelől magához ölelt, talpra segített százezreket, míg a túlsó oldalon ütött két ököllel és irgalmatlanul 'gázolt mindent, mindenkit, ami és tikkelébe merészelt álJani. Es ha a technika még oly igaztalan is, mindig igaza van. Tamás István
